Kritikai észrevételek a Székelyföld története című háromkötetes monográfia (Székelyudvarhely, 2016) 1. és 2. köteteinek egyes fejezeteihez

Az itt közlendő szöveg kezdeti változata a 2016. július 20-án a Székelyföld története című háromkötetes munka Tusnádfürdőn tartott könyvbemutató-vitájára készült. Mivel akkor a rendelkezésre álló szűk időkeret miatt csupán a kötet formai jegyeire tudtam kitérni, illetve nagy általánosságban véleményt nyilvánítani,[1] kötelességemnek tartottam az ott elhangzottakat bővebben is megindokolni, illetve a kötetekben foglaltak (az 1. és 2. kötet egyes részeire, főként a fejedelemségkorral kapcsolatos fejezetekre vonatkozóan) tényszerű kritikai vizsgálatát elvégezni. A kritikai szempontú elemzés fogalmát azért is hangsúlyozom, mivel a tusnádfürdői rendezvény kapcsán kimondottan ilyen jellegű véleményformálásra kértek fel.

*

A három kötetet számláló kiadvány külső jellemzőit tekintve egyértelműen elmondható, hogy szép kiállítású könyvekről van szó, stabil, bizonyára időtálló kötéssel, áttekinthető, jól olvasható szövegtükrökkel. Mindazonáltal a kritikai megközelítés jegyében néhány apróságot itt is kiemelnék. A képek néhol nagyon sötétek, a részleteik alig értelmezhetőek (pl. az armálisokra festett címerek esetében), összességében az illusztrációkról elmondható, hogy talán a kevesebb számú, ám bélyegméretűnél nagyobb felületre kiterjedő, jó minőségű kép hatásosabban kísérhette volna a mondandót; illetve előfordul, hogy egy kép kétszer is megjelenik: a nagyajtai templomvár díszítő jellegű pártázattal ellátott nyugati védőfalának részletéről készült fénykép az 1. (427. old.) és 2. kötetben (307. old.) is látható.

1. A Székelyföld története című monográfia 2. kötetének 231. oldala

A képek nincsenek megszámozva, és a legtöbb esetben a jelenben vagy a közelmúltban rögzített fényképek készítésének éve sincs megjelölve – mivel a képek nemcsak delektációs, illetve szemléltető célokat szolgálnak, hanem adott esetben fontos forrásként is tekinthetők, ez a mulasztás elég bosszantó lehet, főként az épületek, épületplasztikai alkotások stb. esetében. Jól példázza mindezt a 2. kötet 231. oldalán lévő kép is, melyen az olaszteleki Daniel kastélyon látható címermű szerepel 1669-ből, a képaláírás szerint azonban ez a vargyasi kastély főhomlokzatán lévő, 1745-ben készült címeres faragvány lenne. A felvétel továbbá az olaszteleki címermű 2010 előtti állapotát jeleníti meg, ugyanis 2010-ben a faragvány restaurálása is megtörtént – a mellékelt képek jól érzékeltetik a különbségeket.

2. Az olaszteleki Daniel kastély homlokzatán látható, 1669-ben készült címeres faragvány képei: a) a Székelyföld története c. monográfia 2. kötetének 231 oldalán (S. Sebestyén József felvétele). b) a 2010-ben végzett restaurálás után (a szerző felvétele, 2016)

3. A vargyasi Daniel kastély homlokzatán látható címeres faragvány 1745-ből, erre utal a Székelyföld története c. monográfia 2. kötetének 231. oldalán látható kép aláírása (a szerző felvétele, 2008)

Az oklevelekről készült fotók kapcsán szintén zavaró a szakember számára, hogy csupán a MNL OL – a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára szerepel lelőhelyként – és amint tudjuk, ez esetben nem csupán egy-két polcfolyómétert kitévő gyűjteményről van szó.

Az elütésekből, betűtévesztésekből adódó hibák is rendszeresen jelen vannak a szövegben (a kötet ebből a szempontból nem emelkedik az átlag fölé, az ilyen jellegű vétségek azonban gyakorlatilag kivédhetetlenek – tökéletes szövegű könyv nem létezik, csupán a lehető legjobb elkészítésére való törekvés), az olvasószerkesztés és a korrektúra során átcsúszó egyes fogalmazási, szövegegyeztetési hibák is megjelennek itt-ott, különösképpen a 2. kötetben, melyek néha bosszantóak lehetnek (az ilyen jellegű hibák nehezítik az olvasást, hiszen a szembetűnő, észrevett vétség miatt az olvasó kénytelen ismét elolvasni a mondatot, és meggyőződni arról, hogy hibával áll szemben). A kötetek lényegi küldetését tekintve azonban ezek a legmarginálisabb problémák.

A kötetek vizsgálata alapján néhány, a szerkesztői tevékenység kapcsán megfogalmazható kérdésre is kitérnék. Feltevődik ugyanis az a kérdés is, hogy mit lehet elvárni egy ilyen műtől, mely a térség történetével kapcsolatos eredmények reprezentatív szintéziseként volt elképzelve és beharangozva? Mit lehet elvárni a szerzőktől és a szerkesztőktől? Megkísérelve a fenti kérdésekre a válaszadást, néhány alapvető dolgot felsorolnék:

– tömör, koherens, átlátható, logikus okfejtéseken alapuló szövegképzést

– a felsorakoztatott és használt adatok, minden mondat és szókapcsolat hiteles és betonbiztos voltát (ezekre minden gyanú nélkül lehessen hivatkozni) – ez annál is inkább elvárható mivel szerkesztett, lektorált stb. szövegekről van szó (elméletileg a szerző többször is ellenőrzi magát, továbbá az árgus szemekkel vizslató szerkesztő is minden gyanús helyet átvizsgál és a szerzővel is újraellenőriztet)

– jól kikísérletezett, egységes fogalomhasználatot

– következetes, stabil és pontos, kimerítő hivatkozási rendszert (ha már a lábjegyzetek használata mellett döntöttek a szerkesztők)

– arról, hogy mivel és mennyire gazdagítja kultúrtörténetünket stb. a mű talán még korai beszélni.

Néhány részletet idéznék az Előszóból is (27–28. old.):

„Egyetlen határozott kívánsággal találkoztunk Bunta Levente [a mű megszületését kezdeményező korábbi székelyudvarhelyi polgármester] részéről, hogy az Erdély története három kötetével összevethető komoly monográfia szülessék, lehetőség szerint a legjobb szakemberek bevonásával, tekintélyes történészek lektori munkájával hitelesítve.”

[...]

       „A kollektív monográfia velejárója, hogy a források idézésénél a sok szerző vagy az eltérő szempontú megfogalmazások miatt gyakoriak az átfedések és az ismétlések – ennek a jelenleginél szigorúbb megrostálása az egyes szövegek értékét csökkentette volna. Miközben a szerkesztők törekedtek egy kiegyensúlyozott összkép létrehozására, nem akarták a tudományosság kárára erőszakosan egységesíteni a szöveget.”

A fentiekkel szemben a kötetekben (természetesen az általam átvizsgált részletekre vonatkozóan) – általánosságban fogalmazva – a következőket kapjuk:

Ami szakmai szempontból első látásra szembetűnik és felróható a szerzőknek és a szerkesztőknek egyaránt: a jegyzetelés, a kritikai apparátus nagyon hullámzó minősége: esetenként teljesen kielégítő (pl. az 1. kötet egyes fejezeteiben), máskor pedig nagyon gyatra – oldalakon keresztül számos idézőjelbe tett részletet, történeti adatot, eseményre való hivatkozást olvashatunk, minden forrásmegjelölés nélkül. Ez tényleg bosszantó, mivel itt nem arról van szó, hogy egy-két helyen történt bocsánatos mulasztás, hanem tudatos, ám a szerkesztők és szerzők által következetlenül alkalmazott eljárás során lett ez ilyen.[2]

Az az indok, hogy a kötetek valahová a tudományosság és a nagyközönség olvasási-szövegértési képességei közé vannak pozicionálva – senkin nem segít (esetleg marketingfogásnak minősíthető): a nagyközönség amúgy sem fog tudományos megalapozottságú véleményt formálni a kötetről, míg a monográfiát érdemben használó szakember csak bosszankodni fog a felületes hivatkozási szisztéma miatt (értem én ezt különösképpen a 2. kötet egyes fejezeteire); és jobbik esetben esetleg órákig keresgélni majd a szövegben szereplő adat (főleg ha annak a megbízhatósága kétségbevonható) forrásának felkutatása érdekében, ha egyáltalán az nyomtatásban is elérhető valahol. A levéltári forrásoknál természetesen jóval bonyolultabb az ellenőrzés. Ha jegyzetelünk, kritikai apparátust is használunk, akkor azt tegyük következetesen – ez az elvárható minimum.
A szóban forgó szövegeket átolvasva rögtön feltűnik a túlburjánzó redundancia: azaz lépten nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk, sokszor egész fejezetek, fejezetrészek elmaradhattak volna. És mindez olyan mértékű, hogy ezt az Előszóba becsempészett mentegetőzés sem enyhítheti, gyakorlatilag azt kell feltételeznem, hogy az itt említett „rostálás” meg sem történt. Alapos szerkesztés és szövegegységesítő tevékenység – még ha ez „erőszakos” is (ez a jelző azonban nem helyes, az ilyen jellegű munkálkodás inkább „hasznos” kellene legyen) – mellett hozzávetőleges becslésem szerint is, pl. a 2. kötet szövegeinek 15–20 százaléka megspórolható lett volna, és a szövegek minőségben, reprezentativitásban is sokat nyerhettek volna.
       Ha már szerkesztett kötetekről van szó, akkor szükségtelen a szerkesztők által az Előszóban felemlített – amúgy igazából káros (főként szintetizáló jellegűnek kikiáltott műben) – eljárást alkalmazni: „Az érdemi szerzői munka is külső megkötöttségek nélkül folyt, ahol az iránytű az egyes szerzők tudományos meggyőződése és etikai érzéke volt. Komolyabb beavatkozásokra csak stiláris és helyesírási okokból, illetve a lektorok javaslatára került sor.” (1. köt. 28. old.). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerkesztők ezzel az eljárással gyakorlatilag megspórolták az amúgy nyilván nagyon megterhelő szerkesztői tevékenység dandárját, és ezt az előbb idézett mondatokban be is vallották. Mindez a kötetekbe foglalt szövegeken meg is látszik.

Ezek után most már lássuk a monográfiát részleteiben is: az 1. kötet esetében csak néhány általános jellegű benyomásomat vázolnám, a kötet második részében található tanulmányokra bővebben is kitérve, továbbá a 2. kötetnek az 1848-ig terjedő fejezeteiben foglaltakat, részletesebben a fejedelemség korára vonatkozó tanulmányokat tekinteném át. 

A kötetek tartalomjegyzékét lásd itt!

___________________________________________

1. kötet.

A kezdetektől 1562-ig.

Szerkesztők:

Benkő Elek, Oborni Teréz

Szerzők:

Elekes Tibor, Kordé Zoltán, Benkő Elek, Hegyi Géza, Péterfi Bence, Sófalvi András, Egyed Ákos, Oborni Teréz

___________________________________________

Az 1. kötet részleteibe (főleg a régészeti módszertani, embertani, nyelvészeti kérdéseket illetőkbe) nem szeretnék belemenni, itt bizonyára szükséges lenne régészek, nyelvészek véleményét is megismerni, néhány dolgot azért ez esetben is megfogalmaznék, főként az írott forrásokkal kapcsolatban.

A kötetet végiglapozva természetesen kiderül – amint az várható volt –, hogy túl sok újat nem hoz a Benkő Elek tollából 2012-ben megjelent, még frissnek számító A középkori Székelyföld c. kétkötetes műben foglaltakhoz képest, tulajdonképpen erre épül a szöveges és illusztrációs anyag tekintélyes része is, így mindezeknek a részletesebb elemzésétől én el is tekintenék.[3]

Azt csak sajnálni tudom, hogy a szövegekből a kötetek lapjain látható képekre való utalásokat mellőzték (a kötetekbe kerülő képek nem kaptak számot), ami igazából a laikusok számára nehezítheti az eligazodást, különösképpen mert előfordul, hogy egy illusztrációs táblán 10 objektum alaprajza is szerepel (templomok, templomoknál végzett ásatások összesítő alaprajzai), viszont a képaláírásban csak hétről esik szó (400. old.). A táblán a rajzok kaptak számot, míg az aláírt szövegben csupán fel van sorolva a hét templom, számok nélkül. Így a következő sorrend lenne felállítható – a képaláírásban szereplő települések sorrendjével egyeztetve: 1. Szentábrahám (helyes). 2. Homoródalmás – Tatárkápolna (helyes). 3. Nyomát (ez a táblán azonban valójában a 7. szám alatt van, az itt közölt alaprajz a rétyi ref. templomé). 4. Kányád (az ez alatti alaprajz tulajdonképpen a vargyasi régi templomé, melynek az alapjain áll a mai ref. templom). 5. Csíkszenttamás – Csonkatorony (ezt a rajzot nem tudtam biztonságosan azonosítani, talán a marosszentannai ref. templomé lehet). 6. Kézdikővár – Peselnek (Faluhely) – ennek a templomnak az alaprajza nem szerepel a táblán, e szám alatt itt a csíkszenttamási róm. kat. romtemplom alaprajza látható. 7. Szárhegyi róm. kat. templom (a táblán e szám alá a nyomáti ref. templom alaprajza került). Továbbá a 8. sz. alatt a szárhegyi róm. kat. templom, a 9. sz. alatt a kányádi ref. templom és a 10. sz. alatt a székelydályai ref. templom alaprajza látható. A 403. oldalon látható táblán már az alaprajzok sem kaptak számot: itt elsőként újra – most már helyesen – a székelydályai ref. templom szerepel.

Hogy a kézdikővári (peselneki) Faluhelyen feltárt templom érdekes, a tárgyalt területen egyedülálló, szentélyrekesztő falas megoldásra utaló alaprajza kimaradt, azt csak sajnálni tudom – ezt a templomocskát talán kapcsolatba lehet hozni az e területen még a 14. században is említett rutén lakossággal.[4]

Kordé Zoltán összefoglalói a székelység eredete és őstörténete, a székelységhez hasonló jogállású, életmódú népelemek bemutatása, vagy az ún. székelykérdés története kapcsán a már régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, esetleg a megoldás lehetősége sem igazán körvonalazódik.

Figyelemreméltó részletét képezi a kötetnek az Etnikai viszonyok a középkori Székelyföldön c. írás (1. köt. 181–191. old.), Hegyi Géza tollából – tömör, tárgyilagos, kielégítően hivatkozott részről van szó, amelyből kiviláglik, hogy a források ismeretével bíró, gondolkodó történész állította össze. Hasonlókat fogalmazhatunk meg az Egyházszervezet és az egyházi élet című, szintén a nevezett szerzőtől származó fejezet kapcsán (1. köt. 370–399. old.), amelyből az is kitűnik – ami a kötet további részeiről, illetve a 2. kötetbe foglalt írások jó részéről nem igazán mondható el –, hogy a szerző képes volt az okleveles források kritikai vizsgálatára (pl. hibásan datált oklevél helyes keltezési kísérletével is találkozhatunk a szövegben, 384. old.), illetve új vagy csak alig ismert írott forrásokat is bevont az elemzésbe (DL-DF számok is feltűnnek a hivatkozásokban). Ez a fejezet gyakorlatilag mintaként is szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszervezeti kérdéskört kibontó tanulmány elkészítéséhez is, ami azonban nem történt meg – sőt maga a fejezet gyakorlatilag meg sem született. Erről kicsit később.

       Külön fejezet szól A székely jog sajátosságairól is, Egyed Ákos tollából (1. köt. 348–369. old.). A már régóta ismert, mondhatni sztereotíp általánosságok jelennek meg a tanulmányban, minden alapos történészi kritika vagy az eredeti forrás pl. filológiai vagy jogtörténeti szempontú elemzése nélkül (sok esetben magukat a használt forrásszövegeket is már a különféle szerzők által közvetített formájukban kapjuk). Pl. az 1499. évi oklevél kapcsán, a hűtlenség vétkébe esett székelyek büntetéséről: „...ha pedig az ország és királyi felség ellen követett el hűtlenséget, veszítse el székely jogát, nemességét és minden javait és vagyonát, azok szálljanak a fiskusra, de amely azokat nem adományozhatja másnak, mint székelynek s köztük lakó birtokosnak, hogy a székelység ne apadjon.” (1. köt. 351. old.) Az eredeti latin szöveg így szól: „..et si nota illa inter ipsos Siculos duntaxat perpetrata fuerit, extunc talis solum siculitatem amittat, Si vero contra regnum et regiam Maiestatem, talis siculitatem atque etiam nobilitatem resque et bona amittere debeat, et in fiscum regium devoluantur, Maiestas tamen regia non conferat huiusmodi bona aliis nisi Siculis et qui inter eos mansionem faciunt, ne per hoc Siculi diminuatur.”[5] Egyed Ákos ezt úgy értelmezte, hogy a „király csak székelynek adományozhatta a birtokot, hogy a ‘székely ne apadjon’”. (1. köt. 351. old.). Szintén a nevezett szerző, a fentiek (sőt az 1466-os szabályozásban szereplő hasonló tételek) ellenére is, megállapítja, hogy a ius regiumnak a Székelyföldre való behatolásával kapcsolatos adatok ellenére, itt nem munkált a ius regium, csupán „elszigetelt kísérletek voltak a királyi hatalom részéről” (1. köt. 363. old.). A korábbi szakirodalomra való hivatkozáson kívül azonban egyetlen példával sem illusztrálja a kérdéskört, emiatt az ügy itt való tárgyalása egyfajta idealizáló jellegű megnyilvánulásként is értékelhető, ami nem feltétlenül hasznos a történettudomány szempontjából. A Székelyföld és a ius regium kérdésköre véleményem szerint a fenti megállapítással korántsincs lezárva: a jogi szempontok maximális figyelembevételével történő, kiterjedt kutatásra, forráselemzésre van még szükség ahhoz, hogy az itt feltehető kérdések megnyugtató tisztázása elkezdődhessen.

Már csak a fent idézett oklevélrészlet is megért volna egy misét: a Jakab Elek–Szádeczky Lajos féle kötetben is említett „mint székelynek s köztük lakó birtokosnak”, illetve latinul a „nisi Siculis et qui inter eos mansionem faciunt” részletről van szó. Kik lehettek a székelyek közt lakó „birtokosok” vagyis tulajdonképpen azok, „akik a székelyek közt házat/rezidenciát csinálnak” – és mi közük lehetett esetleg a ius regiumhoz? Továbbbá a ius regiumnak a Székelyföldön való alkalmazása esetében meg kell vizsgálni pl. az eladományozott területeknek/birtokoknak az illető korbani hovátartozását is, azaz ezek egyáltalán a Székelyföld részei (székely jogúak) voltak-e az adományozás pillanatában vagy sem? Kimutatható-e a vármegyei nemesek betagozódása a székely társadalomba, és ha igen, akkor ez miként történhetett és milyen mértékű lehetett? Stb.

A kérdést markánsabban felvető, ám azt részleteiben nem tárgyaló Jakó Zsigmond állítását néhány, a Székely Oklevéltárban közölt oklevélre való utalással támasztotta alá. Az általa 1979-ben a ius regiumnak a Székelyföldre való behatolása bizonyítékaként felhozott adatok[6] vizsgálata révén a következők mondhatók el: ezek közül az első nem releváns, ugyanis az 1463-ban Mátyás király által is megerősített, az általános hadfelkelést illető szabályzat[7] az erdélyi három nemzetre vonatkozott – a szóban forgó hadrakelési szabályokat (constitutiones exercituales) az erdélyi három nemzet (nemesek, székelyek és szászok) hozta. Így ennek a XII. pontja[8] nemcsak a székelyekre vonatkozott. A kimondottan a székelyeket érdeklő X. és XI. pont – amennyiben az ez utóbbiban szereplő „singularum Sedium Capitanei” csak a székely székek kapitányaira vonatkozik – a hadfelkelésre hívás idején a meg nem jelenő székelyekre várható büntetést is kilátásba helyezte. A XI. pont szerint „...et qui ad haec non concurrit, caput amittat” – azaz „aki pedig erre nem jön el, a fejét veszítse” – itt a birtokról nem esik szó.[9]

A további felhozott példák közül elsőként a II. Ulászló király által 1497. január 24-én, Budán kibocsátott iktatóparancsot tárgyaljuk, melynek értelmében az uralkodó a gyulafehérvári káptalan feladatául adta, hogy karatnai Kontika Lukácsot, Miklóst és Pétert a Kézdi széki kerületben (in districtu sedis Kyzd) fekvő Karatna nevű helység birtokába, amelyre tőle új adományt nyertek, a birtokban esetleg lappangó királyi joggal együtt, iktassa be.[10] Egyértelmű, hogy ennek az oklevélnek a ius regium székelyföldi alkalmazásához nincs köze, ugyanis Karatna ebben az időszakban is Fehér vármegyéhez tartozott, amint azt lábjegyzetben az oklevelet közlő Szabó Károly is megjegyezte – itt az oklevelet megszövegező, a szóban forgó környék viszonyaival nem ismerős jegyző tévedéséről lehet szó.

Ugyanez a helyzet azzal az 1521. március 6-án Szapolyai János erdélyi vajda és székely ispán által Segesváron kibocsátott oklevéllel, melynek értelmében a székelyek felkelésében (1519–1520) fontos szerepet vivő Balaskó Imre és János, illetve Becz Imre szárazpataki és szentjánosi, valamint „Árokközi” nevű birtokait torjai Apor Istvánnak, Lászlónak és Mihálynak adta. Ezek a települések: Szárazpatak, az elpusztult Szentjános és az „Árokközi” nevű hely szintén Fehér vármegyében feküdtek, ahogyan azt az oklevél is jelzi (in Comitatu Albensi Trannsyluaniae existentes habitas).[11]

Bonyolultabb a helyzet a Jakó Zsigmond által hivatkozott többi példával. Ezek közül az első 1497. november 2-án kelt, Prázsmáron, és ennek értelmében Drágfi Bertalan erdélyi vajda és székely ispán bizonyította, hogy angyalosi Sebestyén János és Albert, valamint Felsőcsernátoni János felperesek, illetve csernátoni Nyujtódi Domokos fia: Pál alperes közti perben, mely bizonyos néhai márkosfalvi Szép Péter öröksége miatt indult, a felek által felkért közbírák: maksai Kun Antal és oltszemi Mikó Péter ítélete értelmében a peres örökséget 50 arany forint ellenében az alperesnek engedték át. Az oklevélbe foglalt alperesi indoklásban szerepel, hogy a szóban forgó birtokot (eadem hereditates et jura Siculicalia in dicta villa Markosfalwa, sed et intra metas eiusdem ville, in dicta sede Kÿzdÿ existentis adiacentes) az alperes néhai apja: Nyujtódi Domokos Mátyás királytól kapta, annak a fejében, hogy Angyalosi László megrohanta a házát és két familiárisát is megölte, és amelynek birtokába be is iktatták.[12] Vagyis az oklevélben elbeszélt forgatókönyv szerint a szóban forgó örökséget Angyalosi László a Nyujtódi Domokos házán elkövetett erőszak miatt vesztette el, ezt a sértett fél kapta meg kárpótlásként – a márkosfalvi, Szép Péter örökségének nevezett birtokrészről van szó.[13] Nagy kérdés, hogy itt tulajdonképpen mivel is állunk szemben: a királyi felség ellen elkövetett árulással (ami kevésbé valószínű), vagy csak hatalmaskodással, melyben végül a király hozott ítéletet.

A következőkben II. Ulászló 1508. március 12-én, Budán kibocsátott iktatóparancsát is elemezném, melynek értelmében a király a kolozsmonostori konvent feladatává tette, hogy gyergyói vagy szárhegyaljai Lázár Andrást iktassák be Kisfalud possessio birtokába. Az oklevélből azt is megtudjuk, hogy a nevezett birtokrészt esztergomi Székely Bertalan fia: Ferenc 1000 arany forintért adta el Lázár Andrásnak a településsel, az ott lévő nemesi házzal, a Maros folyón lévő malommal, illetve más székely örökségekkel: úgy mint három lófőséggel, melyek közül az első a Meggyes nem Dudor ágán, a második szintén a Meggyes nem Kürt ágán, a harmadik pedig a Halom nem Náznán ágán illeti. Érdekes a település/birtokrész hovátartozásának a megjelölése, nem csupán egyszerűen Maros székben fekvőnek mondják, hanem „a székelyek földje között, Székelyvásárhely mezőváros mellett, Maros kerületben vagy székben lévőként” írják le (in eadem Kysfalwd in medio terre Siculorum In fine penes opidum Zekelwasarhel vocatum in districtu seu sede Maroszeek appellata existentibus et habitis).[14] Kérdés, hogy miért volt szükség ilyen körülményesen körbeírni a szóban forgó birtokrész hollétét? Talán azért, mert nem volt akkor még egészen tisztázva, hogy konkrétan hová is tartozik, azaz milyen jog alá esik...  És itt sem esik szó a királyi felség ellen elkövetett árulásról, csupán egy adásvételi szerződés érvényesítésének a király általi elrendeléséről értesülhetünk.

Ugyancsak Kisfalud birtoklásával kapcsolatos a következő adat is. Az 1521. február 21-én, Székelyvásárhelyen (Marosvásárhely) Szapolyai János által kibocsátott oklevelet elemezzük: e szerint a nevezett erdélyi vajda és székely ispán a hűtlenségben elmarasztalt (in nota perpetue infidelitatis coram nobis ordine judiciario condempnati sunt) szárhegyi Lázár András fiai: János és Ferenc kisfaludi birtokrészét, mely emígy a vajda ítélkező kezéhez jött (eademque porciones ad nostras judiciarias devenerunt manus) (maros)szentgyörgyi Tóth Jánosnak adományozta, és az ellentmondás nélküli beiktatás megtörténte után az adományról privilegiális levelet is kiállított. Az oklevélből az is kiderül, hogy a település/birtok fele Székelyvásárhely mezővárost illette, míg Tóth János a másik felét kapta. Az adomány tárgyát képező település/birtokrész hovátartozásának a meghatározásában ez esetben sem csupán Maros szék szerepel – amint az elvárható lenne, hanem azt szintén Székelyvásárhely mezőváros szomszédságában lévőnek mondják (in possessione Kijsfalwd vocata, in confinibus oppidi istius Zekelwasarhel).[15]

Ha Kisfalud Maros szék kötelékébe és a székely jog alá tartozó település volt ekkor, ez esetben a vajda tulajdonképpen az 1499-ben kibocsátott oklevélben foglaltak értelme szerint érvényesítette hatalmát: a felségárulást elkövető székelyföldi nemesek birtokát székelyföldi nemesnek adta (megjegyezzük azt is, hogy a felségsértés bűnének kimondása után szinte azonnal). Ez az ügy pedig már kapcsolatba hozható a királyi jog székelyföldi érvényesítésével (még ha ez korlátozott, némileg szabályozott keretben is történt).

A Jakó Zsigmond által felhozott utolsó példa is Kisfaluddal kapcsolatos: I. János király 1529. szeptember 14-én, Budán kelt oklevele értelmében szentgyörgyi Tóth Jánosnak adományozta a hűtlenség vétkébe esett Lázár András fiai: János, Ferenc és Domokos teljes kisfaludi birtokrészét, mely a nevezettek árulása miatt szállott a királyra. Kisfalud ebben az esetben már egyértelműen Maros székben lévőként szerepel (Kijsfalwd vocatam, in Sede Maros existentem).[16] Az oklevél tulajdonképpen az előbbi, 1521-ben keltezett oklevélben foglaltak megerősítésének, és talán az adomány bővítésének tekinthető, lévén, hogy ebben a teljes birtok szerepel (totalem possessionem Joannis, Francisci et Dominici, filiorum quondam Andree Lazar Kÿsfalwd vocatam). A szövegben bővebben is megemlékeznek a Lázárok felségsértő bűneiről: „Que ex eo, quod idem Joannes, Franciscus et Dominicus Lazar immemores fidei et honoris sui, contra publicam constitutionem Regni nostri Hungarie factioni Germanice adhesisse, partesque Ferdinandi nostri et tocius Nationis Hungarice publici hostis fovisse dicuntur, per hocque in notam infidelitatis, crimenque lese Maiestatis nostre incurrisse dinoscuntur, ad nos consequenterque collacionem nostram regiam rite et legitime devoluta esse perhibentur et redacta...” A későbbi források Kisfaludról egyöntetűen mint Maros széki településről szólnak.

A Kisfaluddal kapcsolatos oklevelek esetében az 1499-ben leszögezettek érvényesülését is kitapinthatjuk. Vagyis a felségárulás bűnébe keveredett székelyek birtokait elkobozták, ám azokat rögtön el is adományozták – székelyeknek, Székelyföldön birtokos nemeseknek.

       Itt még egy érdekes kérdéssorról szeretnék megemlékezni nagyon röviden (remélhetőleg a bővebb elemzés is hamarosan közlésre kerül): Barabás Samu még 1929-ben hamisnak bélyegzett egy 1426-ban, Zsigmond király által kiállított oklevelet,[17] ezzel kapcsolatos tanulmányát a Székely Oklevéltár általa szerkesztett 8. kötetében is közölte, ez utóbbiban egy kapcsolódó, 1428-ban keltezett oklevelet szintén hamisítványnak nyilvánítva. Barabás Samu az 1426. évi oklevél hamis volta melletti érvelésében tulajdonképpen egyetlen indokként azt hozta fel, hogy mivel a Székelyföldön nem munkált a ius regium, a király hasonló értelmű oklevelet sem bocsáthatott ki.[18] Barabás Samu eme megállapítására Egyed Ákos is hivatkozik (1. köt. 363. old.).

A két oklevél közül egyiknek az eredetijét sem ismerjük: az 1426. évit egy még azévi erdélyi káptalani átirat újabbkori (18. századi) egyszerű másolatából közölte Barabás Samu 1929-ben, míg az 1428. évit Szabó Károly az oklevélhamisítványai révén később hírhedtté váló gróf Kemény József saját kezű másolata után vette be a Székely Oklevéltár 1872-ben megjelent első kötetébe.[19] 1934-ben Barabás Samu az 1426. évi, szerinte hamis oklevél koholóját is felismerni vélte – a Tagányi Károly által azonosított gróf Kemény József-féle hamisítványok, illetve Nyíresi Tamás káptalani jegyző 15. század végi–16. század eleji oklevélhamisító tevékenységének leleplezése révén –, elképzelhetőnek tartotta, hogy Nyíresi jegyző keze is benne volt a dologban.[20] Az 1428. évi oklevelet pedig 18. század eleji vagy kissé korábbi – azaz a Kálnoky Sámuel által szerzett grófi diploma kibocsátásának (1697) idejére tehető –, „otromba hamisítvány”-nak tekintette.[21]

Az oklevelek közül mindazonáltal egyik sem felségárulás miatt elvett birtok eladományozásáról szól: az 1426. évi szerint a Sepsi széki székelyek által Kálnoky Máténak és rokonainak adományozott terület (Ivásfok földe) birtokában – melyben azonban a Sepsi széki székelyek háborgatták őket – erősítette meg a király a kérelmezőket; míg az 1428. éviben Kusalyi Jakcs János és Mihály székely ispánok arról biztosították a székelyeket, szászokat és az oklevelet látókat, hogy Kálnoky Demeter és Kálnoky Máté fia: László számára megengedték, hogy Ivásfokmező nevű örökségüket eladják.[22]

A sepsikőröspataki Kálnoky család levéltáráról 1751-ben készített leltár számos olyan középkori oklevélről is megemlékezik, melyek a fenti oklevelekben foglaltakkal némiképp kapcsolatban állnak – szerencsés módon e leltár az oklevelek kelte (év) mellett azok rövid regesztáját is adja. Így ezekből az tűnik ki, hogy Kálnoky Mátét a szotyori és kökösi székelyek megölték, és az Ivásfok nevű terület tulajdonképpen emiatt – nyilván ítélettel, kárpótlásként – jutott a Kálnokyak tulajdonába.[23]

Ha például a Barabás Samu által követett elvet vesszük alapul – „Közismert dolog, hogy az 1562-iki székely felkelés előtt a király a Székelyföldön birtokot törvényesen senkinek sem adományozhatott, mivel a székely örökségben királyi jog nem lappangott. Vérségi rendszeren nyugvó s gyakorlat szentesítette ősrégi jogszokás volt Székelyföldön a birtoklás alapja. Ebből önként következik, hogy jog szerint nem is erősíthetett meg senkit székelyföldi birtokának a birodalmában.”[24] – akkor, ennek a gondolatmenetnek megfelelően, a fennebb már említett 1508. évi oklevelet (a király elrendeli, hogy a Lázárokat iktassák be Kisfalud birtokába) is és nyilván még sok mást hamisnak nyilváníthatnánk. Mindez természetesen magával hozza a szóban forgó 1426., illetve 1428. évi oklevelek felett Barabás Samu által kimondott ítélet (ezek hamisítványok) felülvizsgálásának a szükségességét is.

A ius regium ügye esetében pedig nyilván szükség van az egész kérdést folyamatában tárgyalni (magát a fogalmat is mélységében definiálva), hiszen ez az egész kérdéskör elképzelhetően jóval bonyolultabb annál a megállapításnál, hogy 1562 előtt nem volt ius regium a Székelyföldön (csak elszigetelt kísérletek a királyi hatalom részéről). Persze, mindebből további kérdések is szőhetők: pl. akkor az uralkodónak, illetve az uralkodót képviselő főtisztségviselőknek – ha a Székelyföld a magyar királyság része – konkrétan/tételesen milyen jogai is voltak a székelyek felett, illetve a Székelyföldön?

       Az írott források mentén haladva tovább – tulajdonképpen ezek miatt kívántam én a középkori részhez hozzászólni – még a Benkő Elek által jegyzett, 2012-ben megjelent összefoglalót várva, nagyon kíváncsi voltam az ún. székelyföldi mezővárosok kérdésére (az elmúlt években ez irányban folytatott saját kutatásaim miatt is), főként az írott források szemszögéből, de akkor azt konstatálhattam, hogy a még 1997-ben megjelent írás szintjén maradt a dolog,[25] akárcsak az itt fekvő monográfia 1. kötetében (258–292. old.). Vagyis a kutatás azóta sem terjedt ki a témát illető közöletlen középkori írott források feltárására, illetve a székelyföldi mezővárosok kora újkori anyagát is csak a már közöltek szintjén vonta be a szerző az értelmezésbe.

A székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos kérdéskörre a 2. kötet egyes részleteinek az elemzésekor bővebben is kitérek, itt csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szerző Barótot a mezővárosok közt tárgyalta (már a 2012-ben megjelent kötetében is), emellé egyedüli indokként a következőt hozva fel: „A hasonló nevű patak mellett fekvő, piacutcás település az újkorra Miklósvárszék legjelentősebb települése lett, három országos vásár tartására feljogosító kiváltsággal, amivel mezővárosi funkciót töltött be a térségben.” (1. köt. 267. old.).

Barótot azonban sem a középkori oklevelek, sem az újkori források nem említik mezővárosi ranggal, minthogy erre a szintre soha nem is jutott el, egészen 1968-ig megmaradt a possessio/község szintjén – önkormányzatának ismérvei sem hasonlíthatók össze az ún. klasszikus székelyföldi mezővárosokéival.

Barót kapcsán némi konfúziót Orbán Balázs sorai okozhattak, aki a következőket is megjegyezte: „Eddigi utazásom modorából kitűnt az, hogy én nem mindenütt respectáltam a politikai felosztás határvonalait, hanem sok helyt határsértést követve el, inkább természetes vonalait követem a folyamvölgyeknek. Azt teszem itt is, midőn a keletről letörtető Baróth-vize völgyébe térek, melynek egész területe nem tartozik Udvarhely, illetőleg Bardocz-székhez, mert a már torkolatjától negyedórára lévő első helység Baróth is Miklósvárszékhez tartozik, de én nem tehetek róla, ha a természeti határok figyelembe vétele nélkül ily rendetlen felosztást csináltak, én megelőzöm a jövő törvényhozás teendőjét, s kikerekítem a határt, Bardocz-székhez csatolva Miklósvár-széknek legjelentékenyebb helységét, székhelyét, egyedüli mező városát, Baróthot.”[26]

A Székelyföld nagy monográfusa eme soraiban a mezővárosi rangot ténylegesen a településnek tulajdonította, azonban pár sorral alább már a település „városias küllem”-éről szólt, illetve felsorolta mindazon intézményeket, melyek szerinte a települést (megjegyezzük: joggal) predesztinálják „a várossá lételre”. Jövendöléséhez, mely szerint Barót „arra hivatott, hogy e vidék központi városává nője ki magát”, azonban a következő lábjegyzetet is fűzte: „Baróth már előre is bitorolja a város nevet. A község házát városháznak, elöljáróságát tanácsnak nevezik, s a község egyik végén ‘falu Baróth’ másik végén ‘Baróth mezőváros’ van felírva.”[27] Így tehát a barótiak által a 19. század dereka táján önkényesen felvett címről beszélhetünk leginkább, melyet azonban nem támogatott hivatalos kiváltság. Benkő József Transsilvaniája második kötetében Miklósvár szék bemutatásánál a következőket is megjegyezte: „Miklósvárszék, amelynek egyetlen mezőváros sem jutott osztályrészül, kilenc falut számlál, amelyekhez tizedikként az üveghuta járul egy kis román faluval.”[28]

Továbbá annyit jegyeznék még meg, hogy a Baróton tartott sokadalmak jövedelmének egy részére a vargyasi Daniel család olaszteleki ágának tagjai tartottak igényt még a 18. században is (a vásártartási jog megszerzését az 1654-ben elhunyt Daniel János nevéhez kötve). Egy 1729-ben a baróti sokadalmak kapcsán tartott tanúvallatás jegyzőkönyve szerint a vásár jövedelmének fele a Daniel családot, másik fele Barót községet illette; de olyanok is voltak, akik úgy tudták, hogy a jövedelem egynegyede a Daniel családé, egynegyede Barót községé, a harmadik negyede a Miklósvár széki tisztségé volt, végül egynegyed rész illette az ezen jövedelmet felhajtókat is, akik közül egy személy mindig a Daniel család jobbágya volt. Mindemellett a vásárokon történő italmérés jogát is a Daniel család nevéhez kötötték.[29]

Visszatérve a középkori írott források kérdésére, ez ügyben arra kívánok kilyukadni, hogy a Székelyföld múltjával kapcsolatos kutatások, a középkor, sőt még a koraújkor egyes vonatkozásai tekintetében is, dacára az elmúlt évtizedekben egyre inkább javuló kutatási körülményeknek, nagyon eltávolodtak az írott forrásoktól, sőt a kutatók szinte lemondtak róluk, olyannyira, hogy ma már az a természetes, ha a középkorral, sőt még a kora újkorral kapcsolatos kérdések megválaszolását is a régészektől várjuk (ők pedig meglehetősen alárendelt, esetleg mellékes szerepet szánnak az okleveles anyagnak, kevés kivétellel). Számtalanszor olvashatjuk és hallhatjuk, hogy írott források nincsenek, be kell érnünk az eleddig közöltekkel, mert újak már nem igazán kerülnek elő stb.[30]

És így marad a Székely Oklevéltárban (régi és új sorozat) megjelent szövegekre való hivatkozás; a dolog viszont még ennél is tragikusabb, mert legtöbbször az e kötetekben közölt okleveleket megelőző rövid magyar nyelvű kivonatok kerülnek használatba csupán. Az idézett, kiragadott szövegrészletek pedig a különféle szerzők értelmezési kísérletei során nagyon gyakran olyan, tulajdonképpen mellékes vagy erőltetett jelentéstartalmakkal is „gazdagodtak”, melyek legtöbbször nem indokoltak, viszont az eredeti forrást nem használó szerzők (és jegyezzük meg: ők vannak többségben) konstrukcióiba már így épülnek be, és az interpretálást így ingoványos talajra vagy tévútra viszik. Ugyanezek a megállapítások alkalmazhatók a kora újkor, az Erdélyi Fejedelemség időszakát kutatók esetében is, főként a székelyföldi köztörténettel, igazgatástörténettel foglalkozókról van szó: a Székely Oklevéltáron (régi és új sorozat), az Erdélyi Országgyűlési Emlékeken és újabban az Erdélyi Királyi Könyveken kívül mintha nem is létezne más forrás.

Az 1. kötet bevezetőjében olvasható: „...csak a középkori írott forrásoknak lehetőség szerint teljességre törekvő összegyűjtése és értelmezése után lehetne megírni a középkori székelyek részletesebb, a hadi vonatkozásokon túlmenően a társadalmi és gazdasági viszonyokat, a szellemi élet és a kapcsolatok tág körét is jobban feltáró köztörténetét is.” (1. köt. 52. old.). Természetesen rögtön felmerül a kérdés: ha pl. az 1. kötet szerkesztői ezzel a dologgal tisztában voltak/vannak, akkor miért nem ezt tették, esetleg miért nem ezirányba terelték a megrendelők kérését vagy akaratát? Miért vállalták, hogy a gyakorlatilag már elérhető szövegek, adatok újraközlésével hosszú időre lelövik a poént?

 De miről is szól vagy mit is feltételez az „írott forrásoknak ... összegyűjtése és értelmezése”, és miért volt szükséges mindezt megemlíteni egy kötet bevezetőjében, mely éppenséggel a Székelyföld története címet viseli – ekképpen némileg a kötetben foglaltak értékét, hasznosságát is megkérdőjelezve? Erre a kérdésre nem tudok és nem is kívánok válaszolni. Arra az újabb felvethető kérdésre azonban, hogy tulajdonképppen mit is kellett volna vagy mit is kellene elvégezni? – megkísérelhetem – ha nem is a konkrét válaszadást – legalább a szóba jöhető út- és feladatkeresést. Először lássuk, hogy mi is a helyzet a középkorral (és nemcsak) kapcsolatos kutatások számára máig alapvető forrásbázisul szolgáló Székely Oklevéltárral? A régi sorozatról van szó.

Ennek az első kötetét 1872-ben adták ki, az utolsót, szám szerint a 8-ikat 1934-ben: vagyis gyakorlatilag egy igencsak elavult forrásgyűjteményt használunk már 140, illetőleg 80 éve, tulajdonképpen anélkül, hogy az abban foglaltak valóságtartalmát, adatainak helyességét megkérdőjeleznénk. Rögtön itt az újabb kérdés: Mi lehet a gond a közléssel? Nagyon sok – válaszolhatjuk: pl. számos helyen rosszak a datálások, sok esetben olvasati hibákkal állunk szemben, máskor a következetlen központozás miatt zavarosak az oklevélrészletek, mert néhol nagyon kezdetlegesek és nem mindig szabatosak a magyar nyelvű kivonatok (és ugyebár ezek vannak a leginkább használatban); továbbá mert sok esetben nincs eldöntve az oklevelek valódiságának vagy hamisságának a kérdése, sőt olyan oklevelek is akadnak, melyek hitelességét soha senki nem kérdőjelezte meg, pedig (esetleg) hamisak, sőt olyan hamisnak bélyegzett okleveleket is találunk, melyeknél újra kellene gondolni a korábbi ítéletet (lásd fennebb is). Azaz a Székely Oklevéltár régi sorozata megérett egy egészen új, az oklevelek teljes szövegét adó, kritikai kiadásra. És egy ilyen kiadvány elkészítése ténylegesen előrelendíthette volna a Székelyföld történetével kapcsolatos, főként középkori ismereteinket...

Mindezzel együtt vagy mindezeknek hiányában a kutatóknak természetesen új, bensőségesebb kapcsolatot szükséges kialakítani az eredeti forrásszövegekkel, hogy azok értelmezésében, a manapság már markánsan létező és jócskán bebetonozódott prekoncepciók mellőzésével/levetkőzésével, betű szerint és körültekintően tudjanak eljárni az ezek által megőrződött adatok felhasználásában.

A dolognak azonban itt korántsincs még vége. Ugyanis annak ellenére, hogy azt hangoztatjuk: írott források nincsenek – ez nem így van. Saját kutatásaim révén is tapasztaltam: csak az online elérhető gyűjtemények alaposabb átnézése során kiderült, hogy még százával vannak a székelységre vonatkozó közöletlen középkori oklevelek,[31] melyek egyértelműen a Székely Oklevéltár elkövetkezendő köteteiben kellene közlésre kerüljenek. A középkori írott források gyakorlatilag létfontosságúnak tekinthetők egy-egy történészi konstrukció felépítésében, és minden apró adat számíthat, így ha pl. az eredeti oklevél vagy a teljes oklevélszöveg hitelesnek tekinthető másolata nem áll a rendelkezésünkre, de pl. tartalmi kivonatként értesülhetünk az esetleg elpusztult vagy akár még valahol lappangó oklevelekben foglaltakról, már óriási nyereségnek számít: a levéltárak még számos oklevelet rejthetnek, de pl. az egyes levéltári segédletek (itt a 16–19. században összeállítottakra gondolok) is több ilyen oklevél regesztáját őrizték/őrizhették meg (lásd fennebb a Kálnoky család levéltáráról 1751-ben összeállított segédletre való utalást is). Az ilyesfajta kútfők hollétének felderítése, szakszerű közlése pedig nyilvánvalóan inkább gazdagíthatja a székelységgel kapcsolatos ismereteink palettáját, mint az eleddig már nyomtatásban is rendelkezésre álló adatok és vélemények újra- meg újraközlése.

Mindez azonban nemcsak a középkorra vonatkoztatható, hanem a későbbi időszakokra is, melyek esetében szintén nem rózsás a helyzet. Az 1980-as években megindult a Székely Oklevéltár új sorozata a 16. század második felében keletkezett Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvekkel (3 kötet, 1600-ig), a következők (összesen 5) pedig a különféle, főként katonai jellegű összeírásokat adták közre (itt megjegyezzük, hogy igazából még ezeket sem sikerült a forráscsoport értékének és az általa adódó lehetőségeknek megfelelően kiaknázni). Azok az írott források, melyek a székelységre, a Székelyföldre vonatkozó kutatást elősegítették volna, jórészt továbbra is a levéltárakban érhetők csak el, néhány, sokszor kétes értékű forrásközlési próbálkozást leszámítva.

Jóformán ismeretlen a kutatás előtt a székely székek törvénykezési jegyzőkönyveinek már a 17. századra vonatkozóan óriási korpusza (számos olyan adattal, melyek a középkori viszonyok megismerésében is segíthetnek), akárcsak a székely székek vagy a székelyföldi mezővárosok jelentősnek mondható levéltárainak anyaga is; és a sor folytatható pl. a nemes családok levéltáraival vagy éppenséggel az egyes egyházközségek helyi irattárainak, esetleg ezeknek a már kialakulóban lévő egyházi jellegű gyűjtőlevéltárakban őrzött, sokszor nem remélt gazdagságú gyűjteményeivel... Vagyis a Székelyföld története címigényű szintézisek ideje valószínűleg még nem jött el – ahhoz még szükséges az alapvető forrás- és tényfeltáró, illetve a szakszerű forrásközlési munka elvégzése.
       Talán valami ilyesmire vonatkozhat, ilyesmit takarhat az 1. kötet bevezetőjének fennebb idézett részlete.

       Az 1. kötetbe foglaltakhoz visszakanyarodva, ebbe egy újnak ható fejezet is belekerült: a Templomvárak a Székelyföldön c. írásról van szó (Sófalvi András jegyezte, 415–439. old.), mely szintén főként az eddigi szakirodalomra alapoz. Első része viszonylag korrekt módon el van látva jegyzetekkel, míg az épületegyüttesek külön bemutatásával foglakozó részletekben egyetlen szakirodalmi vagy levéltári forrásra való hivatkozás sincs, holott az eddigi eredményeket bőven használja a szerző, esetenként levéltári adatokat is emlegetve.

Az írással kapcsolatban csupán néhány megjegyzést tennék:

A szerzőnek a szóban forgó épületegyüttesek megnevezését/kategorizálását illető terminológia kapcsán kifejtett nézeteivel, illetve javaslataival a magam részéről nem mindig értek egyet – a „kerített templomok” helyettesítésére ajánlott, a „járulékos védelmi elemekkel is rendelkező kerített templomok” fogalom (1. köt. 418. old.) valószínűleg nem fog meghonosodni a szakirodalomban (már a nehézkessége miatt sem). Ugyanis abban az esetben ha a templomot lőréses, gyilokjárós védőfal és kaputorony övezi, a „templomvár” megnevezés már indokolt; ha az istenházát egy egyszerű – azaz lőréseket, gyilokjárót nélkülöző – cinteremfal keríti, esetleg a bejáratot is magába foglaló harangtoronnyal együtt, ez esetben a „kerített templom” fogalom bőven elegendő; a tornyok (legyenek azok kapu- vagy a templom nyugati homlokzatához ragasztott harangtornyok) ún. „lőrései” a legtöbb esetben csupán egyszerű résablakoknak tekinthetők.

A rugonfalvi református templomot övező kerítés esetében én nem látom indokoltnak a templomvár fogalmának emlegetését – a 18–19. századi levéltári forrásokban feltűnő „tornác” kifejezés és a „lőréses gyilokjáró” fogalma közé nem biztos, hogy érdemes egyenlőségjelet tenni. A rugonfalvi református templom 2015. évi vizsgálata idején a templomot övező kerítés vastagságát illetően nem tapasztaltam annak a szerző által említett 1,4 m-es értékét (1. köt. 421. old.), sőt az igencsak ingadozó értékeket mutató falvastagság néhol még az 1 m-t sem éri el. Továbbá a kerítésben kialakított északi, ma elfalazott bejárattól jobbra, a kerítés falszövetében egy terrakotta boltozati borda maradványát is azonosítottam – ami akár annak a bizonyítéka is lehet, hogy a kerítés tulajdonképpen a hajó késő gótikus boltozatának az elbontása (elképzelhetőn az 1770-es években) után épült meg, illetve nyerte el a mai alakját. Erre utalhat az a jelentős összeg is (228 magyar forint és 38 dénár), melyet 1792-ben a gondnok „nevezetesen a templom kerítésére és a kerítés tornácára” költött. A „kerítés tornáca” ebben az esetben a déli bejáratot védő portikusz építésére vonatkozhatott.[32]

Ágyúk használata a székelyföldi templomvárakban (1. köt. 421. old.) szerintem nagyon kérdéses: puskafélék, szakállas puskák, esetleg tarackok képezhették a tűzerőt; ha a lövegekre vonatkozóan ágyúkat említünk (meglehetősen tág gyűjtőfogalomról lévén szó), akkor szükséges lenne pontosítani, hogy melyik típus lehetett jelen, és azt is, hogy a szóban forgó adat milyen forrásból származik (pl. elemezni, hogy a kútfő mennyire megbízható a tűzfegyvereket illető terminológia kapcsán). Elméletileg elképzelhető, hogy a székelyföldi templomok köré épített védőfalak emelésekor gondoltak a nagyobb kaliberű tűzfegyverek (netalántán ágyúk) beállításának a lehetővé tételére is, ám a rendelkezésünkre álló gyér adatok ilyenek használatáról nem tesznek bizonyossá minket.

A csíkkarcfalvi római katolikus templomvár fegyverzetéhez a 19. század előtt tarackok tartoztak, a ma is meglévő két kis mozsarat (a mozsárágyú kifejezés használata is elterjedt már a korábbi századokban) a plébánián megőrződött iratok adatai alapján a 19. század második felében dísz-, illetve üdvözlőlövések leadására használták (ünnepekkor: Húsvét, Úrnapja; püspöki látogatáskor stb.).

4. A csíkkarcfalvi római katolikus templomvár kis mozsarai, akár egy ember is mozgathatja őket (a szerző felvétele, 2011)

Karda József gondnok 1809. évi számadásában a kiadások közt szerepel: „3^o. Öt mosár ágyú csináltatása a tarackok romlott csőiből 9 m[agyar] f[orintba és] 60 d[énárba került].”

Az 1869. évi kiadások közt olvasható: „3 [font] puskaporért Úrnapjára és püspöki látogatási alkalomra 1 f[orint] 29 krajcár oszt[rák] ért[ékben].”

Az 1872. évi elszámolásban: „A husvéti ünnep alkalmával felhasznált lőporért 2 f[orint] oszt[rák] ért[ékben]”, illetve „Három mozsár ágyúért 9 forint 12 krajcárt osztrák értékben”.

1878-ban: „Az új pápa választásakor puskaporra 1 forint 60 krajcárt.”

1879-ben: „Lőporért Úrnap és püpökfogadáskor 3 forint 60 krajcárt.”[33]

A zabolai református templomot övező „köridomú várkastély”-ról szólva, Orbán Balázs a következőket jegyezte meg: „E kastély négy kis ágyuval volt felszerelve, melyek közül egy az 1848-ki szabadságharczban még szerepelt.”[34] Vagyis a Székelyföld nagy monográfusa tulajdonképpen már nem is látta a szóban forgó „ágyúkat”. A zabolai templomot 1752-ben felkereső vizitáció egy szakállas puskát vett itt leltárba, 1835-ben pedig egy tarackot is (hiányzó faággyal) jeleztek ugyanitt.[35] A székelyföldi templomvárakkal összevethető méretű sepsikőröspataki Kálnoky-kastély (ma jelentősen átalakított formában), továbbá az alsórákosi kastély 1698-ban készült leltárai szintén csak szakállas puskákat, muskétákat („muskatély”), flintákat, „jancsár puskákat”, karabélyokat (köztük tölcséreseket) említenek a fegyverek közt.[36]

       Itt térnék ki a 2. kötetben (302. old.) a Tüdős S. Kinga által a sepsikőröspataki kastélyban őrzött fegyverekről írt mondatokra is, már csak annak az érzékeltetése céljából is, hogy milyen veszélyeket rejthet egy-egy forrásrészletnek a szövegkörnyezetből való kiragadása: „A kőröspataki kastély védelmére (1698) tartottak számon hat szakállas puskát, nyolc muskétát. A fegyvertár további tartozékai közé írtak még két török baltát, egy pár vágós pisztolyt, egy másik kétcsövűt, egy pár kőszegi strunc-ot [puskatípus], két fejetlen pisztolyt, egy pár kerekes pisztolyt, egy kozák, egy gyöngyházas és egy janicsár puskát, egy hosszú flintát, egy kétcsövű hosszú karabélyt, egy tölcséres karabélyt, egy tegezt tokostól, egy kardot tarsollyal, lódinggal [nyakba vehető lőportáska], valamint öt kis rézágyút minden tartozékaival együtt.”

Itt most a felsoroltakra külön-külön nem reflektálnék (pl. „kőszegi strunc”), csupán csak a „kis rézágyúk” kapcsán említeném meg, hogy ezek 1698-ban nem a sepsikőröspataki kastélyban, hanem a Kálnoky Sámuel által fogadott brassói szálláson kerültek leltárba: „Anno 1698. Die 25 Mai. Az Méltóságos Gróf Kálnaki Sámuel uram ő Nagysága Brassóban levő bonuminak Legistruma, melyek vadnak Ötves Mihály házánál, Clastrom utcában, Czako Ferenc uram háza vicinumjában, melyeket írtunk meg fide mediante.”[37]

Továbbá a szerző által fennebb felsorolt fegyverek nagy része szintén Brassóban, ládákban állott, vagyis adott helyzetben nehezen szolgálhatták volna a sepsikőröspataki kastély védelmét. Pl. a „Harmadik öreg ládában: Az fenekén egy fekete szőnyeg. / Két török balta. / Egy pár vágós pisztaly. / Egy pár két csőjű pisztaly. / Egy pár kőszeghi stucz. / Egy koszperd. / Két feletlen pisztaly. / Egy rossz csákány. / Négy nád pálca. / Egy pár kerekes pisztaly. / Egy kozák puska. / Egy gyöngyházas. / Egy jancsár puska. / Egy flinta, hosszú. / Két csőjű hosszú karabély. / Egy tölcséres karabély. / Egy tegez tokostól. / Más egy tegez. / Egy kard tarsollyal, lódinggal. / Két szarvas csont palaczk. / Egy pár puska tokocska. / Egy pár sza[...] fog.” stb.[38] Továbbá a leltározók „Az nagy házból behozott réz edényes ládában” találták „egy küs réz ágyúnak az ágyát”, „egy ón csésze”, „egy réz korsó”, „egy ón mosdó korsó”, illetve „két nagy német zabola” stb. társaságában. Magukat a rézágyúkat „Egy küs tojogatós ládában” vették számba: „Öt küs réz ágyúk, minden eszközeivel együtt.”

Vagyis az öt rézágyú, minden hozzá tartozó elemmel együtt befért egy kis fiókos ládába – már emiatt is bizonyosak vagyunk benne, hogy ezek a „küs rézágyúk” tulajdonképpen Kálnoky Ádám úrfi (1683–1719) játékai lehettek. Amit igazol az 1719 végén–1720 elején a kőröspataki kastélyról és az épületben található javakról felvett leltár következő részlete is: „Más festett ládában találtattak ezek: úgy mint hat gyermeki apró ágyúk, öte kerekeivel és tengelyivel együtt van, egy kerekes karabély, gyöngyházas, más kerekes polhák gyöngyházas.”[39] 

       A székelyföldi templomvárak udvarán létező kutak kapcsán említésre került Illyefalva, Székelyderzs és Nagyajta (1. köt. 426. old.) – ám Nagyajta esetében a várudvar északnyugati részében sejtett kút nyomát a 2004-ben zajló régészeti feltárásnak nem sikerült azonosítani (ha „létezett, azt a vár területén valahol más helyen kell keresni” – összegzett az ásatást vezető régész).[40]

A bölöni unitárius templomvárral foglalkozó részletben megjelenik a legnagyobb lélekszámú székelyföldi falusi település motívuma is (1. köt. 429. old.) – ez az adat meglehetősen kétséges, és a korábbi szakirodalom által is gyanúba lett fogva,[41] jómagam pedig egyelőre nem látok bizonyítékot arra sem, hogy itt a 15. század végén már megépült volna a védőöv, ennek első fázisa inkább a 16. század elejére-első felére tehető.[42] A védőöv tornyainak leírását tekintve jegyezném meg, hogy a délkeleti és az északi tornyok nem három, hanem négyszintesek, és a legfrissebb kutatási eredmények szerint az északi torony 1719 táján épülhetett.[43] A bölöni 1690. évi vártörvény kapcsán említi a szerző, hogy „két választott kapitányt és hét hadnagyot” bíztak meg ekkor a rend fenntartásával (1. köt. 428. old.) – a szóban forgó okmány a két kapitány mellett azonban a hét „törvénytevő bírákok, hadnagyok és porkolábok” nevét is felsorolja. Mindezt talán amiatt is érdemes lett volna pontosítani, hogy a bölöni templomvár választott vezető testülete ekképpen a védekezés megszervezése mellett igazságszolgáltatási, katonai és rendfenntartói hatáskört is elláthatott (ennek működése békeidőben természetesen nem bizonyítható), de a „porkoláb”/várőrző végül a 19. század második feléig/végéig a templomvárral rendelkező közösségek jellegzetes figurájává vált (tulajdonképpen a harangozás és a békeidőben is állandó várőrzés ötvöződéséből létrejövő munkakörrel).[44]

Nagyajtán a szerző szerint a 16. század elején „terrakotta bordázatú szentélyt emeltek” (1. köt. 434. old.) – ám a szentély hálóboltozatának egyszer hornyolt bordái kőből vannak, a hajónak az 1802. évi földrengés idején beomlott boltozata viszont már kétszer hornyolt terrakotta bordák hálózatát mutatta. A földrengés pusztítása után leszedett késő gótikus boltozatot fiókos dongaboltozatra cserélték, a fölöslegessé vált bordákat pedig felhasználták a nyugati torony északi oldalához helyezett karzatfeljáró északi falának építésekor.

5. A nagyajtai unitárius templom szentélyének kőbordás hálóboltozata (a szerző felvétele, 2016)

6. A nagyajtai unitárius templomvár nyugati karzatfeljárójának északi fala, nagyrészt a hajó 1802-ben beomlott boltozatának téglabordáiból rakva (a szerző felvétele, 2016)

A nagyajtai unitárius templom köré emelt védőöv leírását tekintve, itt nem a déli falon át tervezett bejárati ajtó a másodlagos helyzetű (1. köt. 435. old.), hanem ennek az 1622-es évszámot viselő gerendája.[45]

7. A nagyajtai unitárius templomot övező védőöv déli fala középtengelyében elfalazott bejárat, az 1622-ből származó feliratot hordozó, e helyen másodlagosan előforduló gerendával (a szerző felvétele, 2016)

Sófalvi András szerint továbbá az árkosi unitárius templomvár „ostromáról nem tesznek említést a történeti források” (1. köt. 436. old.) – pedig ez esetben egyelőre éppenséggel csak egy levéltári forrásban olvasható utalásból szerezhetünk tudomást egy lehetséges korábbi pusztításról. 1789-ben az árkosi egyházközséget is meglátogatta Lázár István unitárius püspök, az ekkor felvett ún. vizitációs jegyzőkönyv (ennek egy részletét idézi is a szerző) pedig leltárba vette a templom és a vár épületét is – ebben jegyezték meg: „Mely mindjárt vicináltatott fundusnak tágasabb részében egy vár vagy kastély, napkeletre, északra, napnyugotra és délre fennálló négy fedeletlen bástyáival együtt, jó nagy magosságú kőfalakkal. A bástyákban belől látszik az ezelőtt sok esztendőkkel lött pogányok égetésének vestigiuma, a kőfalai is béboríttatatlanok lévén, imitt-amott a tetejéről kezdettenek lehullani a kövek.”[46]

A homoródszentmártoni templomvár 1690. évi ostroma (1. köt. 432. old.) meglehetősen kétes valóságértékű. Itt arról van szó, hogy a Jánosfalvi Sándor István és Orbán Balázs által meglehetősen kiszínezett, már-már eposzi hangvételűvé emelt helyi hagyományt[47] valós történelmi adatként kezelték korunk szerzői is,[48] nem véve figyelembe a 19. század elején a homoródszentmártoni unitárius templomban még látható, koronatanúként emlegetett halotti zászló feliratát se. Ez a következőképpen maradt fenn Lázár István unitárius püspök 1789. évi egyházlátogatásának jegyzőkönyvében: „Itt nyugszik Nemzetes Biro Gabor uramnak virágzo életének 23 esztendös koraban Tatarok fegyveretöl sok sebei utan vitezi modon elhervadott teste. 8. 8bris. 1691.”[49] 

8. Lázár István unitárius püspök 1789. évi homoródszentmártoni egyházlátogatásának jegyzőkönyve, a Biró Gábor halotti zászlóját bemutató részlettel. A jegyzőkönyv lelőhelye: A Homoródszentmártoni Unitárius Egyházközség Levéltára (a szerző felvétele, 2014).

A feliratból igazából annyi derül ki, hogy az 1691. október 8-án elhunyt Biró Gábort a homoródszentmártoni templomba temették el, aki a tatárokkal vívott harcban kapott sebekbe halt bele. A „sok sebei után vitézi módon elhervadott teste” kifejezés egyértelműen arra utal, hogy a sebesült ifjú még életben tért meg a harcból, és végül a sebei okozták a vesztét. A szóban forgó harc azonosítása rendjén természetesen szóba jöhet a Thököly Imre győzelmével végződő zernyesti ütközet (1690. augusztus 21.), amelyben a székelyek is részt vettek (Cserei Mihály, aki maga is a hely színén volt, részletesen le is írja az eseményeket);[50] illetve létezhet még egy olyan elméleti lehetőség is, hogy az ifjú a Thököly Imre seregéhez tartozó kóborló, nyargalászó tatárokkal később kerülhetett összetűzésbe, esetleg a hadaknak Szentmárton melletti átvonulásai idején. A Jánosfalvi Sándor István és Orbán Balázs által részletesen taglalt „ostrom” azonban kevésbé valószínű, nincs rá hiteles adat: Thököly Imre erdélyi fejedelemmé kívánta választatni magát, így nem volt érdekében, hogy seregei túlzottan pusztítsanak, raboljanak az országban (nyilván a hadak átvonulása alkalmával szokásos kapdosás, állatok elhajtása, kisebb összetűzések napirenden lehetettek).

       Az 1. kötetet a Székelyföld a keleti Magyar Királyságban, 1526–1562 c. fejezet zárja (1. köt. 487–517. old.), melynek Oborni Teréz a szerzője. A fejezet nagyjából az Erdélyi Fejedelemség megalakulása előtti bonyodalmak felvázolásával foglalkozik (számos helyen azonosíthatók a szerző korábbi munkáiból változatlanul beemelt szövegrészek), a székelyekkel kapcsolatosan meglehetősen általános jelleggel megfogalmazott részekkel, melyek nagyon sokszor a 2. kötet egyes fejezeteiben is visszaköszönnek.

__________________________________________

II. kötet.

1562–1867.

Szerkesztők:

Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz

Szerzők:

Oborni Teréz, Balogh Judit, Tüdős S. Kinga, Pakot Levente, Egyed Ákos, Pál Judit, Hermann Gusztáv Mihály, Csikány Tamás, Tóth Levente és Deák Ágnes.

__________________________________________

A kötet 300 év eseményeit öleli fel, az értekezések mintegy 650 oldalt foglalnak el. Jómagam az 1848–49-es szabadságharcig olvastam át a szövegeket, tehát az 1848–1867 közti időszakról nem kívánok referálni, mindazonáltal a szabadságharc bemutatására szánt 100 oldalt eltúlzottnak találom.
       Az általam átolvasott részek közül az első Az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi- szabadságharc kora, 1562–1711 címet viseli, a szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga (2. köt. 27–326. old.). Hogyha valakit komolyan érdekel ez a korszak, és értve át is akarja olvasni az egész szöveget, akkor bizony nehéz feladatra készül, ugyanis állandó ismétlésekkel, redundáns, terjengős, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, spekulálásokkal, félreértelmezett forrásokkal és számos tárgyi tévedéssel találja szembe magát. Ráadásul ezekben a részekben a legkövetkezetlenebb a jegyzetelés is.

Az embernek az az érzése, hogy ezeket a szövegeket érdemben nem is szerkesztették, a szerkesztői munka gyakorlatilag kimerülhetett abban, hogy meghatározásra került az, hogy a szövegrészek milyen sorrendben követik egymást.

       Oborni Teréz írása az első kilencven-száz oldalon végigköveti a fejedelemség történetét egészen a Lipót-féle diploma által megteremtett új közjogi helyzetig, és a felvezetésben kitér a székelyekkel kapcsolatos kérdésekre is – mindezt a rendelkezésre álló szakirodalom alapján teszi, és jórészt általánosságokat vonultat fel; az utána következő szerzők viszont nagyon gyakran megismétlik az itt már leírtakat.

Tévedések azonban itt is akadnak: Pekri Gábor helyett Petki Gábort (2. köt. 39. old.) emlegeti a hat székely szék főkapitányaként, holott a szóban forgó személy korábban már szerepel Pekri Gáborként is (2. köt. 36. old.).
       A Székelyföldön található mezővárosok és a székely székek lakossága, illetve érdekeik között több esetben is értelemzavaró összemosások fedezhetők fel: a székelyföldi mezővárosok lakói számára tett uralkodói kedvezéseket a székelyek felé tett gesztusokként tünteti fel. János Zsigmondról jegyzi meg: „Uralkodásának utolsó éveiben már bizonyos jeleit mutatta, hogy kedvezni is próbált a székelyeknek. 1568-ban két alkalommal is olyan rendelkezést adott ki, amelyben Udvarhely lakosainak a jogait védte: előbb a környékbeli erdők használatát biztosította számukra, később engedélyezte, hogy csak Segesvárig legyenek kötelesek szekerezni.” (2. köt. 39. old.).

Itt azonban a következőkről van szó: az uralkodó az 1568. március 13-án, Gyulafehérváron kibocsátott, Telegdi Mihályhoz, a hat székely szék kapitányához és a Székelytámadt vár prefektusához, illetve helyetteseihez intézett parancslevelében meghagyta, hogy Udvarhely mezőváros lakóit (civium et hospitum oppidi nostri Wdwarhel) védelmezzék meg Szentimre, Bethlenfalva és Patakfalva lakói ellen, ha azok a várossal régóta közösen használt erdő élésében háborgatnák őket. A parancslevél a régi szokásra, illetve Izabella királyné ezirányú engedélyére is hivatkozik.[51] A következő oklevél pár nap múlva, 1568. március 17-én kelt, szintén Gyulafehérváron, ez esetben is Telegdi Mihálynak címezve, amelynek értelmében az uralkodó Udvarhely mezőváros elöljáróinak és lakóinak (judicis, juratorum civium ac universorum inhabitatorum oppidi nostri Wdwarhel) megengedte, hogy a kapitányok által a székely székekből beszedendő adót csupán Segesvárig szállítsák, mivel a Székelytámadt vár körül is terhes szolgálatot végeznek.[52] Ez utóbbi parancslevél esetében eléggé pontosan körül van írva, hogy mit is tartoznak Segesvárig szállítani az udvarhelyi lakosok, így a szerző által használt tág „szekerezés” fogalom megtévesztő is lehet.

Amire azonban talán jobban oda kell figyelnünk: ezek a parancslevelek nem az Udvarhely széki székelyek terheinek az enyhítését szolgálták, hanem Udvarhely mezőváros polgárainak életét, feladatait könnyítették némileg – a székely székek székelyeit és a székelyföldi mezővárosok polgárait hiba lenne egy kalap alá venni; a köztük fennálló markáns jogállási különbségek évszázadokra meghatározták a székely székekben fekvő mezővárosok és a székek nem éppen zavartalan viszonyát is. A székek a köztük létező mezővárosoknak való kedvezést a legtöbbször gyakorlatilag a saját jogaik csorbításaként élték meg.

A tövisi folyamodvány kapcsán és az ez előtt írt részletek a szerző egy 2012-ben, a 90 éves Kiss András tiszteletére kiadott kötetbe írt tanulmányából származnak, gyakorlatilag változatlan megszövegezésben (a szerző nem is hivatkozott a szövegben erre a tanulmányára).[53]

Borsos Tamás kapcsán említi, hogy ő „a fejedelem későbbi konstantinápolyi követe” – itt azért illett volna pontosítani, mert Borsos kapitihaként (portai ügyvivőként) tevékenykedett. A kapitiha és a követ/főkövet közt jelentős rangbéli különbség is húzódott.
       A fejezet további részeit illetően: Apafi Mihályról a klasszikusnak mondható, gyengekezű fejedelem képét közvetíti (2. köt. 100. old.), holott a majd 30 évig uralkodó fejedelemről már Trócsányi Zsolt is egy egészen más – energikus, cselekvőképes államfőt megjelenítő – portrét rajzolt.[54] A meglehetősen hosszú időt felölelő, és amúgy prosperáló Apafi-kor elég kurtán-furcsán el is van intézve, akárcsak pl. a Béldi Pál-féle mozgalom (2. köt. 104. old.) vagy Thököly Imre ügye (2. köt. 107. old.). A fejezet az oszmán uralom visszaszorulásával és az Erdély számára új körülményeket teremtő Lipót-féle diploma vázlatos bemutatásával zárul (2. köt. 111. old.).

       A kötet következő tömbjének szerzője Balogh Judit, aki A székely társadalom cím alatt (2. köt. 113–189. old.) a székely társadalmi rétegekben bekövetkező mozgásokról, átalakulásokról, az ezeket mozgató erőviszonyokról próbál értekezni; ám amint megszokhattuk a szerzőtől, az egész nem lett más, mint a „karrierépítés”, a „jól átgondolt vagy ösztönösen alkalmazott családi stratégiák” köré épülő egyveleg. Redundáns, néhol kellőképpen nem gondozott részletek, fogalmi következetlenségek, a helyismeret hiányából adódó furcsaságok is feltűnnek a szövegben, melyek azonban a szerkesztők, a lektorok figyelmét is elkerülték. Pl. a 125. oldalon:  „...jelentős adományban részesült ebben az időben [1569–1570] Henter Miklós, aki Marosszéken Udvarfalvát, Atosfalvát, Kálfalvát; Maroskeresztúr, Bere és Csókfalva birtokait, Háromszéken pedig Nagy-, Közép- és Felsőajtán (Szárazajtán?), valamint Sepsiszékben Köpecen kapott birtokokat.”
       Az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bemásolt adománylevélben a Sepsi széki birtokrészek a következőképpen szerepelnek: „totales igitur et integras portiones suas possessionarias siculicales in possessionibus NagjAÿtha, KeozepAÿtha, ZarazAÿtha et KÿsKepecz nuncupatis, omnino in Sede nostra Siculicali Sepsÿ existentes habitas.”[55] A szerző szövegében pedig a háromszéki Nagyajta, Középajta és Felsőajta (melyet zárójelben kérdőjelesen Szárazajtának vél), továbbá a Sepsi széki Köpec jelenik meg (holott ez utóbbinál egyértelműen Kisköpecről van szó). Kisköpec falu Barót és Köpec között feküdt, a települést valamikor a 16. század második felében hagyhatták fel véglegesen.[56] A „Felsőajta” alakkal nem, viszont a „Felajta” településnévvel a korabeli és későbbi forrásokban is számtalanszor találkozhatunk, mely minden esetben Középajtát jelzi. A Háromszék – Sepsi szék dolgot nem szükséges kommentálni.

Az 1595. évi felkelés vagy Mihály vajda és a székelyek kapcsán megfogalmazott szövegrészek (2. köt. 131–134. old.) gyakorlatilag a kötet első részében már közölt adatok ismétlései.

Az Előkelők, lófők, közszékelyek c. részben említésre kerül, hogy a Kornis, Petki és Geréb családok nem székely eredetűek, továbbá, hogy az Aporok, Nemesek és Mikók igen (2. köt. 136. old.) – ezt a meglehetősen érdekes problémát – a székely főnépek származásának kérdését – azonban nem fejti ki bővebben. Itt a magam részéről egyelőre annyit említenék meg, hogy pl. a vargyasi Danielek ősei szintén vármegyei nemesek lehettek, akik már a 15. század elején birtokolták Felsőrákost (a település mindvégig Fehér vármegye része maradt). Egy bizonyos Rákosi Dániel utódai lehettek azok, akik aztán betagozódtak az Udvarhely széki/Vargyas vidéki székely előkelők soraiba, nyilván számos székely jogú birtokrészt is szerezve.[57] Ez a kérdéskör – a székely előkelők származásának a felderítése, a vármegyei nemeseknek stb. a székely előkelők közé való beilleszkedésének folyamata (a kérdéssel, hogy kik is a székely nemesek vagy a székelyek közt élő nemesek?) – annál is inkább fontos lehet, hogy ezáltal talán a székek kialakulására, illetve a székely székekben zajló igazságszolgáltatási tevékenység gyökereire is némi fény derülhet, vonatkozással a székely kerületek/székek megizmosodása előtti adminisztrációs stb. szervezeti formákra (erdőispánság, vármegyék, törvényes székek).

A szövegben gyakran találkozunk olyan félmondatokkal, melyeknek az állításai nincsenek kellőképpen megokolva vagy hivatkozva. Egyik ilyen az 1608-ban Báthori Gábor által a Három Szék főkirálybírájává kinevezett Kálnoky János esete is, mely kinevezés a szerző szerint „jelentős lökést adott a Kálnoky család karrierjének, mely a század végére bontakozott ki” (2. köt. 143. old.) – a megjegyzésből az olvasó számára ugyebár az szűrhető le, hogy a Kálnoky család „karrierje” töretlen volt a 17. század folyamán. Holott a római katolikus vallású Kálnoky János tulajdonképpen észre sem vette még, hogy „meglökték”, és 1610-ben gyakorlatilag máris a kivégzés fenyegette (a Báthori Gábor ellen megkísérelt széki merényletben való részvétel gyanúja miatt), alig menekülhetett, börtönt is szenvedve.[58] Bethlen Gábor alatt 1616-ban szintén fogságba került (a fejedelemséget kereső Homonnai Bálint pártjával való érintkezés vádjával),[59] korábbi eladósodása miatt Brassó városa a miklósvári és farkasvágói birtokát is megpróbálta elfoglalni.[60] Fia, Kálnoky István nem is tudott magasabbra emelkedni a Miklósvár széki hadnagyság, illetve alkirálybíróságnál, a csorbát csupán 70 év elteltével tudta kiköszörűlni az unokája: Sámuel – nem mellékesen az 1680-as évek végén körvonalazódó főhatalmi váltás révén (ő a Három Szék főkirálybírói tisztét is meg tudta szerezni, később alkancellári tisztségbe is jutott).
       Érdekes adatsort olvashatunk a 151. oldalon is, mely szerint 1654-ben többek közt „Szárhegyen 49 nemest, Szentmiklóson 72 nemest és 19 gyalogot, valamint 2 őrállót, Disznófalván (?) 12 nemest és 23 gyalogot, Remetén pedig 12 nemest” írtak össze. Itt a Disznófalva településnév (azaz Ditrófalva) önmagában vicces, az utána zárójelbe tett kérdőjel, valamint a településnek e néven és kérdőjellel a mutatóban való szerepeltetése (2. köt. 713. old.) azonban már tragikus – a kérdőjel elképzelhetően valamelyik szerkesztőtől is származhatott.
       A szerző továbbá külön alfejezetet szentelt a hadba szállás alól való mentesítés kérdésének, mely szerinte a 17. században „válhatott karrierépítő elemmé, a társadalmi felemelkedés eszközévé” (2. köt. 153. old.). A hely- és forrásismeret hiányának, illetve a „karrierista csőlátásnak” jellemző terméke ez az alfejezet.

Katonai jellegű társadalomról lévén szó, a hadviselés alóli felmentés kérdése természetesen egyidős lehet magával a katonai szolgálattal. A kérdéskör nyilván megérdemel egy alapos, minden részletre kiterjedő tárgyalást, itt csupán néhány fontosabb részletet körvonalaznék, a szerző által is tárgyalt korszakra vonatkozóan (1562–1711). A sebesülések, testi hibák, az esetenként nagyon rossz életkörülmények miatt a hadakozástól felmentettek dolgára itt nem térnék ki.

Az 1. kötetben, a székelyföldi templomvárak kapcsán Sófalvi András által írt fejezetben már szerepel az 1554-ben Medgyesen tartott országgyűlés azon határozata, hogy „a székelyek ugyanezen földjén lévő váraikban azoknak megóvására és őrzésére, amint a helyzet követeli, tizenhat vagy húsz személyt hagyhatnak” (1. köt. 422. old.). Az eredetileg latin nyelvű szövegben nem a „vár”, hanem a „kastély” kifejezés szerepel: „Item in castellis in eadem terra Siculorum existentibus, secundum rei exigentiam, pro custodia et conservatione eorum sedecim aut viginti personas relinquere similiter possint et valeant.” Ez a határozat azonban további hasonló jellegű tételeket is tartalmaz: így a székely előkelők (potiorum siculorum) a házuk és családjuk oltalmára a szükségnek megfelelően két vagy három székelyt (duos aut tres Siculos ad custodiam domus et familiae eorum), továbbá a székely falvak (villae quoque siculicales) a települések védelmére (ad villarum suarum custodiam) a nagyobbak esetében három-négy, a kisebbekben két székelyt hagyhatnak otthon, természetesen a kapitányaik tudta és beleegyezése mellett (ex scitu et consensu Capitaneorum suorum).[61] Ezek az intézkedések természetesen a hadba vonulás alól való felmentést jelentették az otthon hagyott székelyek számára.

A 17. századból szintén több olyan rendelkezést ismerünk, melyek a hadfelkelés esetén otthon hagyható székelyek számát rögzítették: gondoljunk csak a homoródszentmártoniak 1636. évi privilégiumára, melynek értelmében a templomuk köré épített erősség védelmére egy tehetős székelyt (potiorem siculum) és öt gyalog puskást hagyhattak. E kiváltságot a későbbi fejedelmek is megerősítették, Apafi Mihály 1681-ben pedig azt is kihangsúlyozta, hogy az „említett öt közszékely gyalog puskás öt lófővel felcserélhető legyen” (mivel a helység gyalogpuskásait már a lófők közé emelte). A homoródalmásiak számára II. Rákóczi György 1660-ban engedte meg, hogy a veszély esetén a homoródalmási barlangba (Czudálo-Kő) menekülő lakosok védelmére „négyet ezen falubeliek közüllök hadakozásnak idején honn hagyjanak”. A kiváltságot 1671-ben jóváhagyta Apafi Mihály is. Elképzelhetően ilyen jellegű privilégiumért folyamodtak 1661-ben Apafi Mihályhoz a székelyderzsiek is, aki 1663-ban a bágyi vár őrzésére is hat ember otthonmaradását engedte meg.[62] Nyilván az sem lehet véletlen, hogy a fent felsorolt példák mind Udvarhely széki vonatkozásúak – elképzelhető, hogy az 1554. évi szabályok mentén az ekkor már álló háromszéki „kastélyok” (azaz templomvárak) őrzésére hagyott székelyek esetében ez a dolog teljesen természetes volt, viszont az Udvarhely széken később megépülő erősségek védelmére otthon hagyható hadviselő személyek ügye fejedelmi kiváltságolásra szorult.

2014-ben közöltem egy 1690. július 20-án, a bodzai táborozás idején „Kis Szármánÿ nevű helyen, az Bozza vize mellett” kelt szerződést, mely nagyajtai Donáth György, a Miklósvár széki egyik lovas száznak a főhadnagya és a bölöni Nagy testvérek: György és István közti egyezséget rögzített:

„Hogy amint közönséges veszedelmünkre néző rettentő hírek mia minnyájan fejek s jószágok vesztések alatt capitatim táborban felültenek volna,[63] becsületes emberek által minket is adhibeálván, requirálák ő kegyelmit, hogy azon súlyos táborozásból őket hazájokban és lakó helyekben vissza bocsátaná. Lévén penig szegény országunkban régi eleinktől ránk maradott, és mostan is eodem in vigore megtartatott szabadsága az minden becsületes főhadnagyoknak, hogy hármat zászlója alatt levő vitéziből hópénziért honn hagyhat, ő kegyelme fenn specificált személyeknek instantiájokot, egyszersmind a mi mellettek való szólásunkot is tekintetbe vévén, noha mind az súlyos dolgok, mind a fenn forgó gonosz hírek naponként ugyan ránk tódulván, nem kevés akadályt szerzeni láttatnak vala, mindazonáltal azon szabadsága szerint, mely ő kegyelminek is minden becsületes főhadnagyokkal együtt engedtetett, kívánságoknak eleget tett, és evvel együtt három útból való mentséget ígirvén nekiek, mindketten őket haza bocsátotta ilyen módon: Nemzetes Miklosvár széki NagjAjtaj Donáth György uram ada Bölöni Olt felé való határon, Fel mezö fejiben egy nagy darab szántóföldet cub. féreje 6, melynek vicinussa ab una az Tatár Mihály földe, más felől az erdő Árkja, az lábján az falu földe; Miklosvár széki Bölöni Nagÿ György és Istvánéknak penig lévén Miklosvár székben KözépAjtán egy darab benn való örökségek az falu derekában, Alszegben, vicinussa ab una Szabo Tamás, ab altera Bölöni Nagj Miklós, mely örökségnek távul léte miatt majd semmi hasznát nem vehetvén, és azért Bölöni határon Donáth György uramtól nekik adatott szántóföldet magoknak hasznosabbnak ítilvén, magok szabad akaratjok szerint kérék és kívánák azon földet Donáth György uramtól, adván érette azon specificált örökséget örökösön, irrevocabiliter, minden praetensiójokot és jussokot, valamellyel eddig bírták, ő kegyelminek és ő kegyelme posteritássinak odaengedték.”[64]

A hadnagyok, kapitányok fent jelzett joga (mely nyilván az 1554. évi vonatkozó határozatokra is visszavezethető) a katonai elöljárók tekintélyének a növelése mellett természetesen jövedelemkiegészítő lehetőségnek is számított, melyet egyesek bizonyára mértéktelenül ki is használtak. Cserei Mihály jegyzi meg a zernyesti csata (1690. augusztus 21.) leírásakor: „Hajszler eszében véve [Thököly hadmozdulatait], Doriát hat compániával expediálja a tatárok ellen, Teleki is tizenhárom zászlóalja székely hadat Henter Mihály (ki Háromszéken vicéje vala, gonosz, factiósus lator ember, és ki Teleki Mihályhoz való bíztában még a háromszéki főrendeket sem becsüli vala, s míg a Bozzán táboroztunk, számtalan nemes és lófő mentségeseket tartván, kik hóról hóra sok pénzt fizettenek, magának felette sokat gyüjtött vala, mégsem lőn soha Isten áldása a házán, most is Rákóczi Ferenccel odavan a kurucságra) commendója alatt elküldi Doriával.”[65]

Balogh Judit értelmezésében a had alóli felmentésnek „két módja volt. Az egyik, hogy a felmentést kérők valamilyen ellenszolgáltatást ígértek és adtak a ‘mentésért’, a legtöbb esetben egy lovat – amit például Farkas Ferenc kapott – vagy pedig valamennyi pénzt. Például egy agyagfalvi mentett Ugron István uramnak 15 forintot fizetett. A leggyakrabban azonban nem anyagi természetű ellenszolgáltatást találunk a lustrában, hanem azt, hogy a hadnagy valamilyen, nehezen meghatározható személyi függésbe vonta a felmentésért folyamodókat. Míg a század elején az ilyen esetekben a hadnagy jobbágya lett az illető, addig az 1650-es években határozottan nem a jobbágy, hanem a „szolgája” kifejezést alkalmazták, ami egy tágabb és még nehezebben meghatározható függést jelent.” (2. köt. 153–154. old.).

Mindezt aztán számos spekuláció követi, amelyben túl van erőltetve a „függésbe kerülésnek”, a „szolgaságnak” a szerző által nem igazán értett fogalma, melyre azonban még statisztikákat is épített (2. köt. 157. old.), természetesen mindezt a „kliensi rendszer kiépítése” és a „karrierépítés” jegyében – holott a dolog nem ilyen egyszínű.

Itt tulajdonképpen szó sincs arról, hogy a hadnagy vagy a kapitány csak eme felmentési joga által „jobbágyságra” vagy valamely „személyi függésbe” vethette volna a felmentettet: a felmentéssel az illető hadkötelezettsége nem szűnt meg, az csupán az éppen körvonalazódó hadi expedícióból – esetleg többől – való kimaradást jelentett. A hópénz (a székelyek hópénze is megér egy részletesebb tanulmányt) hadnagy általi felhajtása mellett nyilván más jellegű juttatásokban is megegyezhettek, melyekről szerződést is kötöttek, a szerződésben foglaltak be nem tartása miatt pedig a felek akár perelhették is egymást, amely pernek a következményeit aztán viselni kellett.

A főemberek, széki főtisztségviselők szolgájaként feltüntetett személyek esetében pedig bizonyára nem arról van szó, hogy ők a hadviselés alól való felmentés megszerzése érdekében álltak volna szolgaságra (ilyen eset kevés lehetett), hanem a szóban forgó személyek (nemesek, lófők vagy akár gyalogok) nyilván békeidőben is az illető főember udvarában/mellett vállaltak szolgálatot, valamely familiárisi kapcsolat keretében, fizetségért (melyet szerződésben/konvencióban is rögzítettek).

Gondolunk itt pl. Daniel János esetére, aki az 1640–1650-es években már igen fontos, országos jelentőségű ügyekben forgolódott, követi küldetéseket teljesített, széki főtisztségeket viselt, ilyesfajta feladatainak ellátását pedig csupán népes apparátussal, úgymond számos alkalmazottal vihette véghez. A szolgálatában álló személyek közt természetesen kisnemesek, lófők is szép számmal akadtak, akiknek a mustrán való meg nem jelenése, esetleg a hadból való távol maradása amiatt is indokolt/igazolt volt, hogy uruk szolgálatában kellőképpen fontos és szükséges, esetleg éppen veszélyes feladatokat láttak el (továbbá itt nyilván visszautalhatunk az 1554. évi medgyesi országgyűlés azon határozatára is, hogy a székely főemberek házuk és családjuk védelmére székelyeket hagyhatnak otthon).

A szerző továbbá megállapítja: „A Daniel János által mentett 27 fő olyan sok, hogy azt mutatja, a Danielek éppen ezekben az évtizedekben indultak el a karrierépítés útján. A helyi társadalomban már ekkor meglévő meghatározó szerepüket azért is lehetett nehéz kiterjeszteni országos szereppé, mert a család nagyobbik része még ekkor is unitárius volt.” (2. köt. 154. old.). Itt azért illett volna megemlíteni, hogy Daniel János (†1654) éppenséggel református volt már ekkor (ami nyilván csak jótékony hatással lehetett ez időben a pályájára nézve), élete végén a Három Szék főkirálybírájaként, a fejedelem főudvarmestereként és a gyulafehérvári kollégium gondnokaként is tevékenykedett.[66]

A hadi expedícióban való részvétel alóli mentesítés igen érdekes kontextusban jelenik meg a 17. század negyvenes-ötvenes éveinek forrásaiban is. A Balogh Judit által is emlegetett 1653. évi összeírásban (mely a moldvai hadjáratokból távol maradt Udvarhely széki hadköteles székelyeket vette számba), a székelymuzsnaiakat rögzítő listán feltűnik egy igen érdekes bejegyzés: „Kerestely Georgiöt az elsö menesbol Tórók Jstuan musnay Praedicator móntette.”[67] Azaz: Kerestély Györgyöt az első menésből Török István muzsnai prédikátor mentette.” Ezt a többi bejegyzés közül minden tekintetben kilógó részletet a szerző nem vette észre, vagy mellőzte, mivel nem illett az általa felvázolt profilba. Kiderül ugyanis, hogy ezidőben (az ún. református-unitárius stb. templomviták idején) Udvarhely és pl. Miklósvár szék területén is egyes katonai elöljárók és egyházi személyek (esperesek, papok) hadi mentséget ajánlottak cserébe a református vallásra való átállásért.[68] A kérdéskörnek részletes tanulmányt szenteltem a bölöni felekezeti viszonyokkal is foglalkozó, készülőben lévő kötetemben.

Továbbá a székelyföldi társadalom egy viszonylag vékony rétegét is megemlíteném, mely bizonyos szolgálatok fejében mentes volt a hadbaszállás alól – ők a solymárok, kikre viszont ennek fejében meglehetősen nehéz feladatok hárultak: pl. a portai adó mellé a szultánnak kötelezően járó sólymok befogását, betanítását és Konstantinápolyba stb. szállítását, a Portán való átadását is végezték, saját költségükön.[69] És a sor még folytatható, a hadi expedíciók alól mentesülő különféle rétegekről a 2. kötetben is több esetben szó esik (pl. 229–232. old.).

A nemesség a széki vezető tisztségekben c. alfejezet (2. köt. 160–170. old.) ismétlésektől terhelt, csupán a főkapitány, a főkirálybíró és az alkapitány tisztségeit emeli ki, a székekbeni adminisztrációs és igazságszolgáltatási tevékenység dandárját végző alkirálybírók (jobbára szintén a nemesek közül kerültek ki), illetve a széki jegyzők említésre sem kerülnek.

A széki főtisztek igencsak foghíjas listája is összeállításra került (a főkapitányok és a főkirálybírók mellett az alkapitányok és egyes alkirálybírók nevét is adva), néhol a tisztség viselésének idejével együtt, máshol erre a szerző nem közöl adatot – sajnos a listán szereplő adatok forrása egyetlen esetben sincs megjelölve, így nem is ellenőrizhettem őket, és ezen írás keretében nem is vállalkozhatok a pontosítások megtételére.

Nem tartom célravezetőnek a főtisztek stb. fejedelmek alatti csoportosítását, ugyanis esetenként ez félreértésekre is okot adhat, ugyanis egy-egy főtiszt szolgálati ideje túlterjedhetett egy-egy fejedelem uralkodási idején (maga a szerző is a Bethlen Gábor uralkodása alatti időszakra vonatkozó részben 1632-ig, illetve 1635-ig terjedő intervallumokat is megad), és nem tudjuk, hogy mi a helyzet pl. I. Rákóczi György alatt, ugyanis ő kimaradt a listából. Vargyasi Daniel Mihály esetében rögtön feltűnt, hogy főkirálybírói tisztségviselésének (a Három Székben) időintervalluma 1622–1629 (azaz Bethlen Gábor elhunyta) közé van téve, azonban ő ezt a tisztet 1622-től egészen 1641-ben bekövetkezett haláláig viselte.[70]

Nem tudom, hogy a szerzőnek mi volt a célja ezeknek a listáknak az összeállításával, ha egy megbízható segédletet szeretett volna nyújtani a széki tisztségviselők sorrendjét illetően, akkor ez egyáltalán nem sikerült. Itt csak annyit említenék még meg, hogy az alkirálybírák szerepeltetését a listán egyenesen viccesnek találom: csak a Három Szék (Miklósvár székkel tulajdonképpen négy) esetében már Bethlen Gábor idején egyszerre négy alkirálybíró és négy jegyző volt tisztségben stb.

Továbbá a 17. század első évtizedeire vonatkozóan annyit még meg szeretnék említeni, hogy ekkor még nem voltak teljesen kikristályosodva és lerögzülve a tisztségek sem (tulajdonképpen még mindig egy kísérleti időszakkal van dolgunk, melyben megpróbálták kialakítani a székek tisztikarát): vargyasi Daniel Mihályról tudjuk, hogy 1606-ban Orbai szék kapitánya, 1609-ben már Udvarhely szék alkapitánya, 1617-ben „Sepsi és Orbai kapitán” megnevezéssel illették – lásd a mellékelt 1617. évi dokumentumot is, amelyben „Michael Daniel Capitaneus duarum sedium Seppsi et Orbaj”-ként jegyezte magát. 1618-ban pedig már Sepsi, Kézdi és Orbai széki vicekapitánynak nevezte ki Bethlen Gábor, kikötve, „hogy az mikor sucessu temporis más főkapitánt kelletik azon székekre cirkálnunk is, ezen vicekapitánságnak tisztiben ugyan helyben maradhasson” (lásd a mellékelt 1621. évi dokumentumot is).[71] Ebben az utasításban talán tetten érhető a fejedelemnek azon törekvése is, hogy az alkapitányi tisztséget függetlenítse némiképp a (fő)kapitány személyétől (a korábbi gyakorlat szerint a kapitány nyilván maga nevezte ki a vicéjét).

9. 1617-ben Sepsiszentgyörgy mezővárosban kelt ítéletlevél, melyet Mikó György, a Három Szék királybírája, és Daniel Mihály, a Két Szék: Sepsi és Orbai kapitánya írt alá. A per alsócsernátoni Damokos István felperes és bodoki Kész László alperes közt zajlott: a felperes jobbágyául kívánta az alperest, aki azonban azt próbálta bizonyítani, hogy ő mindig veres drabantként, zászló alatt szolgált; az ítélet az alperest marasztalta el. Az ítéletlevél lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 10. sz. fond. A Damokos család levéltára. 1. fasc. 65. (a szerző felvétele, 2016).

A széki tisztségek szervezeti diagramjának összeállítása koronként (1562 előtt, 1562 után, a 17. század első évtizedeiben, és a Bethlen Gábor uralkodása alatti/utáni időszakban) és székenként egyértelműen külön-külön vizsgálatokat igényel.

A szerző néhol olyan mondatokat is megfogalmaz, amelyek a székelyek esetében munkáló erőviszonyok ismeretében legalábbis érthetetlenek. Pl.: „Míg ugyanis a 16. század során a székelyek mint a székelyföldi haderő része szereztek hadi érdemeket, addig később, mivel Bocskai és Bethlen a hangsúlyt a hadjáratokra helyezte, a székelyek gyakran vállaltak inkább végvári szolgálatokat a Székelyföldön kívül, esetleg földbirtokosok vezette seregekben harcoltak.” (2. köt. 171. old.). Nem értem – a székelyföldi haderő a Székelyföldön is ugyanaz, és ha pl. Felső-Magyarországra vagy Morvaországba, esetleg Moldvába vagy Havasalföldre megy, akkor is ugyanaz. A székelyföldi haderő mindig az éppen aktuális főhatalomnak/fejedelemnek a szolgálatában fejthette ki tevékenységét, hiszen attól várta privilégiumainak garantálását (a pártütésekről stb. most nem ejtek szót). A seregek a főhatalom/fejedelem hívására szálltak harcba, és ott ahol éppen megkívánták. Hogy a székely székek seregei akár együttesen, akár külön-külön gondoltak volna egyet és testületileg úgy döntöttek volna, hogy elszegődnek zsoldosnak valahová (egy „végvárhoz” vagy egy „földesúrhoz”) – amint az az idézett részletből érthető, engedély vagy felsőbb utasítás nélkül, az nem hozhatott jót senkinek.

Egy jellemző esetről számolhatok be még 1548-ból: ez év nyarán a Havasalföldről elűzött bojárok székelyeket és szászokat is megnyerve az ügynek, beütöttek Havasalföldre, hogy új vajdát emeljenek az uralkodói székbe. A hivatalban lévő vajda, Mircea Ciobanul azonban a Perișnél vívott ütközetben (augusztus 24.) legyőzte őket, ahol a székelyek nagy része is elesett. Erdélyre nézve a dolog meglehetősen kellemetlenné vált, ugyanis Mircea Ciobanul vajdát már a török is megerősítette hivatalában, így az amúgy sem engedélyezett akciót hallgatólagosan sem pártolhatta. Augusztus 26-án Fráter György parancsolata, mely szerint el kell fogni a bujdosó (pribeag) bojárokat, az ügyben részt vevő székelyeket és szászokat, már Brassóba érkezett. Augusztus végén a visszatértek már fogságba is kerültek. Az 1548. szeptember 8-ára, Kolozsvárra összehívott országgyűlés foglalkozott is a dologgal, ahol a bűnösök szigorú megbüntetését rendelték el, utalva arra, hogy már korábban is hoztak olyan végzéseket, hogy „senki külországba a helytartó és rendek tudta s akarata nélkül ki ne mehessen, vagy követeket ne küldhessen, mégis számosan a székelyek és szászok közül nemcsak magokban, hanem sereggel és dobokkal, a bojárokot Oláhországba kísérték”.[72]

A havasalföldi kaland egyik főszereplője Borosnyói Simon székely főember volt, akit ekkor már Prázsmáron tartottak fogva több más nemessel (et alios captivos nobiles) együtt. Az eljárás után Borosnyói Simont Feketehalomban lefejezték, a többi fogvatartott viszont pénzbírsággal megúszta az ügyet. A dologhoz hozzátartozik, hogy 1548 decemberében Borosnyói Simon borosnyói házát a földig lerombolták (domus Simonis Borosnyoi est funditus diruta) – és ezúttal nem a székelyek, hanem a Brassóból/Barcaságból odaparancsolt darabontok.[73] Vagyis ez esetben a ház lerombolása bizonyára a bűnösök felett hozott ítélet része lehetett.

A házak lerombolása – a közszékelyek között az előkelőkkel szemben gyakorolt rendszabályozás kedvelt módszere – a középkor folyamán, sőt egészen a 16–17. század fordulójáig élő gyakorlatnak számított a Székelyföldön. Ennek a kapcsán Balogh Judit egyik megállapítására szeretnék még kitérni, melyet a kurucok által felprédált csíki Apor javak kapcsán tett: „Ebben az esetben nem kuruc virtus mutatkozott meg, inkább régi székely szokás elevenedett meg: aki megpróbált valamilyen módon kiszakadni a közösség jogainak és kötelességeinek a szorításából, azt a közösség, ha csak tehette, megbüntette. Úgymond „megdúlták” a házát, azaz mintegy intő példaként lerombolták a birtokán álló épületeket.” (2. köt. 173. old.).

A kuruc vagy egyáltalán a székely virtus mélységben való taglalását mellőzve, csak annyit jegyeznék meg, hogy ebben az esetben nincs túlságosan sok értelme a „dúlás” közösségi megnyilvánulásként való felemlítésének, és az itt használt „prédálás”, „dúlás” fogalmak és a lakóházak stb. földig való tervszerű rombolása közé sem szabad egyenlőségjelet tenni. A kuruc virtus ebben az esetben nyilván kimerült a rablásban, a törés-zúzásban, illetve esetenként a gyújtogatásban.

A szerző által adott további hangzatos címek: Székelyek a fejedelemség politikai színterein, Az udvari testőrségben, A fejedelemség diplomáciai szolgálatában gyakorlatilag csupán felsorolásokat tartalmaznak, természetesen változatlanul az „elitbe való emelkedés”, illetve a „karrierstratégia” és a „kapcsolati háló” jegyében, gyakran ismétlésekbe bonyolódva – viszont egyetlen diplomata vagy a fejedelemség adminisztrációjában magasra emelkedő székely főember pályája, annak tulajdonképpeni jelentősége sem körvonalazódik a szövegekben. Mikes Kelemen (!) tudtommal soha nem volt kapitiha[74] – és itt visszautalnék arra is, hogy pl. Borsos Tamás esetében miért is hiányoltam az általa betöltött diplomáciai funkció pontosítását.

A szintén Balogh Judit által jegyzett, A vallási sokszínűség c. alfejezet (2. köt. 181–189. old.) botrányos: gyakorlatilag 150 év vallási jellegű mozgalmait, egyházszervezeti kérdéseit (tulajdonképpen a térség történetének egyik legizgalmasabb szeletét: reformáció, egyházszervezetek kialakulása, felekezetek közti kapcsolatok, viták, templomfoglalások, klérus, művelődés stb.) letudta egy-két oldalon; az alfejezet hátramaradó hét oldala pedig szintén a „karrierépítésé” és a „kapcsolati hálóké”. Mindehhez nem is szükséges kommentár – talán jobb lett volna, ha ez a fejezet be se kerül a kötetbe.

       A székelység szervezeti kérdéseivel foglalkozó további fejezeteket Oborni Teréz jegyezte, ezek közül az első az Erdélyi országgyűlés – székelyek rendi nemzetgyűlése címet viseli (2. köt. 190–193. old.). A szerző, akárcsak fennebb is, rögtön összemossa a székely székek és a székelyföldi mezővárosok dolgait. Az 1623. április 14-én, Maksán a Három Szék közgyűlésében a székek országgyűlési követei számára készített utasítást emlegetve a következőket írja: „Az utasításhoz kiegészítő jegyzések is tartoztak, amelyekben Kézdivásárhely és általában a háromszéki mezővárosok ügyeire való gondviselésre hívták föl a követek figyelmét. Az volt szokásban ugyanis, hogy a széki főkapitányok és királybírák által kivetett bírságok fele része a széki tisztségviselőké, fele pedig a városé szokott lenni, ezt a szokást azzal egészítették ki, hogy vásárok jövedelmét is ugyanígy osszák el a szék és a város között. Az utasításból kiderül, hogy Kézdivásárhelyen akkoriban a vásározóktól vámot kezdtek szedni, amit szintén sérelmesnek ítéltek, és erre nézve is az országgyűlés megkérdezését rendelték el.” (2. köt. 191–192. old.).

A fentiekből első olvasásra az derülne ki, hogy a Három Szék követei tulajdonképpen a székelyföldi mezővárosok gondjainak a megoldásában fáradozhattak az országgyűlés előtt, illetve, hogy a székely székekben zajló törvénykezési tevékenység révén befolyó bírságok fele része a szék tisztségviselőit, fele része pedig a várost illette.

Lássuk az utasítás vonatkozó szövegét:

„Az köztünk való mezővárosok, kiváltképpen kézdi-vásárhelyieknek dolga felől, az mely jegyzéseket írtunk és ő kegyelmeknek instructióba adtuk: azokra is ő kegyelmek szorgalmatoson provideáljanak, azon küűl is, az mely jegyzéseket azon levélre írtunk, azokról is ő kegyelmek serio provideáljanak.” [...]

„Mivelhogy minden legitimus fejedelmeknek ideiben az mely fő kapitánok, királybírák Háromszékre rendeltettenek, ugyanezen Háromszékben levő várasok is mindenekben azon főtiszteknek tisztek alatt úgy viseltettenek, hogy azoknak hírek és tanácsok nélkül semminémű innovatiokot nem cselekedtenek, hanem kapitányoktól függvén az ispánok kibocsátásában is ilyen mód és rendtartás observáltatott, hogy az szék fogta ispánok városokban bejövén, valami bírságok estenek köztök, azt hit szerént felkeresvén, fele jövedelme az tiszteké volt, fele az városé.

Item valami jövedelmek vásár napján avagy sokadalmak napján estenek, tudnia illik vámok és egyéb hasznos jövedelmek, aequaliter az főtiszt és város közt elosztatott.

Az mi az vásárlás dolgát illeti, mind az külső országbeliek és mind ezen három székbeliek, ha mit kereskedésnek és vásárlásnak okáért behoztak, szabadoson árulhatták, ki az széknek nem kevés hasznára volt.

Ilyen dolgokot is értünk, hogy néha az városi atyánkfiai közül nem az közönséges jót, hanem csak az maga privatumát nézvén, az kik Molduvából kijőnek, avagy Brassóból Molduva felé menni akarnának, avagy az országnak más részire menni ügyekeznének, afféle embereknek oly fautori, hogy az vám előtt tisztek kárára eligazítják és az vámot ilyen praetextus alatt magoknak vonzzák. Vadnak ilyen innovatiók is köztök, hogy külső helyekből hét közben avagy vásár napján és sokadalmok szombatján húst, halat, vasat, sót és egyéb árut eladásnak okáért behoznak, eladni nem engedik, az szék szabadságának és praerogativájának derogamenjire.

Kívánjuk azt is, hogy az országnak végezése szerint, fontnak, vékának, ejtelnek igazán való mértéke az főtisztekkel együtt revideáltassék az városon, és ha az külső falusiak közül valaki vétkesnek találtatik, azok is megbüntettessenek.

Vagyon ilyen bántásunk is az kézdi-vásárhelyiektől, hogy valamely emberek eladásnak okáért valamit bevittenek, ennek előtte azokból vámot nem vöttenek, mostan penig sokakon vámot vöttenek és ennek utána is venni akarnak, még csak az vásárra vitt sótól is, ezekről az választott uraink ő kegyelmek requirálják urunkat ő felségét.”[75]

Miről is van szó? Arról egyáltalán nincs, hogy a széki főtisztek az általuk a székben kiszabott bírságok felét a városnak juttatták volna (mint ahogy első olvasásra kitűnik a fent idézett mondatból) – az utasítás a cirkálás idején kiszabott bírságokra vonatkozik: a székek szerint a szék által kibocsátott cirkálók (ispánok) bűnüldözés idején[76] a városokba is be szoktak menni, és a városokban eső bírságok felét meg szokták osztani a várossal (városi elöljárósággal), ám a városok ezt terhesnek ítélték, és nem kívánták beengedni maguk közé a cirkálókat – a városban elfogott gonosztevők ügyében a mezővárosok elöljárósága kívánt ítélkezni, a szék és a kiküldött ispánok ekképpen elestek az itt beszedhető bírságok felétől (ez nyilván hiányzott is nekük).

Kézdivásárhely lakói már korábban privilégiumba is foglaltatták ezen jogukat, és nyilván az ő példájukra a többi város lakói is élni kívántak a lehetőséggel. A Báthori Gábor által 1608. június 10-én, Gyulafehérváron a kézdivásárhelyiek részére kibocsátott oklevél megszabta, hogy a szék által a gonosztevők üldözésére kiküldött cirkálók (inquisitores) nem léphetnek a város területére, hanem az efféle gonosztevők elítélésére és megbüntetésére a városnak ad hatalmat, továbbá mivel a szék tisztei (kapitány, bíró, ezek helyettesei és a székülők) a régi szokás szerint a mezővárosban tartják Kézdi szék törvényes székét, ezentúl ne a városbíró vagy a város polgárainak közössége költségén éljenek, hanem ellátásukról (enni és innivaló) saját maguk gondoskodjanak.[77] A szék követei már 1609-ben is panaszkodtak az országgyűlés előtt a kézdivásárhelyiek „innouatiói” ellen.[78] Báthory Gábornak ezen adománylevelét 1618-ban Bethlen Gábor is megerősítette.[79]

A következő pontban a székek tulajdonképpen azt sérelmezték, hogy a városokban tartott hetivásárok és sokadalmak jövedelmét (vásárvám, kihágások bírsága) a városok elöljárósága (és nem valamely más, a szerző által meg nem nevezett entitás – amint az idézett szövegből sejthető) teljes egészében meg akarja tartani, ennek a felére viszont a szék elöljárósága/a főtiszt is igényt tartott.

A további tételek szintén a vásározás és a vásárok jövedelmével kapcsolatosak: a szék nyilván azt is sérelmezte, hogy a városok a vásárvámot következetesen be akarták hajtani mindenkin. Emellett a hétközben, illetve a vásárnapok előestéjén a városba érkezőket, köztük bizonyára székbelieket, nem engedték árulni – nyilván a vásárnapok jövedelmének a növelése érdekében (ezek után is vámot kívántak). A súly és űrmértékek ellenőrzését is feltételezhetően azért kívánták a szék elöljárói a városokkal együtt véghezvinni, hogy az így eshető bírságokból ők is részesedjenek.

Az utasítás a vásárvám kapcsán Kézdivásárhely eme törekvését külön is kiemeli.

Vagyis a székek országgyűlésre küldött követeinek tulajdonképpen a Három Székben fekvő városoknak, különösképpen az agilisabb Kézdivásárhelynek a székekkel szembeni önállósulási törekvéseit kellett megakadályozniuk. A mezővárosok szintén küldhettek követet az országgyűlésre, ahol a város képviseletében megjelenők nyilván a mezővárosok és polgáraik érdekeit védték a székekkel szemben is. Bethlen Gábor a kézdivásárhelyieket az 1623. május 14-én kezdődő gyűlésbe 1623. április 3-án, Váradról hívta meg.[80] A székelyföldi mezővárosoknak az országgyűlésbe való követküldési jogáról e fejezetben nem is esik szó.

A székely önkormányzat intézményei és tisztségviselői c. következő fejezet tarthatna a leginkább számot az érdeklődésre. Ez A széki szervezet a fejedelemség korában c. alfejezettel indul (2. köt. 193–197. old.), ám még a szokásosnál is általánosítóbb (nem mond sokkal többet, mint Balogh Judit korábban már jegyzett alfejezete: A nemesség a széki vezető tisztségekben, 160–170. old.), erőlteti az anya és a fiúszék fogalmát: mármint, hogy a fiúszékek az anyaszékekből váltak volna ki. Szerintem ez a nézet lassan meghaladottá válik: itt valójában arról lehet szó, hogy egyes területek törvényes székei (gyakorlatilag a későbbi ún. fiúszékek) esetleg korábbi kiváltságaik őrizetében próbálták rendezni a helyzetüket az egyre inkább megerősödő székely székekkel szemben (pl. Miklósvár szék esete Sepsi székkel, ez nyilván a középkori időszakra vonatkozóan is érdekes lehet). Mindemellett a filiális szék, viceszék, társszék, derékszék fogalmak is jóval szabatosabb meghatározásra várnak.

A széki tisztségviselők kérdését nagyon röviden elintézi – holott itt nagyon szükséges lett volna legalább 4 korszakot tárgyalni (amint azt már fennebb is jeleztük): 1562 előtt, 1562–1600, 1600–1625/30 között, illetve 1711-ig. Nem adja a tisztségviselők nevét, a szolgálati idejét, nem foglalkozik a vicetisztekkel, a jegyzőkről is csak megemlíti, hogy „írástudóknak kellett lenniük, akik a korabeli igazgatásban használt latin szakszavakat, megfogalmazási stílust is ismerik, ezért sok jegyző a falusi iskolák tanítói közül került ki.” (2. köt. 197. old.).Természetesen egy jegyző nevét sem adja, továbbá egyetlen hivatkozás nyomát se lehet itt fellelni.

2014-ben megjelent kötetemben néhány fejezetben taglaltam a Három Szék: Sepsi, Kézdi, Orbai, illetve Miklósvár szék és Bardoc fiúszék tisztségviselői karának az ügyét (főként a 16. század második felére, illetve a 17. század első negyedére vonatkozóan),[81] így itt nem térnék ki részletesebben a kérdéskörre. Csupán a falusi iskolák tanítói közül kikerült széki jegyzőkre reflektálnék – ilyenre jómagam adtam példát 2014-ben megjelent kötetemben: Köpeczi Bocz György esetéről van szó, aki baconi rektorként 1606–1607-ben végzett jegyzői tevékenységet Miklósvár széken.[82] Természetesen kérdéses, hogy ez a gyakorlat mennyire is volt általános a korban, a magam részéről inkább arra hajlok, hogy a széki jegyzői tisztséget elnyerő személyek pályájának felderítésében figyelembe kell vennünk a korábban a fejedelmi kancelláriákon, esetleg ítélőmesterek mellett szerzett tapasztalatokat is. Erre egy későbbi példát mondanék: Pocsa Jánosról van szó, aki 1678-ban a fejedelmi tábla jegyzőjeként szerepelt,[83] 1693-ban pedig Orbai széki jegyzővé választották.[84] 

       A Háromszék és Miklósvárszék – társszék vagy fiúszék c. részben (2. köt. 197–201. old.) ismét tanúságot tesz a szerző amellett, hogy a székely széki törvénykezésre vonatkozó legfontosabb és legterjedelmesebb forráscsoportot nem ismeri: a székely székek törvénykezési jegyzőkönyveiről van szó. Ezek használata nélkül szinte fölösleges beszélni a székek tisztségviselőiről, az ezek keretében zajló törvénykezésről, szabályalkotó tevékenységről, illetve egyáltalán a székely székek önszerveződési, igazgatási rendszeréről.

Miklósvár szék régóta ismert 1459. évi privilégiumát bemutatva (a kis szék ügyeinek a taglalása érdekében a szerző továbbra is csupán a privilégiumokra hagyatkozik: 1531, 1624), megemlíti Nathalie Kálnoky adatolatlan felvetését is, mely szerint a hídvégi Nemes család érdekeinek és nyomásának köszönhető „Miklósvárszék leválása és új széki egység létrehozása” (2. köt. 199. old.) – ez azonban természetesen csak spekulációnak tekinthető.

Nem említi viszont Zsigmond király 1404. július 28-án kibocsátott oklevelét,[85] melyben az uralkodó megparancsolta Sepsi szék székelyeinek (siculis nostris ad Sedem Sebes spectantibus), hogy Miklósvár helységét ne háborgassák a Stibor vajda által annak elöljárói kérésére (ad supplicacionem prouidorum virorum Judicis, Consulum et Seniorum possessionum seu ville Mikloswara vocate) megengedett azon szabadságában, hogy a nevezett Miklósvár helységben, a környező székek módjára törvényes széket tarthassanak (ad instar ceterarum Sedium parcium illarum Sedem Judiciariam habere ac celebrare). Ami azért ékesen bizonyítja, hogy Miklósvár helységben/faluban (az oklevél nem a szék/sedes, hanem a birtok/falu azaz possessio/villa kifejezéseket használja) már a 14. század végén is működött egy Sepsi széktől független törvényes szék.

Az oklevél fogalomhasználata stb. mentén megkísérelt értelmezésemet (természetesen nem a Sepsi székből való kiszakadás felől közelítettem meg a dolgot – ilyent az 1404. évi oklevél sem említ) 2014-ben megjelent kötetemben bővebben is kifejtettem, melynek a lényege a következő: Miklósvár helységének törvényes széke talán még a székely székek itteni megerősödése előtti időkben is működhetett, és csak később, a jelek szerint a 15. század közepén tagozódott be a székely székek/törvényes székek sorába.[86] A kis szék kora újkori önállósulási törekvései szintén részletesen nyomon követhetők a jelzett munkámban.[87]

       Az Udvarhelyszék és Bardóc fiúszék c. alfejezet (2. köt. 203–204. old.) kapcsán szintén megállapítható a vonatkozó források nem ismerete. A szerző a korábbi szakirodalomra alapoz, mely csupán az 1635. évi Bardoc [a település nevét a helybeliek ejtésének megfelelően használom] széki privilégiumba foglaltak mentén fogalmazott meg némi spekulációt (főleg Connert János nyomán[88]) – mely szerint 1635 előtt az Udvarhely széki királybíró járt volna időnként át a Rikán Vargyas vidékére/Bardoc székre törvényt tenni, amit aztán Egyed Ákos 2012. évi tanulmánya is szentesített.[89]

Az alábbiakban kissé kitérnék Bardoc szék dolgára is, főként amiatt, hogy érzékeltessem: az egyes résztémákra vonatkozó releváns forrásanyag (ez esetben a széki törvénykezési stb. jegyzőkönyvek) ismerete elengedhetetlen a kérdés érdemi tárgyalásához, ennek hiányában spekulatív jellegű megállapításokat tenni vagy elfogadni teljesen szükségtelen – ugyanis az értelmezés kisiklása ilyenkor szinte elkerülhetetlen.

A bőségesen fennmaradt 17. századi Udvarhely és Bardoc széki törvénykezési jegyzőkönyvek segítségével 2014-ben sikerült körvonalazni a kis szék 17. századi fejlődésének egyes állomásait – ezekből rögtön kiderült, hogy a vidéknek saját törvényes széke volt már a 16. század végén: saját kebeléből választott tisztviselői karral (székülők, jegyző) és saját (al)királybíróval (kit elképzelhetően ekkor még az Udvarhely széki főkirálybíró/főkapitány nevezett ki).[90] Így tudjuk, hogy a vicekirálybíró 1605-ben vargyasi Sós Péter volt, „Bardoc szék esküdt notariussa” tisztét pedig kisbaconi Benedek Keresztes látta el. Egy 1606-ban készített peres bejegyzésből az is kiderül, hogy a Bardoc széki alkirálybíró Petki János Udvarhely széki kapitánytól függött (mert énnekem Bardoczj székben vicekirálybíróm Sos Péter volt), bizonyára ő is nevezte ki, a forrás Sós Pétert Petki János „tiszttartója” megnevezéssel is illeti. Vargyasi Sós Péter nyilván Petki János familiárisi köréhez tartozott, Rákóczi Zsigmond fejedelem 1607. március 24-én, Marosvásárhelyen kibocsátott oklevelével a lófők közé emelte, ekkor még viselte a Vargyas/Bardoc széki alkirálybírói tisztet (Primipilatus Agilis Petri Sos de Vargias vice judicis regii Filialis Sedis Siculicalis Vargias).[91]

Továbbá az 1606. évi vonatkozó forrásokból (Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek) az is kiderül, hogy a Vargyas vidéki/Bardoc széki törvénykezés már ekkor kétlépcsős volt: a peres felek a falu székén elkezdett pert előbb Vargyasra, a (vice)királybíró elé fellebbezték (ennek a törvényes széknek a működéséhez a jelek szerint nem volt szükség a székülők jelenlétére, ám akik akartak, részt vehettek az üléseken), az itt hozott ítélettel elégedetlen fél pedig Bardoc székre vihette tovább kérdőre az ügyet, ahol az ítélethozatalban az alkirálybíró mellett nyilván az assessorok többségének és a jegyzőnek is jelen kellett lenni. Bardoc székről a fellebbezés Udvarhely szék derékszékére történt, ahonnan az ügyet, ha a helyzet úgy hozta, a fejedelmi táblára lehetett vinni.

A (vice)királybíró házánál – azaz Vargyason – tartott szék (ezt nevezhetjük alkirálybírói széknek is) a jelek szerint 1606 táján jöhetett szokásba, és szombati napon tartották. Működését 1617-ben széki határozattal korlátozták (a nagyobb értékű – pl. ingatlanokkal kapcsolatos – pereket Bardoc székre (mely csütörtökön ülésezett) kellett vinni, továbbá a jobbágyok a lófőket és drabantokat szintén csak Bardoc székre idézhették). Végül 1633-ban – szintén Bardoc széki határozattal – beszüntették ezen külön alkirálybírói törvényes szék tevékenységét.[92] A szóban forgó „két szék” megszervezése nyilván összefüggésben volt a székely társadalomban a 17. század első évtizedeiben végbemenő jelentős átalakulásokkal is.

10. Bardoc szék törvénykezési jegyzőkönyvének egyik lapja, alsó részén az 1617-ben hozott széki határozattal, mely az alkirálybíró színe előtt zajló törvénykezési tevékenységet szabályozta/korlátozta. A jegyzőkönyv lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár). 16. sz. fond. Bardoc szék levéltára. Törvénykezési jegyzőkönyvek. II/2. 365. (a szerző felvétele, 2014).

A vonatkozó határozat szövege:
„Anno 1617. Die 13 mensis Julii. Az Bardocz szék ex communi consensu egybe gyűlvén, kévánák ő kegyelmétől, Daniel Péter uramtól, mint vicekirálybírónktól, hogy ő kegyelme ez után, se az ő kegyelme után való successorok az magok házoknál jószág, örökség, föld, fű dolgában törvént ne tegyen, se penig az tiszt ő kegyelme eleibe, ha híja is, ne tartozzék menni és megfelelni, de az közönséges székben, Bardocz székben tartozzék okot adni. És ha valaki vagy szántóföldben, vagy kaszáló helyben, vagy örökségiben az tilalom ellen felszabadíttatja magát az ő kárára, azt az notariussal írassa be az protocollumba; az esküdtek penig az tiszt uram ő kegyelme házához ex necessitate ne tartozzanak menni, hanem ex benevolentia sua csak, az nemes uraim jobbágyi az lófő és drabant uraimot [ne] az vice uraim ő kegyelmek házokhoz, hanem székes helyekre, Bardocz székben híhassák. Ezeknek Daniel Péter uram ő kegyelme az ő kegyelme jó akaratjából engedett, és ratificálta ő kegyelme, az szék dolgát megtekéntvén. Anno et die supra notato.”

       1615-ben elképzelhetően vargyasi Daniel Mihály a kis szék alkirálybírója (további források feltárása szükséges ahhoz, hogy eldönthessük: ő ekkor a Bardoc széki alkirálybírói tisztet viselte-e csupán, vagy az Udvarhely széki alkirálybírói tisztséget is), 1617-ben pedig már édesapját, vargyasi Daniel Péter találjuk e tisztségben. Bethlen Gábor 1627. április 6-án, Gyulafehérváron kibocsátott oklevelével vargyasi Daniel Pétert élete végéig megerősítette a Vargyas vidéki (al)királybírói tisztségben (Collatio Judicatus Regii in Territorio Vargyasiensi plena cum authoritate Generoso Domino Petro Daniel de Vargyass).[93] Daniel Péter valamikor 1633–1635 között hunyt el, és a halálával kialakult helyzet bizonyára kapcsolatba hozható Bardoc szék 1635. évi privilégiumának kibocsátásával is – a Danielek nyilván szerették volna, ha a tisztség és a vidék az ellenőrzésük alatt marad. A privilégiumlevél kibocsátása után a korábbi jegyzőt, kisbaconi Benedek Keresztest választották meg alkirálybírónak, ám ő csak 1638-ig töltötte be a tisztséget. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezután, egészen 1651-ig vargyasi Daniel János vezette a Bardoc széki üléseket, Udvarhely széki vicekapitányi minőségben (ő nyilván igényt tartott az ülések vezetésére és ezzel együtt a tisztség jövedelmére is). A Rákócziak diplomatájaként is számos küldetést teljesítő Daniel Jánost bokros teendői gyakran tartották távol a kis fiúszéktől, ilyenkor a helyettesítését fivére, Daniel Ferenc révén oldották meg. 1651-ben a Bardoc széki alkirálybírói tisztséget már bibarcfalvi Osvát Mihály töltötte be – Daniel János ekkor már a Három Szék főkirálybírója.[94] 

       Keresztúr szék kapcsán sem lehet alapos indoklás nélkül kijelenteni, hogy a középkor folyamán fiúszék lett volna (2. köt. 204. old.). 1477-ben a Keresztúr széki törvénykezésről, közgyűlésről és a szék véneiről (in duobus terminis juridicis, per universos seniores Siculos in Sede Kerezthur, generali scilicet convencione eorundem) tettek említést.[95] Az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvekben egy 1590–1591-ben zajló per kapcsán jegyezték meg: „...mely vagyon Thimaffaluaban, Kereztur zekben, kith regen annak hittak, melj Kereztur zek most Vduarhely zeknek is mondatik.”[96] 1603-ban szintén így emlékeznek meg a dologról: „Azért én ezt meg naposítám, és rá tartozának Kerezturatt az bíró Borso Gergely házához 1603. esztendőben Mindszent havának 14. napján, felperes Simo Györgyné Márta asszony, Kereztur városi, procatora Miklos Mihály cziekefalwj, alperes Bolgar György zentabranj és Simo Jánosné Zsófia asszony Kereztur városi, mind az két fél lakik itt, Wduarhelj székben, melyet hívunk Kereztur széknek is.”[97] Bözödújfalusi Nagy Mihály és László Kovács nemes emberek 1603-ban egy prókátorvallást foglaltak írásba, melyet a következő személyeknek címeztek: „Generosis ac Circumspectis viris domino Andreae Begezi de Miklosfalua, nec non domino Joanni Szekel de Vÿszekelÿ, vice judicibus regiis Sedis Siculicalis Vduarhelÿ et Kereztur etc.”[98]

Mindez arra utal, hogy valamikor, talán már a 16. század közepén Keresztúr széket Udvarhely szék kötelékébe foglalták – ám a forrásokból az vehető észre, hogy Keresztúr széknek a törvényes széke megmaradt: a 17. század első éveiben említik a székülőit és jegyzőjét, illetve alkirálybíráját is (a két Udvarhely széki alkirálybíró közül a jelek szerint az egyik Keresztúr széki volt). Az Udvarhely széki főtisztek és az alkirálybírák azonban Udvarhely és Keresztúr székek esetében is ugyanazok voltak (itt némiképp az 1624 előtti Miklósvár széki állapotokhoz hasonló helyzettel kell számolnunk). 1603-ban a Keresztúr széki jegyző is feltűnik a dokumentumokban, aki egy bepecsételt tanúvallatást a következő megjegyzéssel nyitott fel: „A[nno] 1603. 13 die mensis Martii apertum per me notarium Sedis Kereztur.”[99] Ez év március 14-én a következőképpen vettek fel egy pert a széken: Felperes Török Jánosné Katalin asszony, Andrasfaluan lakó, procatora Fanczialÿ Lukács, alperes ZentKiralji Gergely Andrasffa[lván] lakó mostan, mind az két fél peresek laknak itt, Wdv[ar]helÿ székben, mely hívatik Kerezturj fiú széknek is.”[100]

Úgy tűnik, hogy 1603 táján a Keresztúron tartott törvényes széket is meg akarták szüntetni. Idézzük keresztúrfalvi Nyujtódi Demeter nemesember 1604. évi vallomását: „Feljöttünk vala [újszékelyi Lörinczi] Benedek urammal ide, Kerezturra, az királybíró uramhoz, Nirő Andráshoz. Én magam megkérdém, hogy Benedek uramot székre hítták, azt akarnók ő kegyelmektől megtanulni, ha itt leszen-e székes helyünkön törvényünk, avagy oda fel kell Uduarheljre, az törvényére tartoznunk. Akkor azt mondá Nirö András, hogy még nem végeztünk az itt, alatt való szék állapatja felől, de ím hétfőn székünk leszen, jövvetek fel, s ott megértheti kegyelmetek, ha helyin hagyjuk ezt az széket avagy nem, azt is, hova tartozzék kegyelmetek.”[101]

A Keresztúron működő tövényes szék a jelek szerint a helyén maradt, 1604. május 8-án, Kadicsfalván, cirkálás idején született ítélet végrehajtása után a következőket jegyezték meg: „Post quindenam reversi ab exequtione, ex consensu ambarum partium halad az causa Kerezthúr székre, miért Semjen Miklós uram, az v[ice]királybíró törvénre Kerezturra megyen. Annak utána Kereztur[on] törvények lett, és újobban vérsége lévén az I-nek, Zekel Miklósnak, petit novum. Transcriptum.”[102]

11. A Keresztúr széki filiális törvényes szék assessorainak névsora 1604-ből egy Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyv lapján. A jegyzőkönyv lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár). 16. sz. fond. Udvarhely szék levéltára. Törvénykezési jegyzőkönyvek. II/3. 69. (a szerző felvétele, 2014).

Továbbá egy 1604. június 1-jén készített lista Keresztúr filiális székének assessorait is számba vette: „1604. 1die Junii. Assessores Sedis Filialis Kereztur: „Benedekfi Tamás uram / Benchier Ferenc[103] / Mihalÿ Péter / Matias Péter / Keresö János / Palatka Máté / Illies János / Menjhart János / János diák.”[104] Kadácsi Simén/Semjén Miklós 1606-ban is Keresztúr szék vicekirálybírája volt, ez évben a székülőkkel egyetemben vett részt egy ügylet írásba foglalásán: „Mi, Semjen Miklós kadaczÿ, Kereztúr széknek vice királybírája, Mattias Péter ZentAbranj, assessor sedis, Benedekfÿ Tamás rugonffaluj, similiter assessor ejusdem sedis, János deák gagi similiter, adjuk emlékezetre levelünkben...”[105] Amint észrevehető, a fogalomhasználat nem következetes: esetenként Keresztúr széknek, máskor Keresztúr fiúszéknek, sőt Keresztúr filiális széknek is nevezik a törvényhatóságot. Mindemellett az ezekben az években született dokumentumok a legtöbb esetben együtt említik a két alkirálybírót: miklósfalvi Bögözi Andrást és kadácsi Semjén/Simén Miklóst, továbbá az Udvarhely széki jegyző neve is számtalanszor szerepel a peres iratok közt: sükői Orbán Jánosról van szó.[106] 1608-ban ábránfalvi Ugron Pál és lengyelfalvi Orbán István szerepelnek Udvarhely széki alkirálybírákként.[107]

Jakab Elek Udvarhely vármegye történetében idéz egy általa 1635-re datált Udvarhely széki végzéssort, mely a szék tisztségviselőire, struktúrájára is vonatkozik, továbbá különféle szabályokat rögzít többek közt a perrendtartást illetően is. Jakab Elek az iratot azért datálta 1635-re, mert szerepel benne a Bardoc széki filiális törvényhatóság is, a székülők és a jegyző nevének említésével (és Jakab Elek Bardoc szék létét az 1635. évi privilégiumtól számította): „A szék végzésében a kapitányok nem voltak megnevezve, az esküdtszékülők ellenben név szerint be voltak jegyezve; genealogiai tekintetből ezt is szükségesnek látom Jegyzetben adni. Az udvarhely [anya] székiek voltak: Hoggyai György, Tiboldi György, Petky Ferencz, Fancsali Lukács, Nyírő András, Dersi Pál, Thormay Lukács, Lőrincz Pál, a keresztúr [fiú] székiek: Semjén Miklós, Fekete Pál, Mihály Pál, Máttyás Pál, Gálffy Mihály, Menyhárt János, jegyző: Kovács János; bardotz – vagy vargyas [fiú] székiek: Fosztho Imre, Ferencz György, Haraga Mátyás, Imecs Demeter, Nagy Kelemen, Máthé Balázs, jegyző: Benedek Keresztély.”[108] Hogy a lista 1635, sőt még 1625 előtt kelt, azt bizonyítja az is, hogy Fosztó Imre Bardoc széki/Vargyas vidéki assessor 1625-ben előrehaladott kora miatt visszalépett e tisztségből: „Anno 1625. Die 11 mensis Februarii. Tempore Generosi Domini Petri Daniel de Uargias, vice iudicis regii. Az fÿlej Fozto Imreh, az mint Bardocz széknek egyik assessora volt, magában azt megismervén, hogy az assessorságra és az törvénybeli gondviselésre debilis volna propter instantem senitudem et corporis debilitatem, elsőbben királybíró uramtól ő kegyelmétől elbúcsúzék, azután az széktől.

In super minden törvénybeli gondviselést az fiára, Fozto Istvánra szállíta, úgy hogy ha valaki citálni akarja, ne magát, hanem az fiát citálja, és ha valakit ő akar citálni, ő is citálhassa, mint az háznál első ember és principalis gondviselő.”[109] 

       Maros és az ún. Szeredai szék kapcsán is eligazíthatnak a 17. századból fennmaradt törvénykezési jegyzőkönyvek. Marosvásárhelynek, mint a szék központi városának az emlegetése a szék ügyei kapcsán nem feltétlenül releváns, hiszen a város nem tartozott a szék kötelékébe (2. köt. 204. old.). Maros szék derékszékét azonban a városban ülték, amint azt a törvénykezési jegyzőkönyvek is bizonyítják,[110] sőt a széknek már a 17. században háza is volt a városban.[111] A szék élén a 17. század elején egy főkapitány és egy főkirálybíró, valamint két alkirálybíró állt (a század közepén feltűnik a helyettes kapitány emlegetése is), a törvénykezési stb. tevékenységet egy jegyző és 12 székülő segítette.[112] A derékszékeket a főtiszt/főtisztek jelenlétében bonyolították (ezekből évente alig néhány ült össze), míg a viceszéket (szeredai széket) az alkirálybírók elölülésével gyakran hetenként tartották (szerdai napon) Nyárádszereda mezővárosban.[113] A széki közgyűlések (congregatione sedis) legtöbbször szintén Nyárádszeredában üléseztek, de vannak adatok Marosvásárhelyen tartott közgyűlésekről is. Fennmaradt egy töredékes lista/fogalmazványa a vicekirálybírák kötelességeiről is (ezen nincs dátum, de mindenképpen a 17. század közepe táján keletkezhetett):

„Maros széki vice királybíráknak magok viselésekről való punctumok:

1. Mindketten ő kegyelmek mindenben egyet értsenek és valami executiót teszen valamellik, és abból minemű jövedelmet percipiál, felírassa. És az mellikkel valaki conveni[ál], azt az másik ne háborgassa és bántsa, [...] az meg alkudt embernek is quietantiát adjanak róla.

2. Az jövedelem felől együvé confluuáljanak, az mellik mit pericipiált igazán egymás között felosszák, és az fő tiszteknek az ő kegyelmek részét beszolgáltassák, egyik az másiknál több jövedelmet ne adjon be fő tisztinek.

3. Az vétket és esetet igen meg gon[dolják] ő kegyelmek, és felettébb való exactiókkal az szegénységet ne bántsák, [de a] bűnt azért teljességgel büntetetlen [ne ha]gyják.

4. Szegénynek, boldognak panaszát, szov[át meg]hallgassák, és abból igaz ítélet szer[int ta]nácsokkal éltessék, és törvényt is [...] szolgáltassanak.

5. Az fő tisztek számára jutandó jöv[edelmet] sem egy, sem más úton magok [...] hasznokra nem fordítják, hanem min[deneket] tartozó kötelességek szerint az fő tisztek [kezé]be szolgáltatják s administrálják.

6. Minden rendeknek illendő, tartozó és érdemlő becsületeket megadják, mód nélkül és illetlen senkit is ne szidalmazzanak és bántsanak, törvény útja kívül.

7. Az mikor az mi kegyelmes Urunk ő nagysága parancsolatja érkezik, vagy az fő tiszt urainké, azt cédulák által elegedendő képpen az székben meghirdessék, sőt az fő uraiméknak külön-külön is értésekre adják, hogy mi[nden] rendek ahhoz az ő Nagysága vagy fő tiszt uramék parancsolatjához alkolmaztassák magokat, valami fogyatkozás[ok] effélékből ne [es]senek, vagy székül közönségesen, vagy privativus valakiken.

8. Szokott idejekben szorgalmatoson a zeredaj széket üljék és törvént szolgáltassanak, az régi bevett és mostan élendő törvényekkel éltessék az széket tehetségek szerént, más innovatiót bejönni nem engednek.

9. Ha valaki az vicekirálybírákkal dologba avagy munkálkodásba alkuszik meg, abból is az vicekirálybírák csak az magok részére cedálandó dolgot tartsák magoknak, az két részét az főtiszteknek administrálják.

10. Az szeredaj székből való jövedele[mnek] két részét az főtiszteknek tartozáso[kba] administrálják, holott abból az székből inkább a sententiák után valami b[...] jövedelem.”[114]

 A 17. század negyvenes éveinek elején a jelek szerint volt oly próbálkozás, hogy Maros szék mezőségi részén törvényes szék (nyilván viceszék) alakuljon, ám ez, amint Pál-Antal Sándor is megállapította, nem járt sikerrel.[115] Az 1643. január 7-én ez ügyben a szeredai széken elrendelt vizsgálat kérdéseit idézném:

„1. Tudják-e micsoda törvényeket agitálnak az Mezeősegen levő falukban, hol egyszer s hol másszor?

2. Azoknak az pereknek micsoda bírságát veszik, s menni érő pereket visznek véghez?

3. Szolga kéréseket, potentiákat, gyalázatos szóból álló és egyéb pereket is, kik vagy az Zeredaÿ széket vagy derék széket illetnének, olyanokat vesznek-e ott elő, és az olyanokra mondnak-e végső sententiát? És micsoda bírság alatt való kötések vagyon, hogy afféle causákot székre ne bocsássák?

4. Az faluknak micsoda végezések vagyon  efféle pereknek egymás között való perlekedésire, hul végezték s micsoda úton és módon?

Minden egyéb ehhez illendő punctumokról valljanak ő kegyelmek. Ex Zereda, die ut anno in prenotatis. Universi nobiles, primipili, peditesque pixidariis Sedis Maros.”[116] 

       A fentiek csupán apró repeszek a fennmaradt és könnyen kutatható forrásokból, melyek révén meglehetősen részletesen és biztonságosan körvonalazhatók a székek szervezeti változásai, de a bennük zajló igazságszolgáltatási, adminisztrációs tevékenység is. Ugyanez a helyzet Csík, Gyergyó és Kászon székek esetében is, hiszen szintén bőségesen a rendelkezésünkre állnak a 17. századi törvénykezési jegyzőkönyvek és a székek tevékenységéhez kapcsolódó számos egyéb irat is.[117] 

       Oborni Teréz továbbá két kapcsolódó alfejezetet is jegyez: A széki bíráskodás és a királybírák szerepe, illetve A királybírói tisztség viselői a 16. század végén. Ezekben a szerző ismét szóról szóra átemeli a fennebb említett Kiss András Emlékkönyvbe írt tanulmányának a szövegét.[118] Ismét megjelenik Petki Gábor (Pekri helyett) a hat székely szék kapitányaként (2. köt. 215. old.) stb. Továbbá ilyen megállapításokat olvashatunk: „...a vice- és derékszékek hatásköréről egyelőre azt tudjuk, hogy nincs pontosan elkülönítve” (2. köt. 216. old).[119] Illetve, hogy Perneszi István „Várhegy vára kapitányának címezte magát, azonban tudjuk, hogy a várnagyságot töltötte be és egyben háromszéki királybíró is volt...” (2. köt. 217. old.)[120] – mindezekből jól észlelhető, hogy a szerző alig ismeri a vonatkozó forrásokat, sőt esetenként a rendelkezésre álló szakirodalmat is felületesen használja (ezeknek a fogalmaknak a tisztázása mindenképpen szükséges lett volna).

A királybírák felsorolásszerűen jelennek meg a szövegben, továbbá nagyon érdekes az alkirálybírák és székülők hatáskörének a leírása is: „Az alkirálybírák külön joghatósággal is rendelkezhettek, külön törvényszéket tarthattak, melyre a falvak bírái küldhettek ügyeket, elsősorban kisebb jelentőségű rendbontások, kihágások lehettek ezek, de egymás sértegetéséből fakadt konfliktusra is van példa, amelyet az alkirálybírók előtt akartak rendezni. Ez az alkirálybírói törvényszék azonban minden bizonnyal úgy működhetett, hogy az alkirálybírót személyében megkérték egy-egy ügyben a döntéshozatalra, ha a felek nem tudtak megegyezni a falu színén. Tudjuk azonban, hogy ezzel párhuzamosan még mindig működött a székelység körében a fogott bírói intézmény...” (2. köt. 219. old).
Sajnálatos módon mindezek adatolatlan feltételezések maradnak, és a „külön joghatóság”, „külön törvényszék” emlegetése is kockázatos. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben érdemi összefoglaló, vagy előrelépés történjen, a szerző által felemlegetett fogalmak mindenike (alkirálybírói törvényszék, a döntéshozatalra személyében megkért alkirálybíró, fogott bírák) külön meghatározást igényelt volna, és természetesen itt is fennáll az egész kérdéskörnek a tárgyalt időintervallumon (1562–1711) belüli korszakolási igénye is.

Ugyanilyen homályos az ún. „királybírói pecsét” ügyével kapcsolatos részlet is: „Arra is több példa van, hogy a királybíró pecsétjével kiküldött embere intézkedett valamely peren kívüli eljárásban vagy például idézésben, de a pecsét adhatott jogot a hordozójának a tized beszedésére, legelőhasználattól való eltiltásra, gabona elvitelének tiltására. Tehát a királybíró pecsétjével vagy pecsétes megbízólevelével rendelkező személy a helyi igazgatás és közrend mindennapi szabályozására vonatkozóan intézkedhetett.” (2. köt. 219. old.).

12. Daniel Mihály, a Három Szék vicekapitánya által 1621-ben, Illyefalván kibocsátott tanúvallató parancs ("pecsét"). A dokumentum lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 10. sz. fond. A Damokos család levéltára. 4. fasc. 5. (a szerző felvétele, 2016).

Itt nyilván csak a főtiszt/tiszt pecsétjével ellátott írásbeli utasításról van szó (kevésbé elképzelhető, hogy a királybíró stb. a maga pecsétnyomóját átadta volna valakinek – a székely széki szervezet nyilván nem követelt meg ilyesfajta ügyintézési differenciáltságot), melynek értelmében az utasításban szereplő ügyben járhatott el a pecsétes levelet kérő, kapó egyén vagy személyek (ami nem szerepelt az utasításban, azt nyilván nem is tehette meg). Az utasítások természetesen nagyon sokfélék lehettek: intő, idéző, tiltó, feleltető stb. Pl. Daniel Mihály háromszéki vicekapitány tanúvallatást elrendelő pecsétes utasítása 1621. május 16-áról (lásd a mellékelt képet).

Hogy a szerző tulajdonképpen nincs egészen tisztában a székely székekben zajló törvénykezési folyamattal (a források nem ismeretében ez érthető is), ezt a következő megállapítása is bizonyítja: „A széki törvénykezés eljárásának menetébe nem tartozik, mégis érdemes megjegyezni, hogy Udvarhelyszéken prokurátort állítani – más kifejezéssel élve: ügyvédet vallani, csak a királybírák, alkirálybírák és a szék jegyzője előtt lehetett, az esküdt ülnökök (székülők előtt nem).” (2. köt. 219. old.) – Az ügyvédvallás nyilvánvalóan hozzátartozik a peres eljáráshoz, és ennek különféle módozatait rögzítik a széki törvénykezési jegyzőkönyvek is (ezekben a legtöbb esetben külön oldalakra jegyezték a procuratorok állítására vonatkozó adatokat), fennebb pl. már szót ejtettünk egy olyan prókátorvallásról is, amelyet két bözödújfalusi nemes személy foglalt írásba stb.

13. 1607-ben jegyzett prókátorvallások az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek lapjai között. Lelőhely: Az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár). 16. sz. fond. Udvarhely szék levéltára. Törvénykezési jegyzőkönyvek. II/3. 358. (a szerző felvétele, 2014).

A székülőkre (assessorok) vonatkozóan többek közt megállapítja: „de az ítéletek meghozatalában is részt vehettek...” (220. old) – ez ismét nagyon felületes, illetve nagyon megtévesztő megállapítás – a székülők megnevezésében is szerepel, hogy ők azok, akik a törvényes székben ülnek, és tulajdonképpen aktívan részt vesznek az ítéletek meghozatalában is (kicsit más a helyzet a csak az alkirálybíró elé vitt perekben – lásd. pl. Bardoc szék/Vargyas vidéke kapcsán). A viceszékek azonban nehezebb ügyekben megfelelő számú székülő jelenléte nélkül nem is hoztak ítéletet, azt olyan időre halasztották, amikor a székülők is elegendő létszámban megjelennek a viceszéken. Lásd pl. Maros szék határozatát a székülők feladatai kapcsán:

„2. Articulus. Negligens Assessorok poenája

Ha kik assessor uramék közül a széket contumacia ducti negligálnák, úgy hogy assessorok kevés volta miatt az törvények nem folyhatnának, negligentiájoknak helyes ratióját nem assignálhatván, exclusis [omnibus juridicis remediis] toties quoties sine processu magok és nem jobbágyok bonumiból hat forintot exequálhassanak rajtok a tisztek. Hasonlóképpen ezen poena alatt lésznek az olyan assessorok is, kik a szék felbomlásáig a szék házból, otthagyván in sessione a tiszteket, venia nélkül elmennek.”[121]

Ilyen jellegű halasztással 1631-ben Miklósvár széken is éltek: a székülők perbeni érintettsége miatt kevés számban maradó testület nem hozott ítéletet, hanem valamelyik főtiszt jelenlétére halasztották az érdemi döntést: „Deliberatum. Az törvénnek az tetszett, mivelhogy az assessor uraimban is csak hárman vadnak jelen, holott az felperesek mindhárman assessorok, s Kalnaki István uramnak is ez az dolog annyiból incumbál, hogy ő kegyelmének az keopecziekkel, s legfőképpen penig ezzel az Inctussal, ebből az dologból jött be ez az perlekedés, az dolog is serio, így deliberáltak ő kegyelmek felőle, hogy ez causa mindaddig dilatáltassék, míglen az főtiszt uraimnak valamelyike, vagy főkirálybíró, vagy kapitán uramék jelen ez dologban nem lesznek, mert ez mostani assessor uraim ilyen nagy dolog felől kevesen lévén, nem akarnak más deliberatiót mondani.”[122]

Természetesen a szerző által tárgyalt korszak (1562–1711) esetében e kérdéskört is több szakaszra kellett volna bontani: 1562 előtt, 1562–1600 között, a 17. század elején stb.). A 16. század második felére vonatkoztatott szövegekből ugyanis gyakorlatilag nem derül ki a székek szervezeti szabályzata, sem az eljárások menete, sem pedig a tisztségviselői kar konkrét hatásköre, illetve a megtapasztalható változások, átalakulások sem.

Mindez azonban teljes mértékben elvárható lett volna egy ilyen jellegű munkától.

       A Székelyföldi városok, falvak c. alfejezet (2. köt. 221–229. old.) szintén Oborni Teréz tollából származik. A székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos szövegrésznél is a már taglalt problémák merülnek fel (következetlenségek, homályos fogalmazás), a szerző egy korábbi tanulmányának részleteit adja újra,[123] illetve a nem túlságosan bőséges szakirodalomra támaszkodik. Egyetlen hivatkozás sincs pl. a székelyföldi városok (főként a kevésbé ismert Kézdivásárhely vagy Székelyudvarhely)[124] levéltáraiban megőrződött középkori, illetve kora újkori iratanyagra (ezeknek az ismerete számos problémát megoldhatott volna) stb.

Az alábbiakban csupán a szerző néhány megállapítását emelném ki a székelyföldi mezővárosok kapcsán: „Sajátos helyzetük abból is fakad, hogy lakóik eredetileg nem jobbágy státusúak, hanem szabad székelyek voltak, akiknek jogállásában számos változás következett be a 16–17. században.” (2. köt. 222. old.).

Ehhez annyit fűzhetek hozzá, hogy a középkori, sőt a kora újkori oklevelek a székelyföldi mezővárosok lakóit/polgárait soha nem nevezték székelyeknek, mint ahogy a városok lakói/polgárai (a politikai városról van szó) sem definiálták soha magukat székelyként.[125] Egyedül Sepsiszentgyörgy esetében fordul elő, hogy a vajda 1514-ben kibocsátott oklevelében a „Szentgyörgy mezővárosban lakó székelyekről” (Agiles Siculos In opido Zenth Gijewrgh appellato Residentes) is szól[126] – mindennek azonban megvan a maga jó oka (melyet szintén bővebben taglalok egy készülőben lévő, a székelyföldi mezővárosok helyzetével foglalkozó tanulmányomban).

Ha a mezővárosok lakói szabad székely státusúak lettek volna, akkor nyilván a székely székek fennhatósága alatt élhették volna mindennapjaikat, ám a székelyföldi mezővárosok és a székely székek kapcsolatának a lényegét éppen a köztük zajló évszázados viszálykodás adja: a mezővárosok lakói soha nem szándékoztak elismerni a székely székek kizárólagos hatóságát maguk felett, és ebben a harcban mindig a régi privilégiumaikra hivatkoztak. Számomra jogi szempontból kicsit nehéz elfogadni azt a közkeletű magyarázatot, mely szerint a középkori Székelyföldön található mezővárosok (oppidumok, vagy nevezzük őket egyszerűen kiváltságos helyeknek) kezdetben székely lakóinak sikerült volna kiszakítaniuk magukat a székely székek kebeléből, és különállásukra vonatkozóan privilégiumokat is nyerni az uralkodóktól[127] – főleg nem egy olyan korszakban (14. század második fele–15. század első fele), amikor a székely székek erőszakos terjeszkedése is napirenden volt.

Sokkal inkább lehetségesnek tartom, hogy ezek a helyek (pl. Székelyvásárhely, Torjavásárhely, Udvarhely, Szentgyörgy, Keresztúr) már a székely székek stabilizálódása és megerősödése előtti időkben némiképp kiváltságos helyzetet élveztek a térségükben, és tulajdonképpen erre az ősrégi kiváltságra hivatkozva léphettek fel később is az egyre erőszakosabbá váló székely székek bekebelezési törekvései ellen (lásd pl. a székely székek területébe ékelődő Fehér megyei enklávékat is) – természetesen több-kevesebb sikerrel. Ugyanis ezek a helyek/városok szintén kis szigetekké váltak az egyre terebélyesedő székely tengerben, így már egyáltalán nem volt lehetőségük elvonatkoztatni, teljes mértékben függetlenedni a székely székektől: így történhetett, hogy ezen települések/kiváltságos helyek mellett, ezekre közvetlenül rátelepedve székely jogú települések/településrészek is megjelentek. A példák közül itt Székelykeresztúrt említeném meg, ahol a város és a falu területileg is elkülönült, továbbá Sepsiszentgyörgy esetében szintén kitapintható a falu és a város különös szimbiózisa, ugyanis itt a két politikai entitás léte mellett a városi és a falusi telkek vegyesen álltak a település területén. A kétféle joghatóság léte Székelyudvarhely és Illyefalva kapcsán is kimutatható.

Mindezt a már említett, készülőben lévő tanulmányom keretében bővebben is kifejtettem (ennek egyes részleteit 2016. április 12-én, Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében tartott előadás során is érintettem), a lehetőségekhez mérten adatolva is a kérdéskört, csupán néhány lényeges elemét érinteném itt.

Pál-Antal Sándor Sepsiszentgyörgy esetében a városi jelleg csorbítását János Zsigmond „jobbágy-adományozó” politikájára vezette vissza, amikor is az uralkodó „1567. március 5-én a korábban szabad mezővárosként joghatósága alá vont Sepsiszentgyörgyön negyven ház jobbágyot adományozott Daczó Pálnak és tizenkettőt [azaz tizenhetet – sz. m.] Daczó Gergelynek [azaz Daczó Györgynek – sz. m.]. Ezzel a lépéssel durván beavatkozott a város életébe, gyakorlatilag kivonja a lakosság egy részét annak joghatósága alól, földesúri, illetve széki hatóság alá vonva azokat.”[128] Továbbá Cs. Bogáts Dénes adataira támaszkodva még megállapította: „Valószínűleg ekkor [azaz 1567 után] még csak egy átmeneti időszakról lehet szó, amikor a széki-városi joghatóság alá tartozás, vagyis a város közigazgatási kettőssége kialakulóban van.”[129] A fentiek fényében természetesen nagy kérdés, hogy az adományozott telkek falusi vagy városi területen feküdtek-e (ezek nyilván a szék joghatósága alá kellett tartozzanak), egy 1568-ban felvett tanúvallatás (mely éppen a Daczó György számára történő iktatásról szolgáltat adatokat) bevezető formulájában az „ad possessionem Zentgiórgi” forma, míg a keltezésében „in oppido Zentgiórgÿ” változat szerepel.[130]

Illetve ugyebár az a nagyon fontos kérdés is felmerül, hogy a falu-város kettősség esetleg a középkorban is létezett-e? Az alábbiakban két, a kutatás előtt ismeretlen középkori oklevélről emlékeznék itt meg: az elsőt Borbála királyné, a másikat Zsigmond király bocsátotta ki. A tartalmuk különösképpen nem érdekes a számunkra, ám mindkettő Szentgyörgyön (természetesen Sepsiszentgyörgyön) kelt:

1427. április 27: „in villa Zenthgywrgh vocata Terre Siculorum.”[131]

1427. május 3: „in opido Zenthgywrgh vocato Terre Siculorum nostrorum partium nostrarum Transsiluanaraum.”[132]

Vagyis az egyik oklevélben Szentgyörgyöt falunak (villa), a pár nap múlva kelt másikban pedig mezővárosnak (oppidum) nevezik. Ha nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, akkor ki lehetne jelenteni akár, hogy Sepsiszentgyörgyöt valamikor az 1427. április 27–május 3. közötti időszakban emelte mezővárosi rangra az éppen itt tartózkodó Zsigmond király (csak úgy mellékesen: nesze neked 555 éves évforduló!). A mezővárosi privilégiumok kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy egyetlen olyan középkori privilégiumlevél sem ismerős, melyben az uralkodó valamely székelyföldi településnek mezővárosi kiváltságot adományozott volna. A fennmaradt oklevelek (ezeket tartalmi szempontból tulajdonképpen nem annyira privilégiumoknak, inkább privilegiális jellegű okleveleknek nevezhetnénk) általában a székely székeket utasítják arra, hogy az illető mezőváros régi kiváltságait tartsák tiszteletben, sokszor anélkül, hogy egyetlen konkrét privilégiumot/szabadságjogot is a nevén neveznének. Olyan oklevelet, mely egy települést egyik napról a másikra oppidummá/mezővárossá emelt volna valószínűleg hiába is keresünk – arról lehet szó, hogy a településfejlődés egy bizonyos fokára érve, különféle szabadságjogok birtokában, a környezetéhez viszonyítva kiemelt jelentőségre szert tevő falut/helyet egy idő után valószínűleg oppidumként kezdik emlegetni az oklevelekben is, amelynek a lakói az úzussal szerzett jogok védelmére, biztosítására, ha a helyzet megkívánta, oltalomlevelet/privilégiumot kértek és kaptak.

A következő magyarázat, ami Sepsiszentgyörgy esetében számításba jöhet: elírás történt, tulajdonképpen csak egy-egy datálásról van szó, az oklevelet kiállító jegyző(k) pedig akár tévedett/tévedhettek is a település rangját illetően. Ebben az időszakban Zsigmond király és Borbála királyné elég sokat tartózkodott Sepsiszentgyörgyön, még több más oklevelet is kibocsátva itt, ám ezek közül egyik sem tartalmaz a település neve előtt alkalmazott külön rangjelző fogalmat:

1427. április 24: „in Zenthgyurgh infest terre Siculorum nostrorum”[133]

1427. április 25: „in Ze[n]thgewrgh partis nostre Transsiluan[iae] praedicte”[134]

1427. április 28: „in Zenthgÿwrgh terrae seu prouintie Siculorum”[135]

1427. április 29: „zu Sand Jorge in Czek[elland]”[136] 
       1427. május 3: „in Zenthgyurgh terre nostre Siculorum”[137]

1427. május 6: „in Zenthgyurgh terre Siculorum nostrorum partium nostrarum Transsiluanarum”[138]

1427. május 6: „in Zentgynnogh terre Siculorum suorum, partium eius Transyluanien[sium]”[139]

1427. május 13: „in Zenthgeurgh”[140]

Igen ám, de a középkorból annyira kevés írott forrással rendelkezünk, hogy minden egyes eshetőséget figyelembe kell vennünk, hátha aztán valamely ekképpen megnyíló értelmezési lehetőség segít az ügy megvilágosításában: így megkockáztatjuk felemlíteni azt a verziót is, amelyben a két fennebb idézett oklevél datálását helyesnek, szabatosnak tartjuk – vagyis Sepsiszentgyörgy esetében már a középkorban létezhetett a város és falu egy helyen állapot.[141]

A Sepsiszentgyörgy kapcsán megfogalmazott kérdéskör mellett még egy érdekes dologra hivatkoznék itt – főként a Székely Oklevéltár régi sorozatával kapcsolatban fennebb említettek miatt. A székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos okleveles anyag kritikai vizsgálata során szembesültem azzal, hogy az oly sokat emlegetett 1427. évi oklevélről, mely szerint minden székely székben volt egy Torjavásárhelyhez hasonló kiváltságokkal felruházott (királyi mező)város (Verum quia nos in qualibet Sedium Siculorum nostrorum parcium nostrarum Transsiluanarum vnam habemus Ciuitatem certis libertatibus insignitam, de quibus Ciuitas nostra seu oppidum Thoryauasara vna fore dinoscitur) az látszik kiderülni, hogy tulajdonképppen egy kora újkori hamisítvány – ennek hosszas magyarázatokat igénylő bizonyítását kéziratban lévő tanulmányomban kíséreltem meg.

 Visszatérve a Székelyföld története c. monográfia 2. kötetében foglaltakra, szintén a székelyföldi mezővárosok kapcsán említi Oborni Teréz: „A fejedelemség korában a székely mezővárosokat a privilégium- vagy adománylevelekben túlnyomóan oppidum Siculicale elnevezéssel illették, bár a kifejezés használata nem volt következetes, és valószínűleg csak azt jelezte, hogy az adott település Székelyföldön található.” (2. köt. 223. old.).

A mondat nyilván Pál-Antal Sándor korábbi, Székelyudvarhely 1558. évi privilégiumával kapcsolatos megállapítására vezethető vissza: „Az ‘oppidi nostri Siculicalis’ megnevezésen a királynő nem székely jog alatt álló mezővárost, hanem székelyföldit értett.”[142] Mindehhez azt szeretném hozzáfűzni (annak a megjegyzésével, hogy eddigi tapasztalatom szerint az „oppidum siculicale” fogalom a ritkább), hogy talán alkalmasabb a „székelyföldi mezőváros” fogalom, mint a „székely mezőváros” formula használata – csatlakozva ahhoz a nézethez, hogy itt ténylegesen csupán a Székelyföldön fekvő, ám a székelyek/székely székek rendelkezése alá nem eső mezővárosokkal van dolgunk.

Idézném itt pl. a marosvásárhelyi vár 1602-ben elkezdett építése kapcsán a városiak és a székelyek közt Giorgio Basta előtt zajló, Nagy Szabó Ferenc emlékirataiban rögzített vitából: „Utoljára avval is ellent vetettek a mi uraink: hogy nem vagyunk mi székelyek, hanem városiak. Arra esmét azt felelték: »Közte vagyon a város a székelyföldnek.« Esmét arra azt mondották: »hogy avval nincsen hatalmatok a mi városunk földén, sem pedig magunkon, hogy körülettünk székelyfölde vagyon.« Arra sem felelhettek, hanem csak nagy haraggal kiáltották: hogy elhánnyák várunkat átaljában.”[143] Továbbá ugyanezzel a szóhasználattal éltek a Három Szék 1623. évi közgyűlésén a követek instrukcióját megfogalmazók is: „Az köztünk való mezővárosok, kiváltképpen kézdi-vásárhelyieknek dolga felől, az mely jegyzéseket írtunk és ő kegyelmeknek instructióba adtuk: azokra is ő kegyelmek szorgalmatoson provideáljanak, azon küűl is, az mely jegyzéseket azon levélre írtunk, azokról is ő kegyelmek serio provideáljanak.”[144] Ne feledjük, hogy a kézdivásárhelyiek számára a követendő példát Marosvásárhely szolgáltatta, a fejedelemség korában polgárai állandóan azon igyekeztek (több-kevesebb sikerrel), hogy privilégiumba vagy törvénycikkelybe foglaltassák azt a passzust, mely szerint Kézdivásárhely hasonló privilégiumokkal bír, mint Marosvásárhely.[145]

 Továbbá a 2. kötet e fejezetéből Sepsiszentgyörgyről megtudjuk: „A Báthori István országbíró által 1492-ben adományozott, majd Szapolyai János vajda által 1515-ben megújított mezővárosi privilégiumokat Bethlen Gábor 1620-ban szintén megerősítette.” (2. köt. 227. old.). Látszólag a mondattal nincs baj, azonban ha azt a történettudomány, illetve a helyes fogalomhasználat szempontjából vizsgáljuk, akkor több kérdés is felmerül, és számos pontosításra is szükség van. Elsősorban az a kérdés, hogy Báthori István volt-e abban a helyzetben, rendelkezett-e azzal a jogosítvánnyal, hogy mezővárosi privilégiumot adományozzon vagy sem? Ezt azonban meg sem kell válaszolnunk, ugyanis 1492-ben az országbíró nem is adományozott privilégiumot Sepsiszentgyörgynek: az ez év szeptember 28-án, a székelyek székelyudvarhelyi közgyűlésén kibocsátott ítéletlevelével Sepsiszentgyörgy mezővárost Sepsi szék hatósága alá rendelte. Azonban alig két héttel a fenti ítéletlevél kibocsátása után, 1492. október 7-én, Segesváron furcsamód oltalomlevelet bocsátott ki Sepsiszentgyörgy város lakói részére, melyben – dacára a korábbi ítéletlevélben leszögezetteknek – megparancsolta a székelyek elöljáróinak, hogy a várost és lakóit (prefatam Ciuitatem Zenthgÿergh, consequenterque populos et inhabitatores eiusdem) jogaikban ne háborgassák stb. – mindez megbízható módon elő van adva Benkő Elek által az 1. kötet 282. oldalán is.

1515. december 15-én, Királyfalván kibocsátott oklevelében Szapolyai János a sepsiszentgyörgyi városlakók kérésére Báthori István 1492. október 7-én kelt oltalomlevelét írta át és erősítette meg.[146] Ez utóbbi oklevelét a vajda egy újabb, 1516. január 3-án, Székelyudvarhelyen kibocsátott oklevelébe is belefoglalta. Érdekes módon az oklevél átírását és megerősítését ekkor a sepsiszentgyörgyi polgárok/elöljárók (pro agiles Fabianum Koncza et Valentinum Magnum cives ac inhabitatores dicti opidi ZenthGÿergh) és Sepsi szék főbbjei (Egregii et Agiles Blasius Czÿrÿek de Kÿllÿen et Johannes Daczo de prenotato ZenthGÿergh) közösen kérték.[147]

A felületes és következetlen fogalomhasználat, a források nem ismeretéből fakadó spekulatív szövegképzés továbbra is tetten érhető a szövegekben. Pl. az Illyefalvára vonatkozó részben: „Báthori Gábor 1608-ban Kézdivásárhely számára kiadott oklevelében említette Illyefalva oppidum lakosait is, hogy tudniillik mindkét város lakói, ellentétben a korábbi szokással – ezzel a hadba szállás alóli mentességre utalhatott – hadfelkelés esetén a fejedelem parancsára hat jó, erős lóval, szekerekkel, kocsisokkal legyenek kötelesek szolgálni.” (2. köt. 226. old.).

Lássuk a vonatkozó oklevélszöveget:

„Praeterea, ut cives et incolae annotati oppidi nostri in quibusvis partialibus regni Expeditionibus bellicis, variis et insuetis taxarum et contributionum oneribus, citra consuetudinem eorum antiquam aggravari non debeant, verum temporibus cuiusvis generalis expeditionis personae nostrae, successorumque nostrorum ad mandata nostra, cum ipsis incolis oppidi nostri Illiesfalua, in rationem nostram sex equos bonos, fortes durabiles, currum cum aurigis eius in tempore admoniti (prout etiam alia in casibus regni publicis dura necessitate ita se offeren[tes], onera supportabunt cum caeteris paribus oppidis) administrare modis omnibus debeant et teneantur.”[148]

Azaz mivel a város lakóit a részleges táborozások alkalmával díjak fizetésével, régi privilégiuma értelmében nem terhelik, az általános, a fejedelem vagy utódai vezetésével és rendeletére történő hadi mozgósítás idején Illyefalva mezővárossal együtt tartozzanak hat erős lovat kocsival és kocsissal együtt kiállítani (miről idejekorán parancsolatot kapnak).

Ez a rendelkezés elképzelhetően társzekérnek a táborba küldésére vonatkozott, és ilyen jellegű kötelezettségei a mezővárosoknak általában voltak. A szekereket és lovakat nyilván a mezővárosok költségén állították elő, továbbá a szükséges személyzetet (kocsisokat) is a város alkalmazta, gondoskodva a javadalmazásukról. A mezővárosok lakóinak (természetesen a városi joghatóság alá esőkről van szó) nem kellett hadba vonulniuk – ha valaki erre akarta őket kényszeríteni, ez ellen tiltakoztak. 1595-ben Báthori Zsigmond ilyen értelemben parancsolt Sennyei Pongrác várhegyi kapitánynak is:

14. Báthori Zsigmond 1595-ben kiadott parancsa Sennyei Pongrác várhegyi kapitányhoz, hogy a kézdivásárhelyieket hadra ne erőltesse. Az utasítás lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 20. sz. fond. Kézdivásárhely város levéltára (5. sz. leltár). 72/1595. fasc. 1. (a szerző felvétele, 2012).

„Sigismundus, Dei gratia Transsyluaniae, Moldauiae, Valachiae Transalpinae et Sacri Romani Imperii Princeps, partium regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes etc.

Generose domine, fidelis nobis honorande, salutem et nostri commendationem. Az Kizdjvasarheliek találtak meg minket könyörgésök által, hogy régi privilégiumokban és rendtartásokban megtartatnók őket, és az hadakozástól is immunitást engednénk nekiök. Kiknek könyörgésöket meghallgatván, hagyjuk kegyelmednek, hogy kegyelmed tartsa meg őket ennekelőtte való privilégiumokban és rendtartásokban, és az hadakozásra se erőltesse kegyelmed, se egyebeknek ne hagyja arra compellálni őket.

Tartsa meg Isten kegyelmedet. Datum ex castris nostris ad oppidum Feketehalom positis. Die 9 Septembris. Anno 1595.

Sigismundus Princeps mp.

Stephanus Josica Cancell. mp.

Lucas Váradÿ Secretar.

[Címzés:] Generoso domino Pancratio Sennieÿ, magistro curiae nostrae et consiliario nostro, comiti Comitatus de Kewkeolleo, ac capitaneo arcis nostrae Varhegÿ et judici regio Sedium Siculicalium Sepsÿ, Kizdÿ et Orbaÿ etc. Fideli nobis honorando.

(L. S.)

Hogy hadban szolgálatra ne erőltessenek.”[149]

       Viszont ha a szükség úgy kívánta, akkor a költségükön katonákat – gyalogokat – kellett kiállítaniuk, illetve azok fizetését biztosítaniuk. Erre példa lehet egy Csáki Mihály kancellár által 1564-ben kibocsátott, a torjavásárhelyi elöljáróktól felvett összegeket elismerő nyugtatvány is:

„Nos, Michael Chakẏ consiliarius et in absentia Sacre Electe Regie Maiestatis Hungarie, Dalmacie, Croacie etc. in Transsylvaniam locumtenens. Fatemur per presentes circumspectos et agiles judicem ac juratos cives oppidi Thorÿawasara, medio circumspecti Mathei Weres jurati civis eiusdem oppidi, in sortem solutionis peditum ad unum mensem triginta sex florenos in pecuniis usualibus, manibus nostris misisse et assignasse. Super quibus eosdem quietos et expeditos presentibus reddimus, harum nostramque vigore et testimonio literarum.

Datum in Civitate Regia Koloswar, in festo beati Ghalli confessoris [okt. 16.]. Anno Domini 1564.

Michael Chyaki cancell. mp.

(L. S.)

Iidem oppidani 28 die Octobris in sortem duorum mensium reddiderunt f. 72.

Ita est. Idem Michael Chyaki cancell. mpa.”[150]

       A mezővárosok által szolgáltatandó társzekerek ügyére példaként Maria Christierna 1596. évi, a székelyvásárhelyi elöljárókhoz intézett utasítását is idézhetjük:

„Maria Christierna, Dei gratia Transsylvaniae, Moldaviae, Valachiae Transalpinae Princeps, Partium Regni Hungariae Domina et Siculorum Comes, nata Archidux Austriae, Dux Burgundiae, Comes Tyrolis etc.

Prudentes et Circumspecti fideles nobis dilecti, salutem et gratiam. Miérthogy az idő kinyilatkozván, az hadakozásnak ideje elközelgett, hagyjuk hogy élés és sátorok alá két ernyős szekeret készítsetek, hat-hat lóval valókat, és oly készen tartsátok, hogy mikor innét más parancsolat megyen hozzátok, mindjárást indíthassátok oda, ahová az szükség kívánja és innét értelmetek leszen felőle. Secus non facturis. Datum Albae Juliae, 15 die Martii. Anno Domini 1596.

Maria Christierna.

Ad mandatum S[erenita]tis Suae propriam Stephanum Bochkaj mpa. Joa[nnes] Balassi secret[arius].

[Címzés:] Prudentibus et Circumspectis Judici, caeterisque iuratis civibus oppidi nostri ZekelÿVasarhelÿ etc. Fidelibus nobis dilectis.

(L. S.)”[151]

       Kézdivásárhely város levéltárában még több vonatkozó forrás is megmaradt. 1611-ben Báthori Gábor a következő nyílt parancsot bocsátotta ki a város lakói érdekében:

„Gabriel, Dei gratia Transylvaniae, Valachiae Transalpinaeque Princeps, partium regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes etc. Fidelibus nostris Generosis, Egregiis et nobilibus capitaneis, vicecapitaneis, judicibus, vicejudicibusque regiis, caeterisque juratis assessoribus Sedis Siculicalis Kizdi, cunctis etiam aliis, quorum interest seu intererit modernis et futuris, quoque pro tempore constituendis, praesentes nostras visuris. Salutem et gratiam nostram. KizdiVaßarhelj várasunkbeli híveink adák értésünkre, hogy ennek előtte régi privilégiomok rendtartása szerént tempore necessitatis tartoztak egy társzekeret adni Illyefaluaval együtt. Mi is azért az megnevezett híveinket régi privilégiumokban meg akarván tartani, hagyjuk és parancsoljuk, senki ennek utána szabadságok ellen szekéradásra, se törvényeken kívül való szolgálatra ne kénszerítse, hanem privilégiumokban megtartani, ezért megháborítani vagy károsítani ne merészelje. Secus non facturus. Praesentibus perlectis exhibenti restitutis. Datum in castris nostris ad possessionem Parazmar positis. Anno Domini millesimo sexcentesimo undecimo.

Gabriel princeps mp.

(L. S.)

IllyeFalvaval hogy az KezdiVasarhelẏiek adjanak egy társzekeret, arról való mandatum.”[152]

       A mezővárosok ezen kötelezettségét Bethlen Gábor is többször igénybe vette (és nem mindig a privilégiumban előírtak szerint). Pl. 1623-ban:

Gabriel, Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transylvaniae Princeps, partium regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes ac Oppoliae et Ratiboriaeque Dux etc.

Prudentes et circumspecti, fideles nobis dilecti. Salutem et gratiam nostram. Akarván birodalmunkra atyai gondviselésünkből szorgalmatoson vigyázni, mivel Római Császár ő felsége részéről az Niclispurgi conditiók szerint végbevitt szent békesség egynéhányképpen violáltatott, melyekből ellenünk való gonosz igyekezetek manifeste constálnak. Hogy azért készületlen ne találtassanak híveink az véletlen irruptio miatt, melyből veszedelem reájok ne következzék, hogyha ő felsége harmadszori requisitiónkra is az conditiókat effectuálni nem akarja, igen szükségesnek ítiljük lenni, hogy hűségtek is hazájoknak, magoknak megmaradásokra gondot viseljen. Melyben hogy jobb módjával procedálhasson és szolgálatra illendőbb gyalogokat fogadhasson, hagyjuk és parancsoljuk is hűségteknek serio, hogy az tíz gyalogot, mellyel tartozik, magyarokat, jó ruhásokat, fegyvereseket, kiknek jó puskájok, száz lövés porok, golyóbisok légyen, fogadjon, és ad primum diem futuri mensis Augusti Fejervarra küldje, ott magunk személyünk szerint meg akarjuk őket mustrálni.

Arra pedig szorgalmatos gondviselése legyen, s oly készülettel el is készétse, hogy az Illiefalui és ZentGeorgi városokról hűségtek gyalogival együtt egy jó élés szekerek készen lévén, melyről egymással egyetértvén, mihelyen parancsolatunk hűségtekhez érkezik, mindjárást megindulhasson. Secus non facturus. Datum in arce nostra ZamosUjuar, die 2 Julii 1623.

Gabriel mp.

[Címzés:] Prudentes ac Circumspectis Judici primario, caeterisque juratis civibus oppidi nostri KézdiVasarhelÿ etc. Fidelibus nobis dilectis.

(L. S.)”[153]
 

15. Bethlen Gábornak 1623-ban a kézdivásárhelyiekhez intézett parancsa gyalogok és társzekér Gyulafehérvárra küldése felől. Az utasítás lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 20. sz. fond. Kézdivásárhely város levéltára (5. sz. leltár). 151/1623. fasc. 1. (a szerző felvétele, 2012).

1625-ben:

„Gabriel, Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transylvaniae Princeps, partium Regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes, ac Opuliae, Ratiboriaeque Dux etc.

Prudentes et circumspecti, fideles nobis dilecti, salutem et gratiam nostram. Ez mostani előttünk álló szükséges utunkra feles szekerek kévántatván, mindazáltal az miben lehet, nektek is könnyebségteket kévánván, három városul csak hat lovat rendeltünk hűségtektől hozatni. Kegyelmesen hagyjuk azért és parancsoljuk, ez levelünket vévén, mindjárást jó vastag hat lovat, kik az útra elégségesek lehessenek, késedelem nélkül adjatok Mikes Zsigmond hívünk kezéhez, ő gondviselése alá. Isten hazafordulásunkat megengedvén, őket ismét megadatjuk. Secus nequaquam facturus. Datum Albae Juliae, die 27 Decembris. Anno 1625.

Gabriel mpa.

[Címzés:] Prudentes et Circumspectis Judicibus et Juratis Civibus oppidorum nostrorum KezdiVasarheli, Zentgiörgi et Illiefalua etc. Fidelibus nobis dilectis.

(L. S.)”[154]

És 1626-ban:

„Gabriel, Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transylvaniae Princeps, partium regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes ac Oppoliae, Ratiboriaeque Dvx etc.

Circumspecti fideles nobis dilectis, salutem et gratiam nostram. Mivel élés alá az feles társzekér igen kévántatik, hagyjuk és igen serio parancsoljuk hívségteknek, hogy mindjárást egy jó vasas, ernyős, gyíkinyes szekeret készítsen fel, hat jó erős lovakkal és ahhoz való mindennemű készségvel. Felkészítvén pedig, úgy indítassa meg, hogy ad 1. diem Septembris Szamosfaluanál táborunkban jelen legyen. De az kocsisok, kik ahhoz valók lesznek, hogy magok számára való éléssel az szekeret meg ne terheljék, élésekre annyi pénzt adjon nekiek, kivel három holnapig megérhessék. Secus non facturus. Datum Albae Juliae, die 19 Augusti. Anno Domini 1626.

Gabriel mp.

[Címzés:] Circumspectis, universis incolis oppidi Siculicalis KézdÿWasarhelÿ etc. Fidelibus nobis dilectis.

(L. S.)”[155]

       A fent idézett dokumentumok természetesen csak igen szórványos mutatványnak számítanak a székelyföldi mezővárosok kapcsán rendelkezésünkre álló forrásanyagból. Mindezt azért is fontosnak tartom hangoztatni, hogy a Székelyföld története c. monográfia kapcsán is észrevehető (főként a 2. kötetben olvasható fejedelemségkori részre gondolok), hogy a szerzők főként a már nyomtatásban kiadott, továbbá az inkább a Budapesten kutatható, illetve a már elektronikus adathordozókon is elérhető forrásokra támaszkodtak (Székely Oklevéltár, Erdélyi Királyi Könyvek); az Erdélyben fellelhető, tulajdonképpen óriási mennyiségű forrásanyagot illetően csak szórványosan lehet észlelni a Kolozsváron őrzött egyes gyűjtemények használatát. A Székelyföldön megtalálható alapvető források azonban mindmáig kihasználatlanok (és láttuk fennebb a székely székek kutatók által alig használt törvénykezési jegyzőkönyveinek adatgazdagságát, de figyelnünk kell a mezővárosok anyagára, illetve akár a családi levéltárakra is) – ezek szakszerű és szisztematikus kiadása/feldolgozása nélkül (természetesen párhuzamosan a Magyarországon található releváns forrásokkal) a Székelyföld történetével kapcsolatosan összehozott vagy összehozandó „szintézisek” nem vagy csak alig fognak túllépni a Szádeczky Lajos által még 1927-ben közölt összefoglaló szintjén[156] (leszámítva az egyes résztémák jobban reprezentált, ám a legjobb esetben is több mint évtizedes irodalmát).

       Visszatérve a kritika alá vett műre: A fentiekben körvonalazottnál nem jobb a helyzet A székelyek mindennapjai c. fejezet esetében sem, melyet Tüdős S. Kinga jegyzett (2. köt. 248–326. old.). Nem térnék ki itt külön minden vitatható megállapításra, vagy tárgyi tévedésre, a számos spekulálásra – a lista meglehetősen hosszú. Csupán néhány ilyen részletre utalnék – főként amiatt, hogy e témakör esetében is használható következtetést tudjunk levonni a jövőre nézve. Így a Házak, kastélyok, udvarházak c. alfejezetben: „Az egyelőre földszintes épületek jellegzetes díszét a homlokzati középrészen rizalitszerűen kiugró, árkádíves, oszlopos, timpanonos nyílt tornác (ambitus) jelentette. E változat legszebb és egyben korai emléke a zabolai Basa Tamás-féle, ma már nem létező udvarház volt. Feltehetően a kőalapokra rakott épület kettő-négy lakószobából, pitvarból, kamrából, pincéből és padlásból állhatott, amelyet később árkádíves-oszlopos tornácos résszel, faragott kőportáléval Bethlen Miklós (1680 körül) egészített ki. A bethlenszentmiklósi kastély velencei hatást tükröző, árkádsoros-oszlopos tornácának a hatása itt is megfigyelhető, ahogyan a későbbiek során épült környékbeli udvarházak esetében is.” (2. köt. 277. old.).[157]

Ezzel a tetszetős megállapítással azonban gond van – főként a „bethlenszentmiklósi kastély velencei hatást tükröző” tornácával. A tétel Biró József 1943-ban megjelent kötetéből származik (aki a bethlenszentmiklósi loggia építését a 17. század hetvenes éveire tette),[158] ám a Bethlen Miklós által évtizedeken át építtetett bethlenszentmiklósi kastély árkádos tornácáról már B. Nagy Margit kiderítette, hogy az a mai formájában egy 1765-ben bekövetkező átalakítás (Franz Schweininger által) nyomait viseli magán – és ekkor születtek azok a barokkos elemek, melyek a „velencei hatás” kimondását indokolták (vagyis ez a diskurzus gyakorlatilag már 1970-ben, B. Magy Margit tanulmányának megjelenése idején meghaladottá vált).[159]

Továbbá B. Nagy Margit tanulmányából az is kiderül, hogy a bethlenszentmiklósi kastély emeletének építése 1682–1683-ban fejeződött be (tehát pl. az emelet tornáca sem lehet korábbi).[160] Bethlen Miklós és felesége zabolai építkezéseiről Orbán Balázs révén tudunk, aki a bejárati kőportálé feletti emléktábla szövegét is adta: „Domum hanc augendo et reformando novam fecit Sp. ac Gen. D. Nicolavs Bethlen et D. Helena Kun Anno D. 1680.” – emellett pedig a 19. század közepén már romos kúria képét is közölte (a loggia részletével).[161] Természetesen ma már nehéz biztosan megállapítani, hogy az ezen látható zabolai tornác is az 1680 körüli építkezések terméke-e vagy sem, így a szerzőtől fent idézett megállapítás tulajdonképpen értelmét veszti.

16. Basa Tamás zabolai kúriájának (Bethlen Miklós és első felesége által 1680-ban bővítve) romjait ábrázoló rajz Orbán Balázs művében: A Székelyföld leírása. III. kötet. Háromszék. Pest, 1869. 139.

A szerző által felsorolt emlékek építéstörténetéről (rétyi Antos kúria, kisborosnyói Damokos kúria, uzoni Mikes kastély) a legtöbb esetben szinte semmit nem tudunk, csupán az épületeken fellelhető néhány műrészlet alapján születtek különféle, igencsak kétséges tudományos értékű megállapítások. A kisborosnyói Damokos, illetve a csíkszentimrei Henter kúria „hímes oszlopai” kapcsán feltűnik az „E folyamat révén indult el a reneszánsz ‘népivé válásának folyamata’ e vidéken (Erdőfüle, altorjai Apor-kúria és mások).” mondat is (2. köt. 277. old.), ám nem derül ki belőle, hogy mi is az „népivé váló” reneszánsz – ha egyáltalán lehet ilyesmiről szó, és ha egyáltalán indokolt ma már az ilyesfajta megkülönböztető terminusok használata (nyilván mindezt főként B. Nagy Margit 1970-ben megjelent munkája nyomán teszi a szerző). A felhozott és a zárójelbe tett példák közül egyik udvarház és azok díszítményei esetében sem igazán releváns a „népi” jelző használata; hogy Erdőfülében mire gondolt a szerző, nem tudjuk, feltételezzük, hogy az elmúlt években (igencsak kétségbevonható minőségben) felújított Boda kúriára, melynek a kapcsán szintén kérdéses a szóban forgó fogalom használhatósága.

Továbbá egy újabb talányos megállapítás: „A 16. század második felében, még inkább a 17. században Erdélyszerte építkező főurak, módosabb nemesek különböző politikai orientációjuk ellenére azonos szerkezeti megoldások alapján építették fel vagy alakították át váraikat, kastélyaikat, rendezték be életterüket és díszítették lakóházaikat.” (2. köt. 278. old.). – Hogy miért lehet releváns ez a mondat, én azt nem tudom megállapítani – nem igazán érthető, hogy mi köze lehet/lehetett a politikai orientációnak egy vár vagy kastély „szerkezeti megoldásaihoz” – sokkal inkább az előképeket, a védelmi vagy kényelmi, esetleg reprezentációs igényeket kellett volna itt taglalni.

A vaskos tévedések közül említeném a miklósvári Kálnoky kastély esetében említett „pincék két méternél is szélesebb terméskő falából” nyíló ablaksorokat. (2. köt. 280. old.). A miklósvári kastély pinceszintjén a falak vastagsága 90–100 cm körül mozog.

A szerző továbbá, szintén B. Nagy Margit nyomán a háromszéki udvarházakról jegyzi meg: „A kastélyépítészet szabályos alaprajzának az átvétele számos udvarháznál nyomon követhető.” (2. köt. 276. old.) – Azt azonban, hogy konkrétan mit is ért e vitatható megállapítás alatt, csak elképzelhetjük, ugyanis e fejezetben pl. egyetlen alaprajz sem került közlésre.

Azt azért itt még megemlítem, hogy a székelyföldi művészettörténeti vizsgálódások az egyes épületegyütteseknél nem mindig követik a szigorú szakmai terminológiát (pl. sok udvarházat/kúriát – igazodva a helybeli szóhasználathoz stb. – kastélyként tüntetünk fel, jobbik esetben megjelölve, hogy éppen miért is döntöttünk eme terminus használata mellett). Ha csupán a zárt belső udvaros, védelmi szempontokat is kielégítő együtteseket neveznénk kastélynak, a Székelyföldön alig egy párral számolhatnánk (szárhegyi Lázár kastély, esetleg a csíkszeredai Mikó-vár, a sepsikőröspataki Kálnoky kastély – ennek a nyugati szárnya ma már lebontva...).

17. A miklósvári Kálnoky kastély Seethal Ferenc általi átalakításához 1902 táján készített alaprajzok (ezeket feltehetően Kreigher Péter sepsiszentgyörgyi kőművesmester rajzolta, Gyárfás Győző sepsiszentgyörgyi építész láttamozásával ellátva, a beavatkozások pirossal jelölve). A rajz lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 65/13. sz. fond. A Seethal család levéltára. 79. fasc. 3. (a szerző felvétele, 2014).

A falképekkel való díszítés kapcsán Tüdős S. Kinga szintén Biró József 1943-ban tett megállapítását idézi: „a magyar nép nem festi házainak falát, csak fehérre meszeli” (2. köt. 283. old.)[162] Ez azonban így nem igaz, és csak azt bizonyítja, hogy a szerző nem ismeri vagy csak teljesen semmibe vette az elmúlt 20 év művészettörténeti  kutatásainak eredményeit. Mindemellett kivételként tekint pl. az altorjai Apor udvarház falképeire: „Természetesen kivétel itt is akadt. Az altorjai Aporok otthonában 1651-ben a ‘Boltot’, a ‘Kis palotát’ és a ‘Nagy palotát’, a ‘nemes úr házát pingálták’. A száraz vakolatra festett allegorikus figurák, vadász- és csatajelenetek, a gazdag erdélyi növényornamentikával átszőtt falmező a Kárpát-medence legrégebbi falfestményeinek egyike. A zágoni Mikes-kastély emeleti részének egyik helyiségét is késő reneszánsz kori freskóval díszítették.” (2. köt. 284. old.).

Hivatkozás természetesen nincs, még a szerző által idézőjelbe tett részek lelőhelyére sem, továbbá a gondatlan megszövegezés szép példájának is számíthat a mondat: az altorjai Apor-udvarház kifestése legalább 3 periódusban történt, ezek közül a legelső történhetett 1651-ben, a legutolsó az 1690-es években, az eleddig feltárt jelenetek közt, ismereteim szerint, csatajelenetek nem láthatók (talán a még a vakolat alatt megbúvó festett felületeken ilyen is akad), „a Kárpát-medence legrégebbi falfestményeinek egyike” szentenciához nem szükséges kommentárt fűzni. A „késő reneszánsz kori freskó” kifejezés is tárgytalan talán, ugyanis ebben az időszakban már inkább az al secco technikát alkalmazták a falképek elkészítésénél (azaz a festéket egy gondosabban előkészített, ám száraz felületre vitték fel – ez azonban jóval múlékonyabb, mint az al fresco módon készített, pl. középkori falfestmények).

Hogy az erdélyi késő reneszánsz idején is elterjedt volt a kastélyok, udvarházak külső-belső festett díszítése, arra a 2. kötet illusztrációs anyaga is adatot szolgáltathat: gondolunk itt az egykori zaláni Séra kúria 17. századra datálható boltozatfestményeiről közölt fotóra (2. köt. 248. old.).

A szerző a kőröspataki Kálnoky kastély régi kaputornya (ez ma már nem létezik) festett díszeinek a bemutatását megkísérelve, arra a következtetésre jutott, hogy ott a fából készült „deszkás tornác” volt kifestve: „A fehér falak látványát gyakran színesítették a fából készült tornácok vagy filagóriák. Festett erkélye, díszes tornáca volt többek között a kőröspataki kastély bejárata felett őrködő toronynak, amelynek deszkás falaira a leírása alapján „írva avagy rajzolva” volt. A torony felső szintjén a deszkás tornác, kő „lábakra csinálva, képekkel megírva vagyon”, felső szinti részén pedig „virágokra rakott párkányos mennyezetével vagyon megpadolva”. (2. köt. 280. old.). Természetesen a leírás (tulajdonképpen épületleltár) lelőhelye nincs megjelölve, de még a leírás készültének az éve is hiányzik a szövegből. Itt a sepsikőröspataki kastélyról 1698-ban készült leltárról van szó, ezt a szerző még 1998-ban megjelent munkájában jól-rosszul közölte is.[163] A leltár vonatkozó szövege, az eredeti után: „Ezen rekesz előtt való deszkás garádicson lemenvén, vagyon a házok alatt a belső udvarra általjáró Sikátor, melyen általmenvén a torony alatt bejáró kapuhoz, vagyon a toronyra feljáró, fából való garádics, melyen felmenvén, a középső contignatio vagyon kőlábokra csinálva, deszka padlása, az falai belől meg van írva avagy rajzolva. Innen ismét a torony felső contignatiójára feljáró fa garádicson felmenvén, bal kézre vagyon egy deszkás tornác ablakokra csinálva, azoknak vas sarkos, pántos fiók táblái. A megírt felső contignatio is kő lábakra csinálva, képekkel megírva vagyon. Vagyon itten egy kerek asztal, egy metszett egyes szék, vagyon ezen toronynak az héjazatjában egy középszerű harang, kötelével együtt. Ezen torony felső contignatiója virágokra rakott, párkányos mennyezettel vagyon megpadolva.”[164]
 

18. A sepsikőröspataki Kálnoky kastély 1698-ban felvett leltárának részlete a kaputorony leírásával. Az inventárium lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 49. sz. fond. A sepsikőröspataki Kálnoky család levéltára. 31. fasc. 35. (a szerző felvétele, 2011).

A leltár soraiból inkább az olvasható ki, hogy a kaputorony második szintjének deszkával volt padolva a padlója, és nyilván a mennyezete is, továbbá, hogy ez a szint árkádos kiképzésű volt, festett falakkal (vagyis falfestményekről van itt szó), kőpillérekkel (lásd pl. a miklósvári Kálnoky kastély sokszögű loggiáját), akárcsak a kaputorony harmadik szintje, mely a festett falak mellett, festett-faragott, virágdíszes mennyezettel is rendelkezett. A jelzett deszkás tornác pedig a torony felső (azaz harmadik szintjének) egyik oldalához lehetett ragasztva.

A sepsikőröspataki Kálnoky kastély esetében azt is meg kell említenünk, hogy a még az 1990-es évek végén zajló falkutatás az épület egy korábbi fázisából megmaradt részletének a sarkán festett díszítményeket (kékes színű kváderimitáció) is azonosított. Elképzelhetően a 17. század végén–18. század első éveiben készülhetett a miklósvári Kálnoky kastély tavak felé néző homlokzatának festett dísze: a bécsi városi paloták homlokzati díszeit idéző geometrikus mezők, balluszter-imitációk helyreállítása ma is folyamatban van.

A szerző említi a csíkrákosi Cserei udvarház faragott gerendás mennyezetét is, ám nem ejt egyetlen szót sem az udvarház tornácos külső homlokzatának 17. századi falfestményeiről (vadászjelenetek, allegorikus ábrázolások), melyek, habár az eredetiek elpusztultak, Vámszer Géza rajzmásolataiban fennmaradtak, aki azokat közölte is: Magyarországon még 1960-ban, Romániában is még 1977-ben.[165]
 

19. A csíkrákosi Cserei kúria homlokzatának elpusztult falképmaradványai közül: hajtóvadászat (Vámszer Géza másolata). A másolat lelőhelye: Vámszer Géza hagyatéka a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár) őrizetében.

20. A csíkrákosi Cserei kúria külső homlokzatának elpusztult falképmaradványai közül: medvevadászat (Vámszer Géza másolata). A másolat lelőhelye: Vámszer Géza hagyatéka a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár) őrizetében.

Továbbá a szerző által is említett zabolai Basa Tamás-féle udvarházról még Orbán Balázs jegyezte meg: „...mert mostani tulajdonosa az 1848-ban még lakályos és szép fresco-festvényekkel ékes lakot fedéltelenül hagyván, az ma már düledez, történeti és művészi beccsel bíró portáléját egy pisztolyért eladván, helyéről elmozdíttatva, ma a Mikes udvarban van; pedig Bethlen Miklósnak minden fiatal lélekben tiszteletet és lelkesedést ébresztő emléke bizonnyal több kegyeletet érdemelt volna.”[166] Természetesen kérdéses, hogy az itt jelzett falfestmények melyik kor termékei lehettek, mindazonáltal létezésük bizonyítottnak látszik.

21. Az olaszteleki Daniel kastély emeletének periodizációs alaprajza, a szürkével jelölt felület az egykori, 1680 körül falképekkel díszített nagyterem kiterjedését jelzi. A rajz közölve: Fehér János: Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei. A Daniel Kastély Egyesület kiadása. Olasztelek, 2016. 65.

Itt megemlítem a még az általam 2009-ben végzett falkutatás során előkerült, 2010–2015 között restaurált, 1680 tájára datálható olaszteleki figurális falképegyüttest is, mely szintén hatalmas felületen maradt meg, és egykor az olaszteleki udvarház emeleti nagytermének falait díszítette.[167]
 

22. Az olaszteleki Daniel kastély 1680 körül készült falképeinek maradványai: az ún. portai, illetve a búcsújelenet (a szerző felvétele, 2016)

23. Az olaszteleki Daniel kastély 1680 körül készült falképeinek maradványai: párviadal (a szerző felvétele, 2016)

24. Az olaszteleki Daniel kastély falképekkel díszített emeleti nagytermének elméleti rekonstrukciója (Gyöngyössy János rajza). Az illusztráció közölve: Fehér János: Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei. A Daniel Kastély Egyesület kiadása. Olasztelek, 2016. 126.

És a sor még folytatható: bármely történelmi jellegű lakóházat, akár kis kúriácskát, sőt módosabb parasztházat kicsit gondosabban megvizsgálunk, szinte minden esetben megfoghatók korábbi festett díszítések a homlokzatokon, legyenek ezek egyszerű vonalas, geometrikus díszítmények a nyílások körül, de a virágornamentika is, ha néha mégoly stilizáltan is, szinte mindenhol jelen van. Az elkövetkezendő falkutatások nyomán a festett díszítményekkel büszkélkedhető világi épületek száma bizonyosan gyarapodni fog, illetve a levéltári források feltárása rendjén (főleg épületleltárak) is számos egykori festett díszű nemesi lakról stb. szerezhetünk tudomást.
       Illetve igazából még szót sem ejtettünk az egyházi vonatkozású késő reneszánsz falképegyüttesekről: a kézdiszentléleki Perkőn található Szent István kápolna 1682 körülre datálható falképei, a csíkmenasági római katolikus templom szentélyének 1655 tájára tehető kifestése, a csíkrákosi római katolikus templom harangtornyának a 17. század második felére keltezhető festett díszítményei, a csíkkarcfalvi római katolikus templomvár kaputornyának pár évvel ezelőtt feltárt festett díszei stb. Protestáns környezetben is dívott az egyházi épületek festéssel való díszítése: így virágornamentikás festésre bukkantak az albisi református templomban, de a magyarhermányi református templom belsőjét is színes virágornamentika díszítette... Sőt még a templomvárak védelemre kiképzett falait, tornyait is bekarcolt feliratokkal, különféle festett dekorációval látták el (még ha protestáns volt a templom, akkor is): ilyen a bölöni unitárius templomvár délkeleti falszakaszának és tornyának vakolatba-karcolt feliratos/festett dísze, az árkosi unitárius templomvár egyik tornyán felbukkanó festett kváderimitáció maradványa stb.

A Székelyföldön is fellelhető késő reneszánsz falképek egyértelműen a barcasági/brassói hasonló jellegű emlékek felé mutatnak, stíluskritikai kérdéseiket azonban nyilván legalább erdélyi/magyarországi összefüggések keretében kell tárgyalni.

Itt még csupán a mesterkérdést emelném még ki, melyet az udvarházak építése kapcsán éppen csak érintett a szerző (sajátos egyvelegben keverve össze a „parasztházat” vagy jobbágylakot, a „kisnemesi kúriát”, a „népi jellegű udvarháztípust”, „udvarházat” vagy éppen a „kastélyt”): „Ezeknek a ‘paraszt formán’ épített udvarházaknak az építői többségében helyi mesterek, jobbágymesterek voltak.” (2. köt. 277. old.).

Ehhez a megállapításhoz sem szükséges különösebb kommentár – a 17. századi székelyföldi realitások (akár a mesterkérdést illetően) és a tehetősebb székelyföldi nemesség reprezentációs igényei között nyilván mély szakadék húzódott, úgyannyira hogy a „helyi és a jobbágymesterek” ezt nyilván nem is tudták áthidalni. A kérdéskört természetesen célzott kutatás és terjedelmes tanulmány keretében érdemes tárgyalni, mindenesetre a „helyi mesterek” foglalkoztatása mellett a közeli városok (főleg Brassó – Erdővidék, a Három Szék és Csík vidéke, vagy Segesvár – főleg Udvarhely szék esetében) fejlett kézművestársadalma munkájának (kőművesekről, kőfaragókról, asztalosokról, képírókról stb. van szó) igénybevétele logikusnak látszik – mindezt a falképek, kőfaragványok stilisztikai vizsgálata, illetve a levéltári források is igazolják. Továbbá a 17. század végén–18. század elején, a Béccsel egyre inkább szorosabbra fűződő kapcsolatoknak is köszönhetően, a háromszéki főrangúak udvaraiban (Kálnoky, Mikes, Apor) is feltűnnek a Bécsből szerződtetett mesterek (kőművesek, asztalosok, stukkókészítők, képírók stb.) – szintén levéltári források által is igazoltan.[168]

A szerző által alkalmazott hivatkozási rendszer is nagyon felületes/esetleges: levéltári források is említésre kerülnek, de azok lelőhelyét a szerző nem mindig tünteti fel: pl. az uzoni Mikes udvarház 1792. évi leltára esetében. (2. köt. 290–291. old.) – ami azért a további kutatások tekintetében fontos lenne. Mindemellett a szerző által tett megállapítások csak alapos kritikával használhatók.

 A Tüdős S. Kinga által jegyzett további szövegrészek át vannak itatva a kötetekben korábban már említettek ismétlésével: A székelyek hadrendje, a hadakozók felszerelése c. alfejezet (2. köt. 291–302. old.) akár el is maradhatott volna (l. Sófalvi András vonatkozó tanulmányát az 1. kötetben, 344–348. old.), főként hogy ilyeneket olvashatunk: „Az összes székely hadak vezetőjének sorrendjében első helyen a fejedelem állott, őt követte a székely főkapitány, az udvarhelyi, a várhegyi, esetenként a görgényi várparancsnokok, mellettük a kisebb hatáskörű széki kapitányokkal és a falvankénti hadnagyokkal, tizedesekkel.” (2. köt. 293. old.). Természetesen hivatkozás nincs, és mindez – a címsorok szerint – az 1562–1711 közti időszakra van vonatkoztatva.

Továbbá a szövegből nem derül ki az egyes székek katonai szervezete, a széken belüli lovas vagy gyalog százak eloszlása, a főtisztek/tisztek hatásköre (kapitány – alkapitány – hadnagy – vicehadnagy – tizedes) sem, továbbá nem tudjuk meg pontosan, hogy a székelyek az általuk használt fegyvernem szerinti rétegződése hogyan is alakult/fejlődött (itt ilyen fogalmakról van szó, mint primor, lófő, gyalog lófő, gyalog, gyalog puskás, lovas puskás).

Szerintünk ebben az esetben is egyértelműnek látszik a kijelölt korszaknak (1562–1711) a katonai szervezet szempontjai szerinti szakaszokra osztásának szükségessége is. Így nyilván szólni kellett volna az 1562 előtti állapotról, továbbá az 1562–1600 közötti időszak katonai sajátosságairól (az udvarhely és a várhegyi várhoz rendelt katonáskodó rétegek stb) és a 17. század első évtizedeiben e téren is bekövetkező átrendeződésekről – gondoljunk csak arra, hogy pl. várhegyi kapitányról a vár lerombolása után már nem beszélhetünk stb...

 A Templomvárak szerepe c. alfejezet is mellőzhető lett volna (lásd Sófalvi András jóval használhatóbb tanulmányát az 1. kötet 415–439. oldalán), főleg, hogy itt szintén a szerző korábbi munkáiból készült egyveleget kapunk,[169] kétes minőségű információs anyaggal.

Néhány részletet idéznék: „Az Olt völgyében Illyefalván 1443-ban a régi román kori templom alapjaira újabb, nagyobb épületet emeltek, amelyet feltehetően még akkor egy aránylag szűk udvart is magába foglaló magas, tornyos védőfal (belső várfal) vett körül.” (2. köt. 304. old.). Az emígy közölt adat lelőhelyét megjelölő jegyzet természetesen nincs, ám az egész mögött egy oklevél áll, mely szerint bizonyos Antal pap 1443 előtt valamikor Illyefalván szolgált (presbyter et rector ecclesie de villa Elie Siculorum de Sepsy).[170]

Történészi, művészettörténészi módszerekkel (régészeti feltárás hiányában) ebből a sovány adatból nyilván lehetetlen arra következtetni, hogy milyen is volt a még 1443 előtt megépülő illyefalvi templom, amint arra sem, hogy ezt mikor bontották el, és hogy milyent építettek helyette, és arra aztán végképp nem – még feltételes módban sem – hogy ekkor épült volna a templom köré a „tornyos védőfal” (a ma csak romjaiban álló belső védőövről van szó); mindehhez nyilván már látnoki képességek szükségesek.

Továbbá a következő mondatot venném még górcső alá, a templomvárak fegyverzete kapcsán: „Egy későbbi adat 1793-ból származik, az illyefalviak ‘Lukács káptalannak ágyú igazításra 36 forintot fizettek’ ki.” A részlet az „illyefalvi bíró jegyzőkönyvéből”került idézésre (2. köt. 307. old.). Ez a szöveg változatlanul szerepel a szerző 1995-ben,[171] majd 2002-ben megjelent munkájában is,[172] idén mondhatni betöltötte pályafutásának a 21. és reméljük utolsó életévét: ugyanis ez a mondat szintén nem igaz: a formájában sem, illetve a szövegkörnyezetből kiragadott értelmezési kísérletében sem. Már a kulcsszavak szintjén is nagyon gyanús az idézett szövegrész: Illyefalva, református templomvár, Lukács káptalan, ágyú igazítása, az illyefalvi bíró jegyzőkönyve. Természetesen Lukács káptalan a leggyengébb láncszem – ugyanis a „káptalant” a gyulafehérvári hiteleshely levelestárában való kutakodás közben lehet elképzelni, nem pedig ágyúkat javítva a székelyföldi templomvárakban. Továbbá az is gyanús lehet, hogy az ágyú javítását nem a református egyház (ennek temploma köré épült a vár), hanem a politikai község fizette, jelentősnek számító összeggel: ugyanis fontos, hogy ki a templomot kerítő védőöv gondozója/birtokosa, mivel arra is van példa, hogy az a politikai községet illette – pl. Nagyajta –, ám a legtöbb esetben az illető templomot bíró egyház hatáskörébe/birtokába estek a védőművek is, így azok fenntartása is az egyházközséget terhelte (lásd pl. fennebb a csíkkarcfalvi római katolikus templomvár tarackjainak mozsarakká való újraöntését, melynek a költségeit az egyház gondnoka jegyezte a számadásában).

Az eredeti forrás természetesen megoldja a dilemmát, az illyefalvi mezővárosi bíró, Szász Pál 1793. évi számadásához csatolt kiegészítő jegyzékben a következők szerepelnek (lásd a mellékelt képet is):

„Az 1793^dik esztendőre való Havas pénz számadásom után jövén kezemben, s nem mehetett bé a fenn írt summába 5 R.

Melyből erogáltam ezek szerint:

1^mo. A quártély ház aránt Vásárhelyre citált a N[emes] Regiment. Tsusz Györggyel voltam két napokon R. 2.

2^do. Másodszor ugyan azon dologban Ratz főhadnagy úrral voltam ugyan Vásárhelyre R. 1. x. 30.

3^tio. Lukáts káplárnak ágyú igazításra x. 36.

4^to. Domokos káplárnak ferslagnak való deszkára [x.] 24.

5^to. Mikor a Lisznyai paptól az Aldobolyi házat quartély háznak kifogadtuk, Tsusz Ferenc[cel] [x.] 30.”[173]
 

25. Szász Pál illyefalvi bíró 1793. évre vonatkozó számadása a település jegyzőkönyvében. Lelőhely: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 369. sz. fond. Illyefalva levéltára. 5. fasc. 34. (a szerző felvétele, 2016).

Az ágyú kijavítására nem 36 forintot, hanem 36 dénárt költöttek (azaz százszor kevesebbet), és nem „Lukács káptalannak”, hanem „Lukács káplárnak” fizették az összeget. Ez esetben valószínűleg nem a templomvárban található tűzfegyver kijavításáról van szó, hanem az Illyefalván is kvártélyt tartó határőrség kötelékébe tartozó lövegről (hogy ez az „ágyú” tényleg ágyú, vagy esetleg tarack, illetve mozsár stb. volt-e, az természetesen kérdéses, a jegyzőkönyv szerint a település bírója a katonaság különféle anyagszükségleteire ez időben többször is költött).

A szerző korábbi írásaiból összeollózott halmaz következik a Végrendelkezés, temetkezés a székelyek körében c. alfejezetben is (2. köt. 308–317. old.).

Itt bőven elég, ha a következőket idézem: „A végrendelkezők zöme a nemesek közé tartozott, és nem egy közülök Erdély közéletében is fontos szerepet játszott. Rétyi Losonczi András a várhegyi vár parancsnoka, 1597-ben a fejedelmi seregek kapitánya. Kőröspataki Kálnoky II. Bálint táblai ülnök, Bölöni Gáspár Báthori Gábor udvarnoka, a nagyobb kancellária írnoka, Mikes II. Mihály kancellár volt.” (2. köt. 311. old.).

Természetesen itt csupán rétyi Losonczi Andrásról lesz szó: hogy ő miként avanzsált a várhegyi vár és a fejedelmi seregek parancsnokságáig, számomra rejtély – 1589-ben és 1590-ben is említik, mint a várhegyi vár udvarbíráját (Andrea Losonczÿ provisore arci Varhegi), azaz a vár kiszolgáló személyzetéhez tartozó tisztviselőt, feladata azonban nem annyira katonai, mint inkább gazdasági jellegű – ekkor a várhegyi vár alkapitánya papolci Mikes Benedek (substituto capitaneo), a kapitánya pedig Ravazdi György.[174]

A források elemzésének felületes voltából fakadó spekulációval is találkozunk: „A végrendelet megírásánál jelen lévő tanúk a jog szerint független viszonyban kellett álljanak az örökhagyóval. Ám ez alól is volt kivétel. Úgy tűnik, hogy ha a családból származó tanú valamilyen helyi tisztséget is betöltött, ráadásul írástudó volt, szerepelhetett a végrendelet megírásánál jelen lévő tanúk között. Szörcsei Borbála végrendeletének elkészítésekor a tanúk között férje, János deák neve is szerepel, aki abban az időben Orbaiszék nótáriusa, kézdivásárhelyi iskolamester volt.” (2. köt. 314. old.).

A szerző fennebb is taglalt bravúrjai ismeretében már nem meglepő, hogy a jogi nonszenszként, anomáliaként jellemezhető szituációt sajátságos székely gyakorlatként tüntesse fel, mint ahogy az sem, hogy ugyanezt állította 2003-ban,[175] és változatlanul, sőt erre ráerősítve 2016-ban is (vagyis az önellenőrzés és a kritikai szemlélet, mint módszer, még csak nyomokban sem lelhető fel a szerző történetkutatói eszköztárában). Szörcsei Borbála bevallása 1615. június 10-én kelt, Kovásznán, a saját házában,[176] ennek a szövegét a szerző közölte 2003-ban,[177] a közlés minőségére annak részleteiben most nem térnék ki (már az első sorban is van rosszul olvasott név – így a szerző szerint: „Tamaspal Janos”, az eredeti szerint: „Tamasfalui Janos”), hanem a forrás felületes használatára irányítanám a figyelmet: a bevallásnál jelen lévő tanúk és a bevallást tévő személy felsorolásából ugyanis már kiderül, hogy miről, illetve kikről is van szó: „Jankó Péter, János deák, Orbaÿ széknek hites notariussa és Tamasfalui János nemes személyek, Zagonba, Orbaÿ székben lakók, úgy mint ez dologban fogott bírák, adjuk emlékezetre az kiknek illik, hogy az vitézlő Kouaznaÿ János deákné Zorcheÿ Barbara 1615 et die 10 Junii minket az ő maga házához hívatván, Koáznara...”

26. Szörcsei Borbála 1615-ben, Kovásznán írásba foglalt végrendelete. Lelőhelye: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy). 88. sz. fond. Szörcsei Vince gyűjteménye. 1. fasc. 23. (a szerző felvétele, 2016).

A bevallás Kovásznán történt a zágoni illetőségű nemes személyek: Jankó Péter, Tamásfalvi János és János deák Orbai széki jegyző előtt, a bevallást tévő személy pedig a kovásznai vitézlő (nyilván katonarendű) János deák felesége: Szörcsei Borbála volt, akinek a férjét alább is megnevezik, mint „az ő jámbor ura, Marosuassarhelÿ János deák”-ot. Azaz itt szó sincs semmilyen jogi furcsaságról, hiszen zágoni János deák és Kovásznai alias Marosvásárhelyi János deák két külön személy.[178]

Ami viszont meglepő: mindez a most szóban forgó kötetbe is bekerült, holott ennek szövegeit szerkesztették, illetve lektorálták is, és a jelzett „anomália” nyilván arra kellett volna indítsa a szövegeket rendezőket, hogy legalább ellenőrizzék/ellenőriztessék a furcsa ügyet; főként hogy a szerző forráskiadásait tekintve a szakma elmarasztaló véleményt is megfogalmazott már.[179] Az a megállapítás, hogy az Orbai széki jegyző egyszerre kézdivásárhelyi iskolamester is volt (természetesen itt sincs hivatkozás a forrásra), nincs adatolva – és kevésbé is valószínű (esetleg ha valamely Orbai széki iskola rektoraként lenne adat róla).

A székely örökség a végrendeletekben c. alfejezet (2. köt. 318–326. old.) szintén elmaradhatott volna[180] (lásd a korábbi tanulmányokat, illetve Egyed Ákos értekezését az 1. kötetben, 356–369. old.), ugyanis a szerzőnek ebben is sikerült jól összekuszálni a székely örökség természetével kapcsolatos kérdéseket. Ilyen mondatok olvashatók itt: „Más elbírálás alá került a véghagyakozó élete folyamán szerzett irtásföld, amelyet a környező erdőrészből kiszakítva, saját maga számára termőfölddé alakított, valamint a szerzett javak, azaz a mindennapi élet legfontosabb anyagi összetevői közé tartozó ingóságok: fegyverek, lószerszámok, ágynemű, bútor, lábasjószág, gabona, bor és készpénz, amellyel bárki szabadon rendelkezhetett.” (2. köt. 318. old.). E mondatában a szerző tulajdonképpen azonosítja a szerzett javakat (acquisitum) az ingóságokkal, holott a szerzett javak közt ingatlanok éppúgy szerepelhettek.

Nagyon homályos az a részlet is, amit Donáth Jánosné végrendelkezéséről ír: „A megözvegyült férj az árván maradt feleséghez hasonlóan a közösen szerzett jószágban továbbra is megmaradhatott. Ám az újra házasodáskor behozott feleség abból már semmit nem örökölhetett. A férj leginkább a hitvesi hűség, az elhunyt feleségnek a férje iránt érzett szeretete elismeréseként részesülhetett az örökségből. Ellenkező esetben a megözvegyült férj kellemetlenségekkel számolhatott. Feltehetően ennek tudatában volt oly elővigyázatos Donáth János is, aki a pestisben szenvedő, halálos ágyán fekvő felesége véghagyakozásánál jelen lévén, helyette, a következő betoldás feljegyzésére kérte a tanúkat, „ha én meg találnék házasodni, ide házasodhassam”. (2. köt. 319. old.).

Meglehetősen gondatlanul megfogalmazott szövegrészről van szó ismét, ráadásul a felhozott példa is sántít: a szóban forgó Donáth Jánosné Bodó Zsuzska asszony a végrendelete szerint a saját birtokában lévő javakról (és nem a közösen szerzettekről) rendelkezett, ráadásul a végrendelet megtételekor jelen lévő tanúk (testamentariumosok) előtt Kövér Istvánt nemcsak a fia, hanem a férje fölötti gyámságra is felkérte: „...kegyelmed erre az két árvára, úgy mint az uramra, Donat Jánosra és az fiamra, Jancsira viseljen gondot életekig, s ha az én egy gyermekem árvaságra találna maradni, kegyelmed vegye magához, s viselje gondját, ott, tudom, kegyelmednél nem leszen árva, s ha meg találna halni, én mindeneket kegyelmednek hagyok és testálok, mind falun, mezőn, erdőn, egy szóval valamim nekem birodalmam alatt vadnak.” Továbbá a végrendelet ominózus részlete így szól: „Midőn elvégezte volna szavait Donat Jánosné Bodo Suska asszony, felele az ura, Donat János úgy, hogy ilyen conditióval, hogy ha én meg találnék házasulni, ide házasulhassam (felele erre Donat Jánosné Bodo Suska asszony: nagy dolog ha mégis [vsz. az eredetiben „máris” lehetett] házasságra viselsz te gondot).” Mindebből úgy tűnik, hogy a férj elmeállapota a végrendelkezés idején hagyott némi kívánnivalót maga után (a feleség gyámság alá rendelte a férjét és a fiát is, a férj házasulandó szándékát emlegeti felesége halálos ágyánál, a feleség lekezelő – ám nyilván jogos – választ ad). Végül még csak annyit, hogy mivel a végrendelkező a bevallás megtétele idején „csendes és ép elmével” volt, természetesen szó sem lehetett arról, hogy éppen a férje helyette kérjen ezt-azt beiktatni a végrendelkezésbe.[181]

Erről a végrendeletről a szerző – a nők végrendelkezéséről értekezve – korábban megjegyezte: Végrendeleteik mindenekelőtt a család iránti ragaszkodást tükrözik. Meg- és kitagadásról még akkor sem olvashatunk, ha a házasság, amelyben éltek, érzelmileg kudarcot vallott. Keserű csalódottság csupán a karatnai Donáth Jánosné Bodó Zsuzska végrendeletéből csendül ki...” (2. köt. 312. old.). – A már-már szappanoperai dimenziókat idéző részlethez sem szükséges kommentár – Bodó Zsuzska végrendeletét tekintve: a férjére nem hagyott semmit, őt fiával együtt Kövér István gyámsága alá helyezte, fia halála esetére minden birtokát a gyámra testálva.

Ugyanilyen gondatlan, és ellentmondásoktól sem mentes a következő részlet sem: „Az ősi javak apáról fiúra való háramlása elsősorban az erős családi kötelékek figyelembevételével és annak tiszteletben tartásával történt. Néhány kivétel azonban itt is akadt. Id. Forró Péter 1655 tavaszán kelt végrendeletében arról panaszkodott, hogy „szeme elejében vévén gyermekinek, fiának, kisebb Forró Péternek rajta tett és cselekedett sokszori injuriáit [jogtalanaságait], úgy mint szidalmazását és egyéb illetlen cselekedit, melyek mind az Istennek, s mind embernek és természetnek törvénye ellen” voltak. Ezért minden ingó és ingatlan javait, amelyeket „maga industriájával [iparkodásával] keresett, nem fiára, hanem második feleségére, Hodor Margitra hagyta.” (2. köt. 320. old.).

A szerző gyakorlatilag itt ellent próbál mondani az ősi (aviticum) javak háramlása megrögzött szokásának, ám az általa idézett forrásrészlet ezt a próbálkozását azonnal semmissé teszi: ugyanis oroszfalvi Forró Péter nem az ősi, hanem a szerzett (acquisitum) javakból tagadta ki a fiát,[182] hiszen jog szerint az ősi birtokból, ha akarta (márpedig ebben a helyzetben nyilván megtette volna), akkor sem tudta volna.

       A Habsburg Birodalomba való betagozódás kérdését Oborni Teréz és Balogh Judit nagyon röviden és felületesen elintézik (2. köt. 327–338. old.), Balogh Judit újra brillírozik a Székelyek a Rákóczi-szabadságharcban c. írásban (2. köt. 334–338. old.) – természetesen főszerepben itt is a „karrierista csőlátás”, illetve a gondozatlan, adatolatlan megszövegezés. Ez a fejezet nyilván kissé bővebb kifejtést és gazdagabb adatsorokat érdemelt volna.

Balogh Judit itt is összekeveri a jobbágyok és a szegődött szolgák kategóriáját, ez utóbbiakat is jobbágyoknak tekintve (2. köt. 335–336. old.), továbbá azt sejteti, hogy az Apor családon, illetőleg Apor Istvánon kívül gyakorlatilag az összes székely nemes a kurucok oldalára pártolt (2. köt. 337. old). Természetesen a képlet nem ilyen egyszerű: hogy valakiből ezidőben miként is lett kuruc vagy éppen labanc, ha lett, az minden esetben egy bonyolultabb eseménysornak a függvénye. Ilyen mondatokat olvashatunk: „...a fejedelem mellett találjuk Mikes Mihályt, a Lázár családból Ferencet és Jánost, a Henter család több tagját, Kálnoky Sámuel fiát, Kálnoky Pétert, a vargyasi Daniel családnak pedig szinte valamennyi tagját...” (2. köt. 338. old.). Ráadásul a 335. oldalon megjelenik Kálnoky Sámuel egész alakos portréja is, azt sugallva, hogy ő is a kurucok közé tartozhatott. Holott Kálnoky Sámuel és családja végig Habsburg hűségen maradt, az alkancellár éppen a szabadságharc kitörése miatt nem is tudott már Erdélybe visszajönni, Bécsben hunyt el 1706-ban. Kálnoky Sámuelnek nem volt Péter nevű fia: a szóban forgó csernátoni Kálnoki Péter a család nemesnek maradó ágához tartozik: a 16. század közepén–végén élt Kálnoki Tamás dédunokája, a genealógiai tabellákon a magát Szárazajtáról író Kálnoki Mihály, 1660-ban csíki főkapitány, fiaként szerepel.[183] 

       Felmerülhet a kérdés, hogy miért is szántam ennyi időt és teret az esetleg apróságnak tűnő dolgok körülírására (megvallom, ezt én néha magamtól is megkérdezem) – az aktív, levéltári forrásokkal dolgozó és felelősségteljes történetkutatók előtt nyilván nem kell magyarázkodni, ám az esetleg ezen írás elolvasására vetemedő laikus érdeklődő számára talán nem annyira egyértelmű a dolog. A történész nyersanyaga a forrás (legtöbb esetben természetesen levéltári dokumentumokról van szó), és ha a történész nem tud bánni a forrásokkal, gondatlanul kezeli/használja azokat, illetve a korábbi századok dokumentumai értelmezésével (pl. rossz olvasatok) is gondjai vannak, akkor mindez meglátszik az általa levont következtetésekben is. A fentiekben is felsorolt tévedések pedig a szakmabeliek számára éppen azt bizonyítják, hogy a szerzők felületesen bánnak a forrásokkal, sokszor nem értik azokat, emiatt az általuk megfogalmazott megállapítások megbízhatatlanokká válnak, mindez pedig sokat árt egy reprezentatív szintézisként elképzelt mű reputációjának...

Ha a rendelkezésünkre álló forráskiadványok (és bár elsőre könnyűnek tűnik, az ilyen kiadványok létrehozása gyakorlatilag a legnehezebb és a legnagyobb felelősséggel járó történészi munkakört jelenti) száma nagyon kevés, és sok esetben a közlés minősége is kívánnivalót hagy maga után, akkor az ezek alapján készülő értekezések, esetleg szintetizációs próbálkozások szintén csak hiányosak és nagy kérdőjelekkel telítettek lehetnek. A Székelyfölddel kapcsolatos történészi munkakör legalapvetőbb feladata tehát továbbra is a forrásfeltárás és a jó – hangsúlyozva: a jó és szakszerű – forrásközlés kellene legyen. És emellett az is fontos, hogy a levéltári forrás (legyen az már közölve vagy még csak a levéltárakban elérhető) használata/feldolgozása/közlése az azt értő történetkutató által történjen – hiszen másként az értelmezés kisiklása ismét nagy bizonyossággal jósolható.

       Itt még érintenék egy kérdéskört, ami úgy az első, mint a második kötet kapcsán feltűnt a számomra: a kifejezetten művészettörténeti jellegű tanulmányok hiányára gondolok (legalább egy helyzetelemző összeállítás feltétlenül a kötetekbe kerülhetett volna). Anyagi kultúránk, épített örökségünk meglehetősen fontos és reprezentatív elemei emígy csak marginálisan, sokszor csupán egy-egy illusztráció erejéig tűnnek fel a kötetekben, holott igencsak fontos szegmensét képezik kulturális örökségünknek; és az elmúlt évtizedekben számos új eredményt is felmutathattunk e téren: szóba hozhatók itt a középkori templomi falképegyüttesek, de akár az újkori világi falfestmények stb.; a relatíve nagy számban létező kőfaragványok (középkoriak is), a templomi faberendezések (oltárok, kazettás mennyezetek stb.), világi asztalosmunkák, de az ötvöstárgyak, orgonák is, és a sor nyilván folytatható... Természetesen ebben az esetben is nagy hiányosságokkal – gyakorlatilag elvégzendő munkával – számolhatunk: nem állnak rendelkezésre a különféle művészeti alkotások kimerítő repertóriumai, továbbá az egyes objektumok, pl. épületegyüttesek (legyenek azok világiak vagy egyháziak) történetét, stíluskritikai összefüggéseit feltáró monográfiáknak is szűkében vagyunk, és mester- vagy művészéletrajzaink sem igazán vannak (gondolok én itt főként a kora újkor/újkor idején a Székelyföldön működő mesterekre).

27. A vargyasi középkori templomból (a mai református templom helyén) származó román kori faragványok (a szerző felvétele, 2008)

28. A vargyasi középkori templom melletti torony alapjából 1994-ben előkerült kőfaragványok: román kori (13. század közepe/vége) portálé lábazati elemei (a szerző felvétele, 2005)

Mindemellett a különféle kutatások esetében relevánsnak számító szakirodalmi bibliográfiák (akár online) összeállítására és hozzáférhetővé tételére is nagyon nagy szükség van – hiszen néha még a már közölt adatok sem jutnak el a megfelelő helyre. Pl. egy esetet említenék: Orbán Balázs (a templomban olvasható felirat alapján) és utána több szerző is említi, hogy a zaláni (Sepsi szék, Kovászna megye) református templomot 1319-ben építették,[184] a magam részéről erre, Orbán Balázst idézve: „nem okadatolt s így kétségbe vonható” információként tekintettem, egészen addig, míg Demeter Lajos sepsiszentgyörgyi helytörténész írásait nem olvastam – ő ugyanis már 1991-ben, majd 2008-ban is közölte azt a 14. századi feliratot, mely a fenti megállapítások mögött állt.[185] A régészeti-művészettörténeti szakirodalom előtt azonban ez a felirat mindmáig ismeretlen.

29. A zaláni református templom déli bejáratát keretelő kapuzat részlete, az oszlopfők különböző kialakításával (a szerző felvétele, 2016)

Demeter Lajos révén megtudhattam, hogy a zaláni református templom 1820–1825 között zajló újjáépítése idején előkerült középkori feliratot az akkori zaláni lelkész lemásolta – 2016. áprilisában egyik utam természetesen Zalánba vezetett, ahol az illető jegyzőkönyv, és így a másolat megtalálásával rögtön bebizonyosodott, hogy a lelkész 1820-ban kétségtelenül egy 14. századi feliratot láthatott, ami ugyebár nem konkrétan a templom építésével, hanem a templom Benedek erdélyi püspök általi felszentelésével stb. kapcsolatos – azaz a templom építése sem lehet túlságosan korábbi. A templom nyilván állhatott már a 13. század végén, amint azt ma a déli bejáratánál látható portálé is bizonyítja (megformálása a13. század második felére–végére utal). A kőkeret mai állapotát tekintve, azt feltehetően az eredeti déli és az eredeti nyugati bejáratok kőből faragott ajtókeretei részleteinek kombinálásával állították össze az 1820–1825 között zajló nagyarányú építkezés során. A templom északi és nyugati falainak egy-egy részlete még a középkorból származik.

30. A zaláni református templom diadalívéről 1820-ban lemásolt 1319. évi felirat a Zaláni Református Egyházközség jegyzőkönyvében (a Zaláni Református Egyházközség Levéltárában, a szerző felvétele, 2016)

A jegyzőkönyv szövegének betűhív átirata:

„A Ne[me]s Zalanyi Reformata Ekklésiának tagjai megromlott templomokot meg akarván építeni az 1820^dik esztendőben, amikor is Aprilisnek 24^kén a romlott részeknek bontásához hozzá fogván, a meszelés alatt ilyen írások találtattak:

 1^o. Az ajtó felett kívül: „Intra Templa – Dei die miserere mei, Per miserere mei labitur ira Dei.” 2^o. Benn a templomban a szivárvány oldalán, amint ki lehetett találgatni, e volt: „Notandum est quod: anno d[o]m[i]ni m.ccc.xnono presul: benedictus istam consecravit ecclesiam ad onore[m] beati michaelis arc[h]angeli in die d[o]m[ini]ca ante karismata dia [.] tumulavit, reliquas sanc[ti] venceslay. anno [.] undea. virginu[m] stepha constituit indulgencias centu[m] xxxx dierum de reliquis pdtr. in tempore d[omi]ni regni Karoli pruistium divinitatis amen.” 3^o. A szivárványon feljül, az ablak mellett e volt írva: „Ferte preces D[omi]no magni intra limina templi – Terribilem metuant omnia regna Deum.” – Fenn a sanctuarium boltozatján ez: „Isten ditsőssegire épűlt 1319^be.”

Ennek az ügynek és a zaláni református templom építéstörténetének egy hosszabb tanulmányt is szenteltem (a felirat szövege helyreállításának megkísérlésével),[186] itt még csak azt említeném meg, hogy miért is fontos egy ilyen adat: Erdélyben a 13. század végéről csupán az aranyosgerendi református templom építési feliratait ismerjük (1290, 1299)[187], a 14. századból pedig a szászrégeni evangélikus templom 1330-as, az enyedi evangélikus kápolna 1334-es, továbbá a gogánváraljai református templom egyik téglájára írt 14. század eleji feliratát említhetjük; ezek mellé sorolható a bágyoni unitárius templomnak a zalánihoz némiképp hasonló módon fennmaradt 1338-as felirata, melyet Kovács András tanulmányának köszönhetően ismerünk.[188] Vagyis ezek szerint a zaláni felirat tulajdonképpen az Erdélyből eleddig ismeretes harmadik legrégebbi (építési jellegűnek tekinthető) felirat.

       Nem gondoltam, hogy a júliusi tusnádfürdői könyvbemutató-vita előtt sikerül átolvasni a kötet hátramaradó szövegeit is, ám aztán végül az 1848-as szabadságharcig haladtam az olvasásban (és itt meg is álltam), nem kis részben annak tulajdoníthatóan, hogy a szövegek egy jó része ismerősnek bizonyult (ám ez nem megkönnyebbülést, hanem inkább bosszankodást okozott). Mindenesetre nagyon röviden érintem ezt a szakaszt is.
       Érdekes színfoltot jelentett a Pakot Levente tollából származó, Székelyföld népessége a 18. században c. fejezet (2. köt. 339–348. old.), amely azonban nagyon rövid volta miatt éppen csak felvillanthatta a demográfiai folyamatok vizsgálatában rejlő lehetőségeket, és a látványosan illusztrálható mozgásokat. Mindennek nem ártott volna egy jóval nagyobb tér a kötetben.

Ezt követik Egyed Ákos és Pál Judit tanulmányai a Falu, város, gazdaság a 18. században gyűjtőcím alatt (2. köt. 350–370. old.).

A Pál Judit által jegyzett Falu és város találkozása: vásárok és kereskedők c. alfejezetben olvasható pl.: „Bardóc fiúszék egy külön kis területet képezett Barót központtal, melynek vásárjoga volt és lassú lépésekkel ugyan, de elindult az urbanizáció útján.” (2. köt. 367. old). Ehhez csak annyit fűznék, hogy Barót Miklósvár székhez tartozott, ám a vásáraira nyilván a szomszédos Bardoc széki falvak lakói is eljártak. Továbbá én itt hiányolom, hogy nem esik szó a vásárvám és annak elosztása kérdéséről, illetve a vásárprivilégiumok megszerzésének, felélesztésének vagy szélesítésének módozatairól.[189]

Következik a Közigazgatás és közélet a hatalmi konszolidáció korszakában, 1711–1761 c. fejezet (2. köt. 371–386. old.), amelynek Hermann Gusztáv Mihály a szerzője. Ez esetben tartottam attól, hogy az ide befoglalt szövegekkel nehezebb lesz megbirkóznom (nem lévén különösképpen e kornak, főleg a köztörténetnek az ismerője), viszont nem kis meglepetésemre ez esetben is igencsak ismerős szövegekre bukkantam.

Még ez év májusában vásároltam meg Székelyudvarhelyen az Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzők által jegyzett, a csíkszeredai Pro-Print kiadó által 2016-ban közrebocsátott Udvarhelyszék – a közigazgatás és közélet története c. kötetet,[190] amelyben már olvashatók Hermann Gusztáv Mihály itt közölt szövegei (legalábbis azok nagy része), sőt e kötetben számos olyan térkép is közlésre került, melyek a Székelyföld története köteteiben is szerepelnek. Ami azonban már bosszankodásra késztetett: ezek a szövegek már jóval korábbról ismerőseim, hiszen a szerzőnek még 2003-ban, ugyancsak a Pro-Print kiadónál megjelent Náció és nemzet c. kötete tanulmányaiban is szinte változatlan megszövegezésben lelhetők fel;[191] azaz a most szóban forgó kötetbe gyakorlatilag ezek a szakállas és nyilván már itt-ott kopott szövegrészek kerültek, és ugyanezek olvashatók a szerző által jegyzett többi tanulmányban is – csupán némi átsminkelés, a bekezdések sorendjének átszervezése történt meg, illetve itt-ott mintegy sallangozásként, néhány más információ is beszúrásra került. Mindennek folyományaként ezek a tanulmányok főként Udvarhely szék dolgaira térnek ki, a többi székely szék meglehetősen alulreprezentált módon jelenik meg a szövegekben.

A felvilágosult abszolutizmus következményei, 1761–1790 c. fejezetben (2. köt. 387–422. old.) a Hermann Gusztáv Mihály által jegyzett részeknél ugyanaz a helyzet, továbbá itt kapott helyet Egyed Ákos írása a székely határőrezredek létrehozásáról és működéséről, mely szintén a régi szakirodalom mentén épült fel (2. köt. 388–399. old.). Továbbá érdekes próbálkozásnak tekinthetők Csikány Tamás írásai a székely határőrség csatetereken való szerepléséről (2. köt. 417–422. old.), természetesen szükséges lett volna, illetve a továbbiakban is szükséges ezeknek a részletesebb és forrásgazdagabb kidolgozása (én itt most a helyi forrásokra is gondolok – pl. a 18. század második felétől kezdődően az egyházi anyakönyvek nagyon sok esetben megemlékeznek a különféle harctereken szolgáló, ott eleső, illetve hazatérő székely katonákról is, a katonák hazatérése minden településen ünnepnek számított).

A 18. századi egyházi viszonyokat Tóth Levente tárgyalta (2. köt. 423–442. old.) – a rendelkezésére álló keret azonban nem engedte meg, hogy az általánosságokon túllépjen, és azt, hogy a szövegek hivatkozásanyaga nagyon vékony, szintén csak sajnálni tudjuk. A lábjegyzetelés esetében nyilván arról is szó lehet, hogy egyes szerzők tiszteletben próbálták tartani a kritikai apparátus mérséklésére vonatkozó elveket, mások pedig nem. A szerkesztők viszont erre nem figyeltek, így lehetett az egész ilyen hullámzó intenzitású és minőségű.

Az iskolák, mesterek, literátorok – művelődés a 18. században c. fejezetet (2. köt. 443–470. old.) Tóth Levente és Hermann Gusztáv Mihály jegyezték. Előbbi a népoktatásról értekezett; utóbbi a közép- és felsőfokú tanintézetekről, a barokk és a felvilágosodás műveltségéről, ízlésvilágáról, irodalmáról, nagyon vázlatosan és szórtan (a szokásos módon a már 2003-ban megjelent szövegek átemelésével).

Az abszolutizmus alkonyától a forradalomig c. fejezet (2. köt. 467–518. old.) szövegeit szintén Hermann Gusztáv Mihály írta, különösképpen nincs mondanivalóm róla, gyakorlatilag ezek is a már említett művek szövegeinek átvételével kerültek összeállításra.

*

Az általam áttekintett részek az 1. és főleg a 2. kötetből sajnos nem bizonyultak meggyőzőnek, a nagyon kevés kivételtől eltekintve tulajdonképpen semmi újat nem hoztak, sem módszereikben, sem eredményeikben, nagyon sok esetben még megszövegezésükben sem. Az általam elolvasottakból levonható következtetésem az, hogy itt tulajdonképpen szinte indokolatlan a Székelyföld története cím használata, hiszen nem egy felelősségteljes, minden fejezetében konstans igényességű, széleskörű kutatásokon alapuló, céltudatosan eredményekre törő, professzionális módon megszerkesztett és prezentált munkával állunk szemben, hanem (kevés kivétellel) a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt 15–20 évben megjelent meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított, összeollózott szöveggyűjteménnyel.

Én reménykedem abban, hogy ezek a kötetek tulajdonképpen egy hosszú, ám a Székelyföld múltjának megismerésében nem túl sok eredményt hozó korszak lezárását jelentik, és esetleg elkezdődhet az az érdemi munka, mely az alapkutatások minél szélesebb körű elvégzésével új lehetőségeket nyithat minden téren.
       Ugyanakkor azt is remélem, hogy az a gyakorlat, mely szerint már évtizedes vagy ennél is idősebb szövegeket görgetünk magunk előtt, minden lehetséges alkalmat megragadva, hogy újra meg újra gyakorlatilag változatlanul publikálhassuk azokat, szintén a múlté lesz, hiszen ebből a szempontból nemcsak a szakmai etika, hanem a székelyek, illetve konkrétabban a munkát megrendelők előtt való felelősség kérdése is fel kell hogy merüljön.

*

Élve ezzel az alkalommal, szeretnék reagálni némiképp a tusnádfürdői ún. könyvbemutató-vita kapcsán a szerzők és szerkesztők részéről elhangzottakra is – ezt akkor nem tudtam megtenni, mivel idő hiányában már nem kaptam szót. Kezdeném a Hermann Gusztáv Mihály által megfogalmazottakkal, elsősorban a szerkesztői/szervezői nehézségek (szoros határidő, menetközben kiszálló szerzők, akiket pótolni kellett stb.) kapcsán megfogalmazottakra kitérve. Én nem voltam része a kötetek keletkezési folyamatának, így nem tudhatom, hogy ennek ideje alatt milyen bonyodalmakkal küszködtek a szerzők és a szerkesztők, de hát mindez gyakorlatilag sem a számomra, sem más, a köteteket megvásárló személyek számára nem lényeges, mivel hogy itt a végtermék a fontos: a kézbe vehető és elolvasható könyvek, melyekről csakis a bennük foglaltak alapján alkothattam/alkothatunk véleményt – a kötetek megszületésének a bonyodalmai és nehézségei, a „szerzés” és a „szerkesztés” krónikája historiográfiai, illetve tudománytörténeti megközelítésben mind érdekesek lehetnek, de nem mentik a mulasztásokat, sem a következetlenségeket, és főként nem a tárgyi tévedéseket.

Szó esett a kötetekben előforduló gyakori ismétlésekről is, melyeket egy minden részletre kiterjedő alapos szerkesztői munka nyilván kiküszöbölhetett volna, ez esetben azonban egy másfajta ismétlésről is szólnom kell: a már legalább évtizede nyomtatásban megjelent szövegek újraközlésére gondolok, olyan tanulmányokra vagy hosszabb részletekre, melyeket gyakorlatilag változatlan információs tartalommal, ugyanazon megszövegezésben olvashatunk pl. a 2. kötetben is (miközben gyakorlatilag az alapkutatások nincsenek elvégezve). Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy pár év alatt nem mindig sikerül bővíteni az ismereteinket, és esetenként ismétlésekre kényszerülünk – mindez egy 3-4 éves időtartam elteltével teljes mértékben elfogadható (az 1. kötet kapcsán nem is kifogásoltam, hogy Benkő Elek írásaiban a 2012-ben megjelenő alapmű köszönt vissza a lapokról, még ha kicsit gondatlanabb szerkesztésben is), ám mikor már 10–15 vagy több éve közölt szövegeket vagyok kénytelen 2016-ban is újraolvasni, és nem egyetlen, hanem több szerzőnél is (és ráadásul azok ebben az időintervallumban már többször is megjelentek nyomtatásban), akkor bizony kissé a felháborodás és az olcsóság érzése is megkörnyékez. Ezt pedig nem menti az a szerkesztői mentegetőzés sem, mi szerint ez a múltban is, manapság is bevett gyakorlatnak számított/számít – ennek nem kellene így lennie, főként napjainkban. A mai infomációszerzési és tanulási lehetőségek mondhatni korlátlanok, a kutatási körülmények és technikai lehetőségek teljes egészében megváltoztak, egyértelműen pozitív irányban, így a több évtizeddel ezelőtti tanulmányi körülményekre vagy akár az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története megszületésének időtartamára és bonyodalmaira stb. hivatkozni már egyáltalán nem releváns. Továbbá jómagam (és remélem, velem együtt a többség) a kutatói magatartás egyik alapismérvének azt tartom, hogy az érdeklődés egy-egy téma iránt soha nem szűnik meg, az új források, új adatok felkutatásának, illetve a korábbi megállapítások korrigálásának és bővítésének az igénye pályájának végéig elkíséri a történetkutatót: hiába jelenik meg egy-egy tanulmánya vagy akár egy teljes kötete, az még ki sincs nyomtatva, de a történész már újabb dossziét nyitott a témában való továbblépés lehetőségeinek állandó szem előtt tartására. És egy évtized alatt még véletlenül is számos dolog összegyűl, főként ha aktív kutatóként dolgozik az ember.

A tusnádfürdői könyvbemutató-vita során elhangzott további két szerzői hozzászólásra is reagálnék még, melyek gyakorlatilag teljesen ellentmondottak egymásnak. Ezek közül elsőként Csikány Tamás hozzászólását emelném ki: ebben említésre került a monográfia 2016. június 28-án, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Kongresszusi termében tartott bemutatója, ahol a magyar történettudomány magas rangú képviselői méltatták a köteteket, mondhatni teljes mértékben elismerően szólva a bennük foglaltakról.[192] Én ezt természetesnek is találom, lévén, hogy a Székelyföld története c. monográfiát kiadó intézmények közt első helyen éppenséggel a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja (MTA BTK) áll, és mindez egy ünnepélyes könyvbemutató keretében történt, ahol egyértelműen a frissen alakot öltött mű vélt vagy valós erényeinek a hangsúlyozása volt a cél. Csikány Tamás hozzászólásából még kiemelném azt a részt, amelyben kifejtette, hogy a kötetbe foglalt írásaiban a székelyek hősiességét kívánta kidomborítani, nem is merészelt volna mást tenni – itt hangsúlyoznám, hogy háborúban a hősiesség a legrelatívabb dolog, és talán történészként elsősorban nem erre kellett volna összpontosítani, hanem a tények és az objektív megközelítés összhangjára.
       Visszatérve a monográfia kiadóiként feltüntetett intézmények kérdésére: a budapesti MTA BTK mellett a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum (HRM) is szerepel, így tulajdonképpen érthetetlen a számomra Nagy József hozzászólásának azon része, melyben a nagy tudományos műhelyektől távol, a Székelyföldön született műről beszélt, amelyet éppen ezért így kell szeretni, ahogy van, és amely a lehetőségekhez mérten így a legjobb. Azt hiszem, hogy a tudományos központok kapcsán sem az MTA BTK, sem az EME esetében nem szükséges különösebb kommentár. Mindemellett az a tény (ha éppen fennáll), hogy valami a nagy központoktól távol kerül megvalósításra, semmiképpen nem lehet mentség, és manapság már az ilyesfajta távolságok emlegetése sem indokolt.
       Tusnádfürdőn az érdemi, esetleg konstruktív elemeket is magába foglaló vita teljes mértékben elmaradt – gyakorlatilag mindenkinek egyetlen egyszer volt alkalma megszólalni, így a tények, és a tényekből kialakítható vélemény megfogalmazása részemről már csak így, írásban történhetett meg. A tusnádfürdői rendezvény kapcsán engem (és nyilván a szintén opponensi minőségben jelen lévő kollégát is) kifejezetten kritikai jellegű véleményformálásra kértek fel (a mai napig furcsállom is ezt a tipikusnak bizonyára nem mondható „könyvbemutató-vita” fogalmat); és nem volt egyszerű dolog erre igent mondani sem, hiszen a pro és kontra érvek közül az utóbbiak toronymagasan emelkedtek az előbbiek fölé.
       Mindazonáltal az alkalomból adódó felelősségérzet kötelezett: a székelyeknek is joguk van véleményt alkotni (akár kritikai jellegűt is) – még arról is, ami konkrétan őket érinti – és ha a szakmának talán igen, a közönségnek és a jövőnek nem biztos, hogy minden úgy jó, ahogy éppen van. Talán nem lesz senkinek meglepő az sem, ha a könyvbemutatók végén szokásos ajánló soroktól én most eltekintek.

       Zárásként egyetlen elgondolkodtató dologra hívnám még fel a figyelmet: a hogyan tovább kérdésére. Ugyanis a Székelyföld története című háromkötetes munka megjelenésével a történetkutatás nem állhat, és nem is áll meg – természetesen nincs kétségem afelől, hogy ezt a szerzők és a szerkesztők is így gondolják. Amint az a fentiekből kiderül, én a magam részéről korántsem tudok sikerként gondolni erre a vállalkozásra és a végeredményére: a kézbe fogható kötetekre. Hogyha tudományos szempontokat veszünk figyelembe, akkor már maga az a tény, hogy a Székelyföld történetének megírását célzó konkrét kezdeményezés (habár az ötletet Egyed Ákos vetette fel még 2007-ben) nem a tudományos közegből indult, meggondolkodtató kellene legyen: miért nem a szakmai fórumok kezdeményezték a – divatos kifejezéssel élve – projektet? És habár megtörtént a kimondottan tudományos tevékenységekre összpontosító intézmények bevonása – MTA BTK, EME és a HRM (gyakorlatilag csaknem a teljes szakmai szférát lefedve ezáltal) –, az eredmény mégis miért nem kifogástalan vagy legalább ahhoz közeli? A mai kutatási körülményeket, illetve technikai lehetőségeket tekintve a négy éves időintervallum nagyon sok mindenre elegendő kellett volna legyen. Milyen kritériumok szerint történt a szerzők kiválasztása, a szakmaiság hangoztatása mellett a különféle holdudvarok mennyire játszottak ebben szerepet, és ez mennyire befolyásolhatta a szakszerűséget, a szerzők/szerkesztők milyen felelősségvállalás mellett dolgoztak?

Annyi bizonyosnak látszik: a Székelyföld történetével kapcsolatos hasonló jellegű szintézisek ügye jó időre nem fog felmerülni. Ami szintén kétségen felül áll – az alapkutatásokra óriási hangsúlyt kell fektetni: gondolok én itt pl. a helyszíni kutatásokra: épületkutatásokra, régészeti feltárásokra (pl. Erdővidék és Háromszék esetében időszerű lenne elkezdeni a felzárkóztatást legalább az Udvarhely széki vagy Csíkban zajló régészeti kutatások szintjéig), szakszerű repertóriumok összeállítására; és mindenekelőtt a jól átgondolt, átfogó levéltári kutatásokra és igényes forrásközlésekre, természetesen az illető tematikákhoz tartozó résztanulmányok elkészítésével együtt (a szakemberek verbuválására különös hangsúlyt fektetve). Mindehhez nyilván hosszútávú tervek szükségesek (a konkrét megvalósításokra vonatkozó pontos adatokkal), a szakmai intézmények ezügybeni konszenzusával és arányos szerepvállalásával, illetve a decens és konstans finanszírozás lehetőségének a megteremtésével. Továbbá – a jelek szerint – a szakmai intézmények (legyenek azok Székelyudvarhelyen, Kolozsváron vagy Budapesten) Székelyfölddel kapcsolatos kutatási stratégiáinak az újratervezése is szükségesnek látszik.

Egy ilyen jellegű – még akkor is ha a tudatában vagyunk annak, hogy akárhonnan is nézzük, utópisztikusnak tűnik – mozgalomnak és kutatási-közlési tevékenységnek azonban teljesen szakmai irányítás alatt kellene zajlania, kimondottan szakmai kritériumok alapján, nem pedig helyi potentátok elszigetelt, mögöttes célokkal terhelt reprezentációs igényei stb. mentén szerveződnie, és a kijelölt útról az összevissza fújdogáló pályázati szelek vagy pedig a történettudományi kutatásban éppen grasszáló divatos irányzatok miatt sem kellene letérni.

Amit azonban egyénenként, történetkutatással foglalkozó személyekként megtehetünk: a munkánkat a lehető legjobb tudásunk szerint végezzük el; szakmai közösségként pedig ne engedjük, hogy a reprezentatívnak szánt szintetizáló jellegű kiadványaink kifogásolhatóak legyenek.

Fehér János.

---

[1] Lásd Szekeres Attila cikkét a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék napilap 2016. augusztus 9-iki számában. • Továbbá a Transindex internetes portálon Bakk-Dávid Tímea 2016. augusztus 10-én megjelent tudósítását.

[2] Lásd Egyed Ákos ismertetőjét a Művelődés c. havilap júniusi száma elektronikus kiadásában: „Meg kellett határozni a monográfia műfaját is. Az nem képezte vita tárgyát, hogy történelmi szintézist kell írnunk, amelynek a politikai történet képezi központi elemét, ami azonban nem szoríthatja háttérbe a társadalom-, a gazdaság,- a népesedés-, valamint a művelődéstörténetet. A műfaji kérdés során kellett meghatározni azt is, hogy kihez szóljon: a szakmához vagy egy szélesebb olvasó, érdeklődő réteghez. A döntés egyöntetű volt: szélesebben vett értelmiségieknek, s természetesen minden olyan személynek szánjuk e munkát, akit érdekel a múlt és a történelem. Gondolni kellett arra is, hogy Székelyföld történetét a mai fiatal magyar nemzedék alig ismeri, ezért az oldottabb stílus mellett határoztunk. Ez természetesen kihatott a jegyzetelés módjára is: nem soroljuk fel a teljes jegyzetanyagot, a teljes bibliográfiát, ami egyébként is lehetetlen, hanem elsősorban az idézeteket, valamint a nehezebb kérdések forrását jelöljük meg. De a hitelesség, az adatolás pontossága, a kritikai szemlélet érvényesítése mindvégig legfőbb törekvésünk volt. Aminthogy az is, hogy új, eddig nem ismert forrásokat is felhasználjunk a különböző kérdések megvilágítása érdekében.”

[3] Benkő Elek: A középkori Székelyföld. Magyar Tudományos Akadémia – Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Régészeti Intézet. 1–2. kötet. Budapest, 2012. (A továbbiakban: Benkő 2012.) • A kötetek budapesti bemutatójáról készült beszámoló itt olvasható; illetve Sófalvi Andrásnak az Erdélyi Múzeum c. folyóirat 2013. évi 4. számában megjelent könyvismertetője (A középkori Székelyföldről c. alatt, 148–159. old.) is elérhető.

[4] 2012-ben megjelent művében Benkő Elek is kiemelte: „A templom diadalívénél ikonosztázszerűen csak keskeny ajtó nyílik a szentélybe.” Vö. Benkő. I. 2012. 101. 386. sz. lábjegyzet.

[5] Székely Oklevéltár. III. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1890. 142–143. (A továbbiakban: SzOkl. III.).

[6] Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV–XVI. században. In: Székely felkelés 1595–1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu–Demény Lajos–Vekov Károly. Bukarest, 1979. 20, 203. 6. sz. jegyzet.

[7] Székely Oklevéltár. I. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1872. 198. (A továbbiakban: SzOkl. I.).

[8] „Si aliquis temporis successu his declaratis constitutionibus se contumaciter opponerent et rebellationem concitarent, non tantum bona sua amittant, sed capita etiam eorum amputentur, vel de ligno suspendatur, excitator vero, si reperietur, qui ceteros seduceret contra Serenissimum Dominum Regem et charam Patriam, is ferro candente ad mortem ustuletur, ne gratia quidem Domini Regis in contrarium vires habente.” Vö. SzOkl. I. 198–199.

[9] Vö. SzOkl. I. 198. • Magyar fordításban: A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. Szerk. Kordé Zoltán. Múltunk Könyvek. Haáz Rezső Múzeum–Teleki László Intézet–Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2001. 52.

[10] SzOkl. III. 127–129. • A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Budapest. Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) – Diplomatikai Fényképgyűjtemény (a továbbiakban: DF). DL 30941. • A lappangó királyi jogon a királyt illető, viszont általa nem érvényesített királyi jogot kell érteni.

[11] Székely Oklevéltár. II. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1876. 7–8. (A továbbiakban: SzOkl. II.).

[12] SzOkl. III. 131–133. • Vö. DF 278720.

[13] „...praescriptas hereditates et Jura Siculicalia dicti condam Petri Zeep, ut dicitur ipso Petro decesso in prefatum condam Ladislaum condescensas et redacta non occupasset, et per hoc eisdem actoribus mille florenorum auri dampna non intulisset potencia mediante, sed eadem hereditates, et Jura Siculicalia, per Serenissimum condam dominum Mathiam Regem Hungarie etc. felicis reminiscencie, prefato condam Dominico, patri suo, pro potenciaria domus invasione ac interempcione quorundam duorum familiarium eiusdem condam Dominici patris sui, in eadem domo, per ipsum condam Ladislaum de Angÿalos factis et perpetratis, in quem, ut dicitur dicte hereditates et jure Siculicalia dicti condam Petri Zeep condescense et redacta forent, memorato condam Dominico, patri ipsius in causam attracti date fuissent et statui facte.” Vö. SzOkl. III. 132.

[14] SzOkl. III. 166–168, 168–170. • DL 28673, 28674, 28676.

[15] SzOkl. II. 5–6.

[16] SzOkl. III. 244–245.

[17] Barabás Samu: Két hamis oklevél. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Székely Nemzeti Múzeum. Sepsiszentgyörgy, 1927. 47–51. (A továbbiakban: Barabás 1929.).

[18] Székely Oklevéltár 1219–1776. VIII. kötet. Közzéteszi Barabás Samu. Budapest, 1934. 419–430. (A továbbiakban: SzOkl. VIII.).

[19] Szabó Károly még megjegyzi: „Gr. Kemény József két másolatot használt, melyek közül az egyik a kolozsvári ref. coll. könyvtárában van a gróf Székely-féle gyűjteményben (IV. köt. 247. l.), a másik a n.-enyedi ref. coll. könyvtárában volt Benkő József kéziratai közt (Documenta Varia V. köt. 117. l.)” SzOkl. I. 125–126.

[20] SzOkl. VIII. 1934. 423–424. • Barabás Samu elmélete szerint az 1426. évi oklevelet 1476. január 1. és 1477. január 18. között hamisították, Nyíresi Tamás tevékenységét azonban már Tagányi Károly is 1490–1515 közé tette. Vö. Tagányi Károly: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Von Franz Zimmermann und Carl Werner.. [Könyvismertető]. In: Századok. Budapest, 1893. évi folyam. 50. • Tonk Sándor szerint 1490 táján lett szentszéki és káptalani jegyző, és e minőségében 1490–1513 között működött. Vö. Tonk Sándor: A középkori közjegyzőség Erdélyben. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Szerk. Csetri Elek–Jakó Zsigmond–Sipos Gábor–Tonk Sándor. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1980. 45. Így kissé kockázatosnak tűnik a feltételezés, miszerint már 1476-ban oklevelet hamisított volna, ráadásul a Kálnoky család kérésére.

[21] SzOkl. VIII. 429.

[22] SzOkl. I. 125.

[23] A sepsikőröspataki Kálnoky család levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztályának (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 49. sz. fond. 37. fasc. 45–46. (A továbbiakban: Kálnoky család lvt.).

[24] SzOkl. VIII. 419.

[25] Benkő Elek –Demeter István–Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Erdélyi Tudományos Füzetek 223. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1997.

[26] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. I. kötet. Pest, 1868. 213. (A továbbiakban: Orbán. I. 1868.).

[27] Orbán. I. 1868. 214. 18. sz. jegyzet. – Pesty Frigyes (1823–1889) helynévgyűjteményében Barót a Bodosi Mihály jegyző által készített összefoglalóval szerepel (1864. szeptember 19-én kelt), aki szintén hangot adott büszkeségének, melyet az egyre inkább városiasodó Barót váltott ki belőle, utalva arra is, hogy a barótiak már akkor reménykedtek településük mezővárosi rangra emelkedésében: „Mert Baroth Erdővidék központján fekszik, mint vásáros kereskedő hely, melyet ma egy 20 évekkel ezelőtt béutazott vándor csudálkozással nézne, ″ha verve is, de megtörve nem″, az élénken nyüzsgő Attila-utódokat, a hírneves nemes büszke székely sarjadékot, így szalmakunyhók helyett magosra épült emeletes kőházakot, ezek között egy díszesen emelkedett más szép házat, melyet mi még mint falusiak szépségiért Váras háznak hívunk.” És áll Baroth mint leendő mezőváras...” Vö. Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865. Székelyföld és térsége I. Kovászna megye. Országos Széchényi Könyvtár–Székely Nemzeti Múzeum. Budapest–Sepsiszentgyörgy, 2012. 29.

[28] Az utóbbin Zalánpatakot érti. Vö. Benkő József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó György. II. kötet. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999. 185. – Benkő József a nyomtatásban már 1778-ban megjelent Transsilvania generalisban Barótot, mint híres és kiterjedt falut említi: „quàm celebris & amplus pagus Barólt (dicitur & Barót, Baróthque) Sedis Siculicalis Miklósvár”. Vö. Josephus Benkő: Transsilvania. Sive Magnvs Transsilvaniae Principatvs...Pars Prior sive Generalis. Tom. I. Vindobonae, 1778. 444.

[29] Idézek a témát is érintő kéziratban lévő tanulmányomból: „7mus Testis Lucas Columbán, nobilis de Olosztelek, annorum 62, juratus, examinatus, fatetur ad 1mum. Audivi ex parente meo, quod Sp. Dominus quondam Johannes Daniel senioris obtinuit et procuravit celebratione nundinarum in Barot. Ad 2dum. Hoc etiam audivi saepius, tam a Dominis Daniel, quam eorum Aulicis Officialibus, quod proventus nundinalis inter Dominos et Incolas Pagi Barot in duas partes dividitur. Ad 3tium. Hoc etiam scio, quod temporibus nundinarum Domini Daniel habuerunt curam et provisionem de educillatione vini, cerevisiae et vini cremati, aliis autem fueritne licitum vel non? hoc nescio.” Illetve: „19nus et 20mus Testes Paulus Gál et Nicolaus Gál, prioris annorum 56, alterius annorum 51, nobiles de Barot, jurati, examinati, fatentur. Audivimus tam ex parente nostro, quam aliis antiquis senioribus hominibus, quod nundinas Barotienses D. Daniel Olasztelekienses procurarent et obtinuerunt. Ad 2dum. Ita scimus quod proventum in quatuor partes diviserunt semper, una pars fuit Dominorum Daniel, altera pars Pagi Barot, tertia vero pars officiales Sedis Miklosvár, quarta pars illorum, qui proventus exigebant, et ex illis unus semper ex subdiditis[!] D. Daniel Olasztelekiensium debebat esse.” A Zathureczky család levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 64. sz. fond. 1. fasc. 72r, 74r.

[30] Az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében 2016 elején tartott előadássorozatról (Előadások Székelyföld településtörténetéből) Szabó Tünde által készített beszámolók: Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt (Botár István előadása); Az udvarhelyi székelyek voltak a legagresszívabbak (Sófalvi András előadása).

[31] http://archives.hungaricana.hu/hu/charters/; www.arhivamedievala.ro; http://monasterium.net/mom/collections

[32] A rugonfalvi református templom köré épített védőfal ötlete tulajdonképpen Benkő Elek 1991-ben megjelent tanulmányához vezethető vissza, amelyben óvatosan megemlítette: „1775 és 1822 között a gondnoki számadások többször említik ‘a kerítés Tornatzát’. A fal belső oldalán ma már védőfolyosót vagy hozzáragasztott építményt nem találunk, de tornác lehetett a bejárat előtt is, esetleg a szakállszárítót érthették alatta.” Vö. Benkő Elek: Rugonfava középkori emlékei. In: Erdélyi Múzeum. Kolozsvár 1991.évi folyam. 25. • 2015 elején végzett kutatásom alkalmával a református parókián őrzött egyházközségi irattárat is átvizsgáltam. Vö. Fehér János: Biserica reformată din Rugănești. Studiu preliminar de istoria artei. Barót, 2015. (Kézirat).

[33] A csíkkarcfalvi római katolikus templomvár előzetes, az épületegyüttes restaurálását megelőző falkutatását, illetve a plébánián fellelhető levéltári anyag átvizsgálását 2011 nyarán végeztem. Vö. Fehér János: Biserica fortificată romano-catolică din Cârța (Csíkkarcfalva). Cercetare de parament. Vargyas, 2011. (Kézirat).

[34] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. III. kötet. Pest, 1869. 138. (A továbbiakban: Orbán. III. 1869.).

[35] Pozsony Ferenc: Zabola. Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége. Háromszék Vármegye Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2012. 195. • Fehér János: A bölöni unitárius templomvár. Erdővidéki Történelmi Adatok 2/1. A Dobó-Valál Egyesület és a Bölöni Unitárius Egyházközség kiadása. Barót–Bölön, 2015. 228. (A továbbiakban: Fehér 2015.).

[36] Fehér 2015. 228. 474. sz. lábjegyzet. • Az alsórákosi kastély 1698-ban felvett leltárát Imreh Barna átírásában tanulmányozhattam, ebben a következő részlet is szerepel: „A Doboló Bástyára felmenvén, melynek vagyon cserefa mellyékű, egyszeres, vas pántokon, sorkokon forgó, bévonó[s], reteszes, reteszfős ajtaja, az holott vagyon négy szakállas, egy Sisak, egy Tisztnek való selyem rojtos Dárda, egy hosszú fejér láda, egy karszék.” Vö. Imreh Barna: Alsórákos története. 1968. 511. (Kézirat). – Megkockáztatom a feltevést, hogy a részletben előforduló „Sisak” tulajdonképpen „siska” lehetett. A szakállas puskához hasonlatos tűzfegyvert a források „szicska” néven is emlegetik.

[37] A forrás eredetije: Kálnoky család lvt. 3. fasc. 11r. • A leltárt Tüdős S. Kinga is közölte korábban. Vö. Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1998. 222. (A továbbiakban: Tüdős 1998.).

[38] Tüdős 1998. 224. • Kálnoky család lvt. 3. fasc. 11v.

[39] Kálnoky család lvt. Fasc. XVII. 1.

[40] Sztáncsuj Sándor József: Jelentés a nagyajtai templomvár régészeti kutatásáról. H. n., 2004. (Kézirat).

[41] A 130 kapura (p. CXXX) vonatkozó adat még Orbán Balázstól (Orbán. III. 1869. 22.), majd a Szabó Károly által a Székely Oklevéltárban tett 1876. évi közlésből származik (SzOkl. II. 222.), míg Demény Lajos 2004. évi közlése szerint a helységnév után nem a kapuk száma, hanem a 130 dénárra vonatkozó feljegyzés áll – d[enar] CXXX – vö. Székely Oklevéltár. Új sorozat. VII. kötet. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2004. 63. Az összeírás végösszegeit is figyelembe véve, egyelőre még nem tudjuk eldönteni, hogy mi is a helyes ebben az ügyben (talán a források eredetijeinek a tanulmányozása némi fényt vethet a rejtélyre). Vö. Fehér János: Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása. Barót, 20114. 129. (A továbbiakban: Fehér 2014.). • Fehér 2015. 38.

[42] Fehér 2015. 145.

[43] Fehér 2015. 129–130, 138, 163–166.

[44] Fehér 2015. 219–227.

[45] Fehér 2014. 444. • Legújabban: Fehér János: Ansamblul bisericii unitariene fortificate din Aita Mare. Studiu preliminar de istoria artei – Rezultatele cercetării de parament (fațadele exterioare). Barót, 2016. (Kézirat).

[46] A Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárában őrzött jegyzőkönyv 331–332. oldalán. A forrás szövegét többen is közölték: Kelemen Lajos: Adatok öt székelyföldi unitárius templomkastély történetéhez. In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum érem- és régiségtárából. Kolozsvár, 1916. évi folyam. 7. füzet. 113. • Tüdős S. Kinga: Háromszéki templomvárak. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2002. 71. (A továbbiakban: Tüdős 2002.).

[47] Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett. Litera Könyvkiadó. Székelyudvarhely, 2003. 46–48. • Orbán. I. 1868. 163.

[48] Forró Albert: Török-tatár dúlások a XVII. századi Udvarhelyszéken. In: Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok III. Szerk. Dr. Hermann Gusztáv Mihály–Róth András Lajos. Litera Könyvkiadó. Székelyudvarhely, 2003. 26–27. • Nyárádi Zsolt–Szász Hunor: Levéltári adatok a homoródszentmártoni unitárius templom történetéhez. In: Keresztény Magvető. Kolozsvár, 2011. évi folyam. 4. szám. 399. • A kérdést kritikusabban kezeli: Gyöngyössy János–Kerny Terézia–Sarudi Sebestyén József: Székelyföldi vártemplomok. Budapest, 1995. 134.

[49] A Homoródszentmártoni Unitárius Egyházközség Levéltárában őrzött jegyzőkönyv lapjain.

[50] Cserei Mihály: Erdély históriája [1660–1711]. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1983. 224–230. (A továbbiakban: Cserei 1983.).

[51] SzOkl. III. 328–329. • Izabella királyné hasonló tartalmú parancslevele 1558. november 10-én kelt, Gyulafehérváron. Vö. SzOkl. II. 148–149.

[52] SzOkl. III. 329–330.

[53] Oborni Teréz: A királybírák szerepe a székely székekben a 16. század második felében. In: „...éltünk mi sokáig ‘két hazában’...” Tanulmányok a 90 éves Kiss András tiszteletére. Szerk. Dáné Veronka–Oborni Teréz–Sipos Gábor. Debrecen, 2012. 103–122. (A továbbiakban: Oborni 2012.).

[54] Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály (Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig). Akadémiai Kiadó. Budapest, 1973. • Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1980. (A továbbiakban: Trócsányi 1980.).

[55] Az erdélyi fejedelmek oklevelei (1560–1689). Erdélyi Királyi Könyvek. Szerk. Gyulai Éva. Arcanum Adatbázisok. DVD-ROM. Budapest, 2005. 6. kötet. 105b. (A továbbiakban: Libri Regii.). • Az oklevél regesztája közölve: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. János Zsigmond Királyi Könyve 1569–1570. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás–Rácz Etelka–Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2003. 61–62. 159. és 160. sz. regeszta.

[56] Fehér 2014. 268–272.

[57] Fehér János: Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei. Daniel Kastély Egyesület kiadása. Olasztelek, 2016. 11. (A továbbiakban: Fehér 2016.). • Fehér 2014. 367–368.

[58] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. VI. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1880. 33. (A továbbiakban EOE. VI. 1880.).

[59] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. VII. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1881. 53, 62–63. (A továbbiakban: EOE. VII. 1881.) • Quellen zur Geschichte der Stadt Brassó. V. kötet. Brassó, 1909. 566–568. (A továbbiakban: Quellen. V. 1909.).

[60] Quellen. V. 1909. 513–514, 519.

[61] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. I. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1876. 526–527. (A továbbiakban: EOE. I. 1876.). • Fehér 2014. 430.

[62] Vö. Fehér 2014. 391–394.

[63] Lásd az 1554. évi országgyűlési határozat vonatkozó részét: „Alii autem uniuersi et singuli potiores, primipili ac liberi siculi, cum incolis eorum secundum antiquam legem et consvetudinem hujus Regni, conditionemque suam, cum equo bono et competenti, omni denique apparatu equestri bellico, reliqui vero pedestri, tam bene instructi sint, ut, dum insurgere opus fuerit, nihil se praetermississe sentiant, sub poena capitis.” Az ezévi határozat csak a fel nem kelők fejének elvesztéséről beszél, jószágot nem említ (1562 előtt vagyunk). Vö. EOE. I. 1876. 527.

[64] Fehér 2014. 132–134.

[65] Cserei 1983. 226.

[66] Fehér 2016. 22–27.

[67] Székely Oklevéltár. Új sorozat. VI. kötet. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2000. 310.

[68] Vö. Benczédi Gergely: Egyháztörténelmi Adatok. XXXVIII. A kis-solymosi, bözödi, bözödújfalvi, újszékeli és sz. demeteri unitárius templomok elvétele iránt 1697. január 19, 20, 21 és 22-én felvetttanuvallomások. In: Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1878. évi folyam. 6. füzet. 362–368. • Benczédi Gergely: Egyháztörténelmi Adatok. XXXVIII. A kis-solymosi,bözödi, bözödújfalvi, újszékeli és sz. demeteri unitárius templomok elvétele iránt 1697. január 19, 20, 21 és 22-én felvett tanuvallomások (folyt.). In: Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1879. évi folyam. 1. füzet. 35–42. • Fehér 2014. 191–193.

[69] Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Budapest, 1901. 396. (A továbbiakban: Jakab–Szádeczky 1901.). • Fehér 2016. 114–117.

[70] Fehér 2016. 17–18.

[71] Fehér 2016. 16.

[72] EOE. I. 1876. 210–211, 242. • Vö. Fehér 2014. 419–421.

[73] Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen. III. kötet. Kronstadt, 1896. 451. (A továbbiakban: Quellen. III. 1896.).

[74] Balogh Judit szerint: „1623-ban zabolai Mikes Kelemen kapitihaként volt jelen a Portán, és ez a feladat fontos lépés volt a család ekkor kezdődő karrierjének a felépítésében.” (2. köt. 181. old.). Biró Vencel hivatkozott munkájában – Dr. Biró Vencel: Erdély követei a Portán. Kolozsvár, 1921. 121. – 1623-ról Nagyercsei Toldalagi Mihály rendkívüli követ neve szerepel, mellette Zabolai Mikes Kelemen kapitihaként,aki „júniusban már benn volt”, mellettük még Nagy Pál és Keresztesy Pál nevével. Biró Vencel adata hivatkozás hiányában sajnos ellenőrizhetetlen, ám a Mikes családfán ebből az időszakból egyetlen Kelemen sem szerepel. Azt azonban tudjuk, hogy 1623 márciusában Mikes Zsigmond indult a Portára, 20 fős kísérettel, számomra azonban kérdéses, hogy kapitihaként (állandó portai ügyvivőként) küldték-e be.

[75] Székely Oklevéltár. VI. kötet. Szerk. Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1897. 73–74. (A továbbiakban: SzOkl. VI.).

[76] Ha a helyzet megkívánta (elszaporodó bűncselekmények, gyengülő közbiztonság), akkor a széki hatóságok a szék területén mozgó törvénykezési testületet (inquisitores malefactorum) választottak, melyek helységről helységre járva szolgáltattak igazságot.

[77] Székely Oklevéltár. IV. kötet. Szerk. Szabó Károly. Sajtó alá rendezte Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1895. 176. (A továbbiakban: SzOkl. IV.).

[78] EOE. VI. 1880. 122.

[79] Kézdivásárhely város levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 20. sz. fond. (5. sz. leltár.) 135/1618. fasc. (A továbbiakban: Kézdivásárhely város lvt.).

[80] Kézdivásárhely város lvt. 148/1623. fasc.

[81] Fehér 2014. 18–128.

[82] Fehér 2014. 63–64. • Köpeczi Bocz György pályáját, aki később református papként szolgált Erdővidéken, 2015-ben megjelent kötetemben részletesebben is bemutattam. Vö. Fehér 2015. 325–333.

[83] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. XVI. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1893. 577. (A továbiakban: EOE. XVI. 1893.). • Trócsányi 1980. 369.

[84] Fehér János: A 17. század végi orbaiszéki törvénykezés és dokumentumai – Törvénykezési jegyzőkönyvek (1686–1693). In: Orbaiszék változó társadalma és kultúrája. Szerk. Kinda István–Pozsony Ferenc. Sepsiszentgyörgy, 2007. 39. (A továbbiakban: Fehér 2007.).

[85] A szerző 2005-ben megjelent tanulmányában még szót ejt erről az oklevélről is. Vö. Oborni Teréz: Néhány megjegyzés a székely széki önkormányzat történetéhez. Miklósvárszék 1624. évi privilégiuma. In: Studia professoris-Professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Budapest, 2005. 261–274. A tanulmány újraközölve: Oborni Teréz: Néhány megjegyzés a székely széki önkormányzat történetéhez: Miklósvárszék 1624. évi privilégiuma. In: Uő: Udvar, állam és kormányzat a kora újkori Erdélyben. ELTE, 2011. 114–126. A most vizsgált monográfia 2. kötetében már nyilván Egyed Ákosnak még 2012-ben megfogalmazott véleményéhez igazodik (habár az 1404. évi oklevél hitelességéhez eleddig még nem fért semmilyen gyanú), mely szerint a nevezett Miklósvár széki falvak kérték volna Miklósvár szék megalakítását 1459-ben, arra az 1459. május 15-én, Szászkézden kelt oklevélre hivatkozva, melyben Vingárti Geréb János erdélyi főkapitány (supremus capitaneus regie maiestatis in partibus Transsilvanis constitutus) az uralkodó nevében megparancsolta Miklósvár, Barót, Köpec, Bodos, Bacon, Szárazajta, Uzonka, Középajta, Nagyajta és Bölön összes lakóinak (universis populis et inhabitatoribus), hogy a szent királyok korábbi rendelései szerint, Miklósvára törvényes székétől függjenek (ad sedem vestram iudiciariam Mikloswara spectari), és ítéleteinek engedelmeskedjenek. Vö. Egyed Ákos: Erdővidék sajátságos önigazgatási településrendszerének kialakulása és működése a székelyek megtelepedésétől 1876–1878-ig. In: Tanulmányok a székelység középkori és fejedelmség kori történelméből. Szerk. Sófalvi András–Visy Zsolt. Pro Énlaka Alapítvány–Haáz Rezső Múzeum. Énlaka–Székelyudvarhely, 2012. 53. (A továbbiakban: Egyed 2012.). Az oklevél ez esetben is „törvényes széket” említ csak. • Egyed Ákos 2013-ban azt is megfogalmazta, hogy „Miklósvárszék Sepsi székből vált ki 1459-ben”. Vö. Egyed Ákos: Bodos. Egy székely szabad falu története. Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy–Barót, 2013. 9, 13, 21.

[86] Fehér 2014. 18–26.

[87] Fehér 2014. 59–83.

[88] Connert János: A székelyek alkotmányának históriája különösen a XVI. és XVII. században. Németből fordította Balásy Dénes. Székelyudvarhely, 1906. 19–20.

[89] Vö. Egyed 2012. 98.

[90] Fehér 2014. 93–116.

[91] Fehér 2014. 101–107. • Libri Regii. 7. kötet. 20. oldal.

[92] Fehér 2014. 107–110.

[93] Daniel Gábor: A vargyasi Daniel család eredete és tagjainak rövid életrajza. Budapest, 1896. 33–34. • A szóban forgó privilégium közölve: A vargyasi Daniel család közpályán és magánéletben. Szerk. Vajda Emil. Budapest, 1894. 118–119. • Az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bemásolva: Libri Regii. 14. kötet. 20b. oldal. • Az oklevélre hivatkozik Balogh Judit, azonban azt hibásan 1624-re datálva, és ugyancsak tévesen az adományozott tisztséget Daniel Mihály fiának: Ferencnek tulajdonítva. Vö. Balogh Judit: Székelyföldi karrierek. Az udvarhelyszéki nemesség hatalomszerzési lehetőségei a 16–17. században. L’Harmattan Kiadó –Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület. Budapest, 2011. 54–55. • A hibás adatot átvette: Jeney-Tóth Annamária: „...Urunk udvarnépe...” Udvar és társadalma Báthory Gábor és Bethlen Gábor fejedelemsége idején a kolozsvári számadáskönyvek tükrében. Debrecen, 2012. 76, 422. lábjegyzet.

[94] Fehér 2014. 116–121.

[95] SzOkl. III. 98.

[96] Székely Oklevéltár. Új sorozat. Közzéteszi Demény Lajos–Pataki József. I. kötet. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1983. 250. (A továbbiakban: SzOkl. Új s. I. 1983.). • Ezt a részletet Oborni Teréz is idézi (2. köt. 204. old.).

[97] Az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár) 16. sz. fondjában. Udvarhely szék. II/3. 80r. (A továbbiakban: Udvarhely széki törv. jzkvk.).

[98] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 87v.

[99] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 74r.

[100] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 51r.

[101] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 153r.

[102] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 121.

[103]Ez a név áthúzva (lásd a képet).

[104] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 69r.

[105] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 38v. • Vö. Fehér 2014. 111.

[106] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3.

[107] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 407.

[108] Jakab–Szádeczky 1901. 360–361. • Jakab Elek szövegében az is észrevehető, hogy a székek jelzőit (anya és fiú) szögletes zárójelbe a szerző tette oda, ezek az eredeti dokumentumban nem szerepeltek.

[109] A Bardoc széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár) 16. sz. fondjában. Bardoc szék. II/2. 596v. (Az eredeti számozás szerinti 1178. oldalon).

[110] A Maros széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Maros Megyei Főosztálya (Marosvásárhely) 23. sz. fondjában. Maros szék levéltára (81. sz. leltár). 1/1610–1690. Derékszéki jegyzőkönyv. (A továbbiakban: Maros széki törvénykezési jzkv.).

[111] Maros széki törvénykezési jzkv. 1/1610–1690. 426. oldal.

[112] Lásd a 17. századi Maros széki törvénykezési jegyzőkönyveket: 1/1610–1690 (derékszéki jegyzőkönyv), 3/1631–1641 (Szereda széki – azaz Maros szék viceszékén felvett – jegyzőkönyv), 5/1645–1752, 6/1655–1725 stb.

[113] Osztjuk Pál-Antal Sándor nézetét, mely szerint a 17. században az ún. szeredai szék Maros szék alsóbbfokú törvényszéke, és nem külön területi-közigazgatási egység. Vö. Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzattörténet. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2002. 81. (A továbbiakban: Pál-Antal 2002.).

[114] Maros széki törvénykezési jzkv. 1/1610–1690. 289–291. oldalak.

[115] Pál-Antal 2002. 96.

[116] Maros széki törvénykezési jzkv. 3/1631–1643. 445. oldal.

[117] Ezekről bővebben: Fehér 2014. 57–59. • Jómagam még 2012-ben összeállítottam egy forráskiadvány-sorozat tervezetét, mely elsősorban a székely székek fejedelemségkori törvénykezési jegyzőkönyveinek teljes szövegű közlését célozta meg. • A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Könyvtárában őrzött Orbai széki törvénykezési jegyzőkönyv (17. század végéről, lelt. sz. 65886, vö. Fehér 2007. 29–63.) teljes szövegének átírása, az Orbai széki törvénykezés menetét részleteiben taglaló bevezető tanulmánnyal már évek óta elkészült.

[118] Oborni 2012. 103–122.

[119] És a szerző Pál-Antal Sándor 2002-ben megjelent munkáját idézi. Vö. Pál-Antal 2002. 94. • Mindezt pontosan körül lehet(ett volna) azonban határolni a fennmaradt törvénykezési jegyzőkönyvek (ezek közt vannak viceszéki, derékszéki és cirkálási jegyzőkönyvek is) alapján.

[120] 1564-ben a várhegyi és udvarhelyi várak és a hat székely szék kapitányaként Pekri Gábor említik (Gabrieli Pekri Capitaneo Sex Sedium nostrarum Siculicalium, in castris nostris Szekltamatt et Varhegy constitutis), ám a várhegyi vár ez időben még épülőben volt, így kapitánya sem lehetett külön, ezért inkább a vár prefektusát/prefektusait (tiszttartóját/tiszttartóit) említik a forrásokban is, nyilván a fejedelem itteni képeiként/képviselőiként, akik ugyanakkor a Három Szék királybírái is (esetenként kapitányainak is nevezve): pl. 1566-ban Daczó Pál és Kérei Miklós: „prefectis castri nostri Warhegÿ et capitaneis Trium Sedium Siculicalium Sepsÿ, Kÿzdÿ, Orbaÿ”; 1569-ben Daczó Pál: „Warhegÿ kastélynak prefectussa és Harom Zeknek, Seppsinek, Kÿzdinek, Orbaÿnak királybírája”; 1572-ben Daczó György és Kálnoky Bálint: „prefectis castri Varhegy ac judicibus regiis trium sedium siculicalium Sepsy, Kyzdy et Orbaÿ”. 1576-ban már Cseffey Jánost találjuk a Három Szék királybírói tisztében: őt egy oklevél ez évben a királybírói hivatal mellett még várhegyi prefektusként említi: „Praefectus Castelli Varhegÿ”, ám 1578-ban már várhegyi kapitányként is szólnak róla: „Capitanei Arcis nostrae Varhegÿ”, illetve „várhegyi kapitán”. Vagyis erre az időre már lényegében felépülhetett, használhatóvá válhatott a várhegyi vár is. A következő időszakokban továbbra is előfordul a prefektus/tiszttartó kifejezés használata, de a kapitány kifejezés egyre inkább felváltja: pl. 1579-ben Rácz Mihályt „varhegÿ tiztarto es haromzekj capitan es kjralbiro”-nak nevezik, 1580-ban azonban már a „kapitaneo Arcis Warhegj ac judici regio trium sedium siculicalium” megjelöléssel élnek vele kapcsolatban. 1580-ban Perneszy István is várhegyi prefektusként szerepel (praefecto arcis praedictae Warhegÿ), de őt 1582-ben és 1583-ban várhegyi kapitányként is nevezik. Ravazdi Györgyöt már rendszeresen várhegyi kapitányként említik (1589–1591), akárcsak később Sennyei Pongrácot (a vár lerombolásáig). Jómagam a „várnagy” kifejezést ebben a kontextusban nem ajánlom, a legjobb megoldás talán a „praefectus/prefektus”, magyarosan „tiszttartó” fogalmak mellett maradni. Vö. Fehér 2014. 31–41.

[121] Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: Magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I. Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. Budapest, 1885. 55. • Teleki Téka. Marosvásárhely. Teleki-kéziratok. Ms. 221. 429–430. • Pál-Antal 2002. 93.

[122] Miklósvár széki protocollumok. II/2. 209. • Vö. Fehér 2014. 75.

[123] Oborni 2006. 145–146. etc.

[124] Kézdivásárhely város levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 20. sz. fond. (5. sz. leltár.). Lásd fennebb is. • Székelyudvarhely város levéltárának egy részét (16–17. századi dokumentumokkal, privilegiális oklevelekkel) Bukarestben őrzik, az Állami Levéltárak ún. Erdélyi dokumentumok gyűjteményében (Arhivele Naționale. Biroul Arhive Medievale Fonduri Personale și Colecții. Colecția Documente Transilvănene 1253–1934. Inv. nr. 1853.), a gyűjtemény XIV. (1–66. sz., 1637–19. sz. eleje közti időszakból) és és XV. (1–52. sz., 1557–18. sz. vége közti időszakból) csomagjaiban.).

[125] Pl. Kézdivásárhely: 1427 [ám ez az oklevél feltehetően kora újkori hamisítvány]: „fidelium nostrorum vniuersorum populorum et hospitum tociusque communitatis Ciuitatis seu Oppidi nostre Maiestatis Thoryauasara appellate.” Vö. SzOkl. I. 122. – 1519: „vniuersorum ciuium, populorumque ac hospitum et inhabitatorum opidi Regalis Thorÿawasarhel.” Vö. Kézdivásárhely város lvt. 3/1519. fasc. – 1521: „ciuium opidi Regalis Thorÿawasarhel.” Vö. Kézdivásárhely város lvt. 4/1521. fasc. – 1539: „populos et universos inhabitatores oppidi Thorÿavasara”. Vö. Kézdivásárhely város lvt. 6/1539. fasc. – 1556: „universorum inhabitatorum oppidi Kÿzdÿwassarhelÿ.” Vö. Kézdivásárhely város lvt. 8/1556. fasc. • Sepsiszentgyörgy: 1492: „ciues ac hospites Opidi Zenthgijewrgh.” Vö. SzOkl. III. 118. – 1492: „prefatam Ciuitatem Zenthgijergh, consequenterque populos et Inhabitatoribus eiusdem.” Vö. SzOkl. III. 121. – 1520: „populorum, Ciuium et Incolarum Oppidi nostri Sepsi Zenthgewrgh vocati.” Vö. SzOkl. II. 2. – 1525: „prudentum et circumspectorum Judicis et Juratorum, ceterorumque Ciuium et tocius communitatis Oppidi nostri Sepsi Zenthgewrgh vocati.” Vö. SzOkl. II. 17. És a sor folytatható...

[126] SzOkl. III. 183.

[127] Lásd pl. Pál-Antal Sándor igencsak vitatható megállapítását: „A székelyföldi mezővárosok nem voltak sem világi, sem egyházi földesúri tulajdonban, de királyi birtokon levő települések sem. Ősfoglaló székelyek lakta területen jöttek létre, ahol a királyi vagy földesúri birtok a mezőváros kialakulásának idején nem létezett, később sem kerülnek alattvalói függésbe.” Pál-Antal 2002. 209.

[128] Pál-Antal 2002. 232–233. • Vö. SzOkl. II. 213–214.

[129] Pál-Antal 2002. 233.

[130] SzOkl. III. 326–328. • A forrás eredetije: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszenygyörgy). 75. sz. fond. A Székely Nemzeti Múzeum Levéltári Törzsgyűjteménye. 1. fasc.14–15.

[131] DL 43698.

[132] DL 38515.

[133] DF 94466.

[134] DL 27858.

[135] DF 286248.

[136] DF 250117.

[137] DL 102033.

[138] DL 11908.

[139] DF 267426/45.

[140] DF 105984.

[141] A későbbi forrásokban is előfordul, hogy Szentgyörgyöt egyszer faluként, máskor mezővárosként említik: 1448 – „in villa Zenthgywrgh” (SzOkl. VIII. 71.), 1461 – „in opido Zenth Geurg” (DF 253512).

[142] Pál-Antal 2002. 220.

[143] Erdélyi Történelmi Adatok. I. kötet. Szerk. Mikó Imre. Kolozsvár, 1855. 88–89.

[144] SzOkl. VI. 73–74.

[145] Lásd az Approbatabéli 3. rész. 78. címét: Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae... Varadini. Apud Abrahamum Kertesz Szenciensem. MDCLIII.

[146] DF 286486 (egyszerű másolatban), DF 278772 (18. századi hiteles káptalani átiratban).

[147] DF 247137 (a keretoklevél szövege eleddig ismeretlen a szakirodalomban, csupán hivatkozás történt a létére: SzOkl. III. 122.).

[148] SzOkl. IV. 176. • DF 253569. • Kézdivásárhely város lvt. 135/1618. fasc. 1. (Bethlen Gábor 1618. évi átiratában).

[149] Kézdivásárhely város lvt. 72/1595. fasc. 1.

[150] Csereyné Zathureczky Emília iratgyűjteménye az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 74. sz. fond. 1. fasc. 13.

[151] Az altorjai Apor család levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya őrizetében (36. sz. fond). 45/1596. fasc. 1.

[152] Kézdivásárhely város lvt. 100/1611. fasc. 1.

[153] Kézdivásárhely város lvt. 151/1623. fasc. 1.

[154] Kézdivásárhely város lvt. 165/1625. fasc. 1.

[155] Kézdivásárhely város lvt. 167/1626. fasc. 1.

[156] Szádeczky Kardoss Lajos: A Székely Nemzet Története és Alkotmánya. Budapest, 1927.

[157] A szövegrész tulajdonképpen a szerzőnek egy 1998-ban megjelent tanulmányából lett csaknem változatlanul átemelve. Tüdős S: Kinga: Egy zabolai udvarházról Bethlen Miklós nyomdokain járva. In: Ars Hungarica. Budapest. 1998. évi folyam. 2. szám. 371.

[158] Biró József: Erdélyi kastélyok. Budapest, 1943. 29–30. (A továbbiakban: Biró 1943.).

[159] B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970. 166–167. (A továbbiakban: B. Nagy 1970.). • Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720. Teleki László Alapítvány–Polis Könyvkiadó. Budapest–Kolozsvár, 2006. 143. (A továbbiakban: Kovács 2006.).

[160] B. Nagy 1970. 162–164.

[161] Orbán. III. 1869. 139–140.

[162] Biró 1943. 92–93. „A FRESKÓ műfajának, a plasztika emlékeivel ellentétben már alig van nyoma Erdély kastélyaiban; ezt azonban nem annyira a pusztulás, a falképek romladékonysága magyarázza, hanem valami mélyebb, művészetlélektani természetű idegenkedés a festett falaktól. E tekintetben aligha volt különbség az egyazon vérből származó falusi jobbágy és a pompában élő fejedelem között; a magyar nép nem festi házainak falát, csak fehérre meszeli s a nagyhatalmú tanácsurak is inkább „portai” szőnyegekkel aggatták tele palotáikat; a magyarság ősi keleti eredete nyilatkozik meg az alakos festéstől való idegenkedésben. Nyugat művészete természetesen elhozta Erdély gótikus templomainak falára a freskókat, a Szent László-legenda kedvelt jeleneteit; a reformáció óta azonban a falfestés lehanyatlott s ez éreztette hatását a várak s kastélyok díszesítésében is.”

[163] Tüdős 1998. 201.

[164] Kálnoky család lvt. 31. fasc. 35r.

[165] Vámszer Géza: A csíkrákosi Cserei-kúria falképmaradványai. In: Művészettörténeti Értesítő. Budapest. 1960. évi folyam. 1. szám. 23–29. • Vámszer Géza: A csíkrákosi Cserei-kúria falképmaradványai. In: Uő: Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok (1930–1975). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1977. 231–239. • Legutóbb: Fehér 2016. 161–164.

[166] Orbán. III. 1869. 140.

[167] Ezekről már 2011-ben beszámoltam egy kisebb, képes összeállításban. Vö. Fehér János: Olasztelek – Daniel kastély. In: Kúriák földje – Háromszék. Szerk. Nagy Balázs. Háromszék Vármegye Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2011. 157–162 (A továbbiakban: Fehér 2011.). – Továbbá 2015-ben egy részletesebb tanulmányban is értekeztem az olaszteleki falképekről. Vö. Fehér János: Az olaszteleki Daniel-udvarház és 17. századi falképei. In: Korunk. Kolozsvár. 2015. évi folyam. 1. szám. 44–55. – 2016-ban megjelent munkámban a falképegyüttes tematikájának értelmezési kísérletét is úgymond vitára bocsátottam. Vö. Fehér 2016. 93–139.

[168] Ezt a kérdéskört részletesen kifejtettem a sepsikőröspataki Kálnoky kastély építéstörténetével kapcsolatosan készülő tanulmányomban, továbbá érintettem már korábbi munkáimban is. Vö. Fehér 2011. 154–155. • Fehér János: Az alsórákosi kastély. Erdélyi Műemlékek 49. Transsylvania Nostra Alapítvány–Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2013. 13. • Fehér 2015. 269–285. • Fehér 2016. 54–59.

[169] Tüdős S. Kinga: Erdélyi védőrendszerek a XV–XVIII. században (Háromszéki templomvárak). Püski kiadó. Budapest, 1995. (A továbbiakban: Tüdős 1995.). • Tüdős S. Kinga: Erdélyi hétköznapok. I. Rákóczi György hadiszemléje a Székelyföldön 1635. Osiris Kiadó. Budapest, 2001. (A továbbiakban: Tüdős 2001. ). • Tüdős 2002.

[170] SzOkl. I. 146.

[171] Tüdős 1995. 42.

[172] Tüdős 2002. 43.

[173] Illyefalva levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 369. sz. fond. 5. fasc. 34r. (A továbbiakban: Illyefalva lvt.).

[174] Vö. Fehér 2014. 42–44. • A szerző 2003-ban megjelent munkájából azonban némiképp világosodik a kép. Ő a Losonczi Andrásra vonatkozó adatokat minden kritika nélkül átvette Pálmay József jól-rosszul összeállított kötetéből. Vö. Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsiszentgyörgy, 1901. 286. Pálmay pedig Orbán Balázsra hivatkozik, akinél tényleg van a várhegyi parancsnokság Losonczi András általi betöltésére érthető pár szó (természetesen mindezt ellenőrizni kellett volna). Orbán. III. 1869. 161, 169. – Az Orbán Balázs által említett adománylevelek az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bekerültek. Vö. Az erdélyi fejedelmek királyikönyvei I. Báthory Zsigmond Királyi Könyvei 1582–1602. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás–Rácz Etelka–Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 3. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2005. 312, 313.

[175] Tüdős S. Kinga: Hadviselő székelyek végrendeletei. Háromszék. Erdélyi testamentumok I. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2003. 16. (A továbbiakban: Tüdős 2003.).

[176] A végrendelkezés eredetije az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében, az ún. Szörcsei Vince gyűjteményben található. 88. sz. fond. 1. fasc. 23.

[177] Tüdős 2003. 108–109.

[178] Orbai szék jegyzőjeként 1610-ben egy bizonyos „Zakmari János deák, Orbai hütös notarius”-t említenek, 1615-ben Pünkösd másodnapján, azaz június 3-án Zágonban foglaltak írásba egy szerződést, melyben a fogott bírák közt szerepel a zágoni illetőségű „János deák, Barathosi, Orbay széki hütös notarius is.” Vö. Fehér 2014. 54.

[179] Bogdándi Zsolt ismertetője az Erdélyi testamentumok III. Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei 1600–1660. c. kötetről, mely Tüdős S. Kinga összeállításában 2008-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál. Az ismertető a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Múzeum c. folyóirat 2010. évi folyama 3–4. száma 262–266. oldalain olvasható.

[180] A szerző 2008-ban megjelent tanulmányából összeollózott szövegrészekből áll az egész. Vö. Tüdős S. Kinga: A székely örökség háramlása a 16–17. századi végrendeletek tükrében. In: Aetas. Történettudományi folyóirat. Budapest. 2008. évi folyam. 4. szám. 205–222.

[181] Az 1677. október 3-án, Karatnán kelt végrendeletet Tüdős S. Kinga közölte 2003-ban, a fenti részleteket az ő közlése után idéztem, ám a mai helyesírás szerinti átírásban. Vö. Tüdős 2003. 265.

[182] Tüdős 2003. 186–187.

[183] Kis Bálint: Erdély régi családai. A kőrispataki Kálnoky család. In: Turul. Budapest. 1892. évi folyam. 2. szám. 86.

[184] Orbán. III. 1869. 51.

[185] Sándor Demeter Lajos: Az „Kitsin Ekklésia”. Adalékok a sepsi-zaláni református templom történetéhez. In: Sic itur ad astra. Budapest, 1991/1. 13–14. • Demeter Lajos: Zalán falukönyve 2. Székely falvak 4. Debrecen, 2008. 3.

[186] Továbbá a felirat ügyét bemutattam Kolozsváron is, a 2016. április 12-én, az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett rendezvénysorozat – Előadások Székelyföld településtörténetéből – keretében.

[187] Kovács András: Az aranyosgerendi református templom. In: Uő: Épületek emlékezete – Nevezetes épületek Erdélyben. L'Harmattan Kiadó. Budapest, 2007. 42.

[188] Kovács András: A bágyoni régi templomban találtatott ritkaságokról. In: Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 228–235.

[189] Szép példája ennek Illyefalva ilyen jellegű törekedése, melynek érdekében a következő megegyezés is írásba lett foglalva:
       „Mü, Illyefalva privilegiált várossának hites polgári, úgy mint Nemzetes Török István, Illyefalva városának primárius bírája, Csorja Zsigmond, hites notariussa, Szász Pál senior, Barok Mihály, Csusz Ferenc, Szász Mózes, Gál Mózes, Török József, Lukács Mihály senior, Barrok György, Demeter Ferenc, Farkas Mihály, Gál Péter, Benkő Mihály, Illyefalva várossának hites senatorai, Jako Mihály strásamester, Gál István, Jako Ádám, Lukáts Dániel, Barrok József, Csusz Mihály, Benkő Mózes senior, Rákosi György junior, Benkő Mózes junior, városi személyek az egész városi közönség nevében és képében, mint biztossai a nemes városnak, ezen folyó 1816dik esztendőben, Martziusnak 27dik napjában, Török József senator, mint város gazdája lakó házánál, a városi teljes közönségtől megbíráltatván, az aránt, hogy Illyefalva városának ez előtt is héti vásárjai és országos sokadalmai voltak, amely heti vásárt és sokadalmokat városunk Magistratussai a közönséggel együtt 1600ig békességesen engedtetett folyni, akkor a nagy romlás meglévén, de 1658ban 3dik rendbe is, úgy 1700nak elein is elraboltatván városunk a kurucság és tatárok által, tűz által az épületek is mind elpusztultak, az után is több előszámlálható veszedelmes károk jöttek városunkra, melyet elészámlálni most ugyan elhallgatunk. Mely szenvedések miatt praedecessoraink kénteleníttettek mind a héti vásárt, mind a sokadalmakot városunk nyugodalmáért félben hagyni, de most Isten dicsőségéből a régi üdőkhöz képest megépültünk, melyeknél fogva Illyefalva mintegy átallja és kisebbségnek tartja, hogy privilegiált város, mégis a régi héti vásár és sokadalmával nem élhet, holott most sok nevezetes faluk is az országban élnek. Melyeket felvevén, megállította Illyefalva városa is, hogy minden héti vásár és esztendőben három sokadalom megnyerésiért, új privilégium mellett, melynek díját maga a város letészi, megújítsa kérelmét, noha egyszer próbálta, s kívánt választ nem nyerhetett. Melyben ha új privilégium mellett az elenyészett héti vásárainkot és sokadalmainkot vissza nyerhetjük, minthogy néhai boldog emlékezetű Gubernialis Consiliarius Gróf Mikes János ő nagysága, a több Illyefalva városát lakó Tekintetes Possessor urak az Illyefalvi városi elöljárókkal és communitással mindenkor szíves jó szomszédságban kívántak élni, privilégiumában nem turbálták, amit ezután is remél városunk, tehát az Illyefalvi városán lakó possessoroknak, akik Illyefalva városán laknak és lakni fognak, a néhai gróf ő nagysága özvegyének pedig és successorainak, ha itt nem lészen is lakások, piacunkon kinek-kinek, egy-egy maga részekre fennálló, vám nélkül való áruló helye legyen, színnek vagy asztalnak valót posteritássoknak sem ellenzzük, soha a vám nélkül való árulást piacunkon, egyébben az áruláson kívül béfolyást nem kívánván a possessor urak, sem posteritássok, s városunk sem engedvén egyébben, minthogy a közönsgé jovára fordítja városunk a vásár és sokadalmak jövedelmit, hidak és utak csinálására, és ugyan azért azon vásár vám jövedelmei a fenn írt célokra a mixta communitas cassájába fog administráltatni. Minden héti harmadik vásár vámját pedig a háborúba elesendő szegény sorsú katona feleséginek vagy gyermekinek fordítjuk, tehá[t] a vásárra téendő költség és a piac felállítás a possessorokkal együtt lészen, a mixta communitas cassájából.

       Ennek valóságos létéről adjuk ezen contractualis levelünköt megmásolhatatlanul, nemcsak magunk, hanem posteritásunk képekben és nevekben, hogy örökösön megállói leszünk és tartói ígéretünknek, kétszáz német forint vinculum alatt, úgy hogy, ha ebben akár magunk gáncsot tennnénk, akár successorink és posteritásink, vagyis Communitasunk, toties quoties a megbántott fél felvétethesse, és a contractus mégis in vigore maradjon. Melyet jövendőbeli bizonyságul magunk subscriptiónk és szokott pecsétünkkel megerősíttettünk a teljes város képében és nevében, Illyefalván, a fenn írt napon és esztendőben.

       (L. S.) Nemes Benke Barabás mp.

       (L. S.) Nemes Petke Lukács mp.

       (L. S.) Nemes Petke Ferenc mp.

       (L. S.) Nemes Nagy Ádám mp.

       (L. S.) Nemes Nagy János mp.

       (L. S.) Nemes Gáll József mp.

       (L. S.) Nemes Nagy József mp.

       (L. S.) Nemes Dosa Dániel mp.

       Török István mp. városi bíró.

       Csorja Sigmond mp. ord. not.

       Szász Pál mp. senator.

       Gál Péter mp. öreg, senator.

       Barrok Mihály mp. városi senator.

       Barrok György mp. senator.

       Török József mp. senator.

       Jako Mihály mp. strásamester.

                         (L. S.).”
     A forrás lelőhelye: Illyefalva lvt. Fasc. 1/1816. 1.

[190] Elekes Tibor–Hermann Gusztáv Mihály–Zepeczaner Jenő: Udvarhelyszék – a közigazgatás és közélet története. Szerk. Hermann Gusztáv Mihály. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2016.

[191] Hermann Gusztáv Mihály: Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Múltunk Könyvek. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2003.

[192] Farkas Ildikó írása az MTA BTK honlapján: A Székelyföld története monográfia könyvbemutatója. Az ismertető szövegében a következő megállapítást – „Fontos újabb régészeti kutatási eredmény a 13. századi székelyföldi templomok alatti ásatások leletanyaga, amelyek azt mutatják, hogy ezeken a helyeken Székelyföld egész területén korábban is voltak templomok, egészen a 10. század második feléig visszavezethetően. Székelyföldön a 10. században is székelyek élhettek – bár ez a kérdés még nyitott a további kutatások számára.” – nem kell komolyan venni, itt elütésről, illetve Zsoldos Attila véletlen nyelvbotlásáról lehet szó, a „10. század” helyett nyilván „12. századot” kell érteni. • A bemutatóról készült videofelvételek itt elérhetők.