Az itt
közlendő szöveg kezdeti változata a 2016. július 20-án a Székelyföld története című háromkötetes munka Tusnádfürdőn tartott
könyvbemutató-vitájára készült. Mivel akkor a rendelkezésre álló szűk időkeret
miatt csupán a kötet formai jegyeire tudtam kitérni, illetve nagy
általánosságban véleményt nyilvánítani,[1]
kötelességemnek tartottam az ott elhangzottakat bővebben is megindokolni,
illetve a kötetekben foglaltak (az 1. és 2. kötet egyes részeire, főként a
fejedelemségkorral kapcsolatos fejezetekre vonatkozóan) tényszerű kritikai
vizsgálatát elvégezni. A kritikai szempontú elemzés fogalmát azért is
hangsúlyozom, mivel a tusnádfürdői rendezvény kapcsán kimondottan ilyen jellegű
véleményformálásra kértek fel.
*
A három kötetet számláló kiadvány külső jellemzőit tekintve egyértelműen
elmondható, hogy szép kiállítású könyvekről van szó, stabil, bizonyára időtálló
kötéssel, áttekinthető, jól olvasható szövegtükrökkel. Mindazonáltal a kritikai
megközelítés jegyében néhány apróságot itt is kiemelnék. A képek néhol nagyon
sötétek, a részleteik alig értelmezhetőek (pl. az armálisokra festett címerek
esetében), összességében az illusztrációkról elmondható, hogy talán a kevesebb
számú, ám bélyegméretűnél nagyobb felületre kiterjedő, jó minőségű kép hatásosabban
kísérhette volna a mondandót; illetve előfordul, hogy egy kép kétszer is
megjelenik: a nagyajtai templomvár díszítő jellegű pártázattal ellátott nyugati
védőfalának részletéről készült fénykép az 1. (427. old.) és 2. kötetben (307.
old.) is látható.
A képek nincsenek megszámozva, és a legtöbb esetben a jelenben vagy a
közelmúltban rögzített fényképek készítésének éve sincs megjelölve – mivel a
képek nemcsak delektációs, illetve szemléltető célokat szolgálnak, hanem adott
esetben fontos forrásként is tekinthetők, ez a mulasztás elég bosszantó lehet,
főként az épületek, épületplasztikai alkotások stb. esetében. Jól példázza
mindezt a 2. kötet 231. oldalán lévő kép is, melyen az olaszteleki Daniel
kastélyon látható címermű szerepel 1669-ből, a képaláírás szerint azonban ez a
vargyasi kastély főhomlokzatán lévő, 1745-ben készült címeres faragvány lenne.
A felvétel továbbá az olaszteleki címermű 2010 előtti állapotát jeleníti meg,
ugyanis 2010-ben a faragvány restaurálása is megtörtént – a mellékelt képek jól
érzékeltetik a különbségeket.
3. A vargyasi Daniel kastély homlokzatán látható címeres faragvány 1745-ből, erre utal a Székelyföld története c. monográfia 2. kötetének 231. oldalán látható kép aláírása (a szerző felvétele, 2008) |
Az oklevelekről készült fotók kapcsán szintén zavaró a szakember számára,
hogy csupán a MNL OL – a Magyar Nemzeti
Levéltár Országos Levéltára szerepel lelőhelyként – és amint tudjuk, ez
esetben nem csupán egy-két polcfolyómétert kitévő gyűjteményről van szó.
Az elütésekből,
betűtévesztésekből adódó hibák is rendszeresen jelen vannak a szövegben (a
kötet ebből a szempontból nem emelkedik az átlag fölé, az ilyen jellegű
vétségek azonban gyakorlatilag kivédhetetlenek – tökéletes szövegű könyv nem
létezik, csupán a lehető legjobb elkészítésére való törekvés), az
olvasószerkesztés és a korrektúra során átcsúszó egyes fogalmazási,
szövegegyeztetési hibák is megjelennek itt-ott, különösképpen a 2. kötetben,
melyek néha bosszantóak lehetnek (az ilyen jellegű hibák nehezítik az olvasást,
hiszen a szembetűnő, észrevett vétség miatt az olvasó kénytelen ismét elolvasni
a mondatot, és meggyőződni arról, hogy hibával áll szemben). A kötetek lényegi
küldetését tekintve azonban ezek a legmarginálisabb problémák.
A kötetek
vizsgálata alapján néhány, a szerkesztői tevékenység kapcsán megfogalmazható
kérdésre is kitérnék. Feltevődik ugyanis az a kérdés is, hogy mit lehet elvárni
egy ilyen műtől, mely a térség történetével kapcsolatos eredmények reprezentatív
szintéziseként volt elképzelve és beharangozva? Mit lehet elvárni a szerzőktől
és a szerkesztőktől? Megkísérelve a fenti kérdésekre a válaszadást, néhány
alapvető dolgot felsorolnék:
– tömör, koherens, átlátható, logikus okfejtéseken alapuló szövegképzést
– a felsorakoztatott és használt adatok, minden mondat és
szókapcsolat hiteles és betonbiztos voltát (ezekre minden gyanú nélkül lehessen
hivatkozni) – ez annál is inkább elvárható mivel szerkesztett, lektorált stb.
szövegekről van szó (elméletileg a szerző többször is ellenőrzi magát, továbbá
az árgus szemekkel vizslató szerkesztő is minden gyanús helyet átvizsgál és a
szerzővel is újraellenőriztet)
– jól kikísérletezett, egységes fogalomhasználatot
– következetes, stabil és pontos, kimerítő hivatkozási rendszert (ha már a
lábjegyzetek használata mellett döntöttek a szerkesztők)
– arról, hogy mivel és mennyire gazdagítja kultúrtörténetünket stb. a mű
talán még korai beszélni.
Néhány
részletet idéznék az Előszóból
is (27–28. old.):
„Egyetlen
határozott kívánsággal találkoztunk Bunta Levente [a mű megszületését kezdeményező korábbi székelyudvarhelyi polgármester] részéről, hogy az Erdély története három kötetével
összevethető komoly monográfia szülessék, lehetőség szerint a legjobb
szakemberek bevonásával, tekintélyes történészek lektori munkájával
hitelesítve.”
[...]
„A kollektív
monográfia velejárója, hogy a források idézésénél a sok szerző vagy az eltérő
szempontú megfogalmazások miatt gyakoriak az átfedések és az ismétlések – ennek
a jelenleginél szigorúbb megrostálása az egyes szövegek értékét csökkentette
volna. Miközben a szerkesztők törekedtek egy kiegyensúlyozott összkép
létrehozására, nem akarták a tudományosság kárára erőszakosan egységesíteni a
szöveget.”
A fentiekkel
szemben a kötetekben (természetesen az általam átvizsgált részletekre
vonatkozóan) – általánosságban fogalmazva – a következőket kapjuk:
Ami szakmai
szempontból első látásra szembetűnik és felróható a szerzőknek és a
szerkesztőknek egyaránt: a jegyzetelés, a kritikai apparátus nagyon hullámzó
minősége: esetenként teljesen kielégítő (pl. az 1. kötet egyes fejezeteiben),
máskor pedig nagyon gyatra – oldalakon keresztül számos idézőjelbe tett
részletet, történeti adatot, eseményre való hivatkozást olvashatunk, minden
forrásmegjelölés nélkül. Ez tényleg bosszantó, mivel itt nem arról van szó,
hogy egy-két helyen történt bocsánatos mulasztás, hanem tudatos, ám a szerkesztők és szerzők által következetlenül alkalmazott eljárás során
lett ez ilyen.[2]
Az az indok,
hogy a kötetek valahová a tudományosság és a nagyközönség olvasási-szövegértési
képességei közé vannak pozicionálva – senkin nem segít (esetleg
marketingfogásnak minősíthető): a nagyközönség amúgy sem fog tudományos
megalapozottságú véleményt formálni a kötetről, míg a monográfiát érdemben
használó szakember csak bosszankodni fog a felületes hivatkozási szisztéma
miatt (értem én ezt különösképpen a 2. kötet egyes fejezeteire); és jobbik
esetben esetleg órákig keresgélni majd a szövegben szereplő adat (főleg ha
annak a megbízhatósága kétségbevonható) forrásának felkutatása érdekében, ha
egyáltalán az nyomtatásban is elérhető valahol. A levéltári forrásoknál
természetesen jóval bonyolultabb az ellenőrzés. Ha jegyzetelünk, kritikai
apparátust is használunk, akkor azt tegyük következetesen – ez az elvárható
minimum.
A szóban forgó szövegeket átolvasva rögtön feltűnik a túlburjánzó redundancia: azaz lépten nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk, sokszor egész fejezetek, fejezetrészek elmaradhattak volna. És mindez olyan mértékű, hogy ezt az Előszóba becsempészett mentegetőzés sem enyhítheti, gyakorlatilag azt kell feltételeznem, hogy az itt említett „rostálás” meg sem történt. Alapos szerkesztés és szövegegységesítő tevékenység – még ha ez „erőszakos” is (ez a jelző azonban nem helyes, az ilyen jellegű munkálkodás inkább „hasznos” kellene legyen) – mellett hozzávetőleges becslésem szerint is, pl. a 2. kötet szövegeinek 15–20 százaléka megspórolható lett volna, és a szövegek minőségben, reprezentativitásban is sokat nyerhettek volna.
Ha már szerkesztett kötetekről van szó, akkor szükségtelen a szerkesztők által az Előszóban felemlített – amúgy igazából káros (főként szintetizáló jellegűnek kikiáltott műben) – eljárást alkalmazni: „Az érdemi szerzői munka is külső megkötöttségek nélkül folyt, ahol az iránytű az egyes szerzők tudományos meggyőződése és etikai érzéke volt. Komolyabb beavatkozásokra csak stiláris és helyesírási okokból, illetve a lektorok javaslatára került sor.” (1. köt. 28. old.). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerkesztők ezzel az eljárással gyakorlatilag megspórolták az amúgy nyilván nagyon megterhelő szerkesztői tevékenység dandárját, és ezt az előbb idézett mondatokban be is vallották. Mindez a kötetekbe foglalt szövegeken meg is látszik.
A szóban forgó szövegeket átolvasva rögtön feltűnik a túlburjánzó redundancia: azaz lépten nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk, sokszor egész fejezetek, fejezetrészek elmaradhattak volna. És mindez olyan mértékű, hogy ezt az Előszóba becsempészett mentegetőzés sem enyhítheti, gyakorlatilag azt kell feltételeznem, hogy az itt említett „rostálás” meg sem történt. Alapos szerkesztés és szövegegységesítő tevékenység – még ha ez „erőszakos” is (ez a jelző azonban nem helyes, az ilyen jellegű munkálkodás inkább „hasznos” kellene legyen) – mellett hozzávetőleges becslésem szerint is, pl. a 2. kötet szövegeinek 15–20 százaléka megspórolható lett volna, és a szövegek minőségben, reprezentativitásban is sokat nyerhettek volna.
Ha már szerkesztett kötetekről van szó, akkor szükségtelen a szerkesztők által az Előszóban felemlített – amúgy igazából káros (főként szintetizáló jellegűnek kikiáltott műben) – eljárást alkalmazni: „Az érdemi szerzői munka is külső megkötöttségek nélkül folyt, ahol az iránytű az egyes szerzők tudományos meggyőződése és etikai érzéke volt. Komolyabb beavatkozásokra csak stiláris és helyesírási okokból, illetve a lektorok javaslatára került sor.” (1. köt. 28. old.). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerkesztők ezzel az eljárással gyakorlatilag megspórolták az amúgy nyilván nagyon megterhelő szerkesztői tevékenység dandárját, és ezt az előbb idézett mondatokban be is vallották. Mindez a kötetekbe foglalt szövegeken meg is látszik.
Ezek után
most már lássuk a monográfiát részleteiben is: az 1. kötet esetében csak néhány
általános jellegű benyomásomat vázolnám, a kötet második részében található
tanulmányokra bővebben is kitérve, továbbá a 2. kötetnek az 1848-ig terjedő
fejezeteiben foglaltakat, részletesebben a fejedelemség korára vonatkozó
tanulmányokat tekinteném át.
___________________________________________
1. kötet.
A kezdetektől
1562-ig.
Szerkesztők:
Benkő Elek, Oborni Teréz
Szerzők:
Elekes Tibor, Kordé Zoltán, Benkő Elek, Hegyi Géza, Péterfi Bence, Sófalvi
András, Egyed Ákos, Oborni Teréz
___________________________________________
Az 1. kötet részleteibe (főleg a régészeti módszertani,
embertani, nyelvészeti kérdéseket illetőkbe) nem szeretnék belemenni, itt
bizonyára szükséges lenne régészek, nyelvészek véleményét is megismerni,
néhány dolgot azért ez esetben is megfogalmaznék, főként az írott forrásokkal
kapcsolatban.
A kötetet
végiglapozva természetesen kiderül – amint az várható volt –, hogy túl sok újat
nem hoz a Benkő Elek tollából 2012-ben megjelent, még frissnek számító A középkori Székelyföld c. kétkötetes
műben foglaltakhoz képest, tulajdonképpen erre épül a szöveges és illusztrációs
anyag tekintélyes része is, így mindezeknek a részletesebb elemzésétől én el is
tekintenék.[3]
Azt csak
sajnálni tudom, hogy a szövegekből a kötetek lapjain látható képekre való
utalásokat mellőzték (a kötetekbe kerülő képek nem kaptak számot), ami igazából
a laikusok számára nehezítheti az eligazodást, különösképpen mert előfordul,
hogy egy illusztrációs táblán 10 objektum alaprajza is szerepel (templomok, templomoknál
végzett ásatások összesítő alaprajzai), viszont a képaláírásban csak hétről
esik szó (400. old.). A táblán a rajzok kaptak számot, míg az aláírt szövegben
csupán fel van sorolva a hét templom, számok nélkül. Így a következő sorrend
lenne felállítható – a képaláírásban szereplő települések sorrendjével
egyeztetve: 1. Szentábrahám (helyes). 2. Homoródalmás – Tatárkápolna (helyes).
3. Nyomát (ez a táblán azonban valójában a 7. szám alatt van, az itt közölt
alaprajz a rétyi ref. templomé). 4. Kányád (az ez alatti alaprajz
tulajdonképpen a vargyasi régi templomé, melynek az alapjain áll a mai ref.
templom). 5. Csíkszenttamás – Csonkatorony (ezt a rajzot nem tudtam
biztonságosan azonosítani, talán a marosszentannai ref. templomé lehet). 6. Kézdikővár
– Peselnek (Faluhely) – ennek a templomnak az alaprajza nem szerepel a táblán, e
szám alatt itt a csíkszenttamási róm. kat. romtemplom alaprajza látható. 7.
Szárhegyi róm. kat. templom (a táblán e szám alá a nyomáti ref. templom
alaprajza került). Továbbá a 8. sz. alatt a szárhegyi róm. kat. templom, a 9.
sz. alatt a kányádi ref. templom és a 10. sz. alatt a székelydályai ref.
templom alaprajza látható. A 403. oldalon látható táblán már az alaprajzok sem
kaptak számot: itt elsőként újra – most már helyesen – a székelydályai ref.
templom szerepel.
Hogy a
kézdikővári (peselneki) Faluhelyen feltárt templom érdekes, a tárgyalt
területen egyedülálló, szentélyrekesztő falas megoldásra utaló alaprajza
kimaradt, azt csak sajnálni tudom – ezt a templomocskát talán kapcsolatba lehet
hozni az e területen még a 14. században is említett rutén lakossággal.[4]
Kordé Zoltán
összefoglalói a székelység eredete és őstörténete, a székelységhez hasonló
jogállású, életmódú népelemek bemutatása, vagy az ún. székelykérdés története
kapcsán a már régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem
látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, esetleg a
megoldás lehetősége sem igazán körvonalazódik.
Figyelemreméltó
részletét képezi a kötetnek az Etnikai
viszonyok a középkori Székelyföldön c. írás (1. köt. 181–191. old.), Hegyi
Géza tollából – tömör, tárgyilagos, kielégítően hivatkozott részről van szó,
amelyből kiviláglik, hogy a források ismeretével bíró, gondolkodó történész
állította össze. Hasonlókat fogalmazhatunk meg az Egyházszervezet és az egyházi élet című, szintén a nevezett
szerzőtől származó fejezet kapcsán (1. köt. 370–399. old.), amelyből az is
kitűnik – ami a kötet további részeiről, illetve a 2. kötetbe foglalt írások jó
részéről nem igazán mondható el –, hogy a szerző képes volt az okleveles
források kritikai vizsgálatára (pl. hibásan datált oklevél helyes keltezési
kísérletével is találkozhatunk a szövegben, 384. old.), illetve új vagy csak
alig ismert írott forrásokat is bevont az elemzésbe (DL-DF számok is feltűnnek
a hivatkozásokban). Ez a fejezet gyakorlatilag mintaként is szolgálhatott volna a
reformáció utáni egyházszervezeti kérdéskört kibontó tanulmány elkészítéséhez
is, ami azonban nem történt meg – sőt maga a fejezet gyakorlatilag meg sem
született. Erről kicsit később.
Külön fejezet szól A székely jog sajátosságairól is, Egyed Ákos tollából (1. köt. 348–369. old.). A már régóta ismert, mondhatni sztereotíp általánosságok jelennek meg a tanulmányban, minden alapos történészi kritika vagy az eredeti forrás pl. filológiai vagy jogtörténeti szempontú elemzése nélkül (sok esetben magukat a használt forrásszövegeket is már a különféle szerzők által közvetített formájukban kapjuk). Pl. az 1499. évi oklevél kapcsán, a hűtlenség vétkébe esett székelyek büntetéséről: „...ha pedig az ország és királyi felség ellen követett el hűtlenséget, veszítse el székely jogát, nemességét és minden javait és vagyonát, azok szálljanak a fiskusra, de amely azokat nem adományozhatja másnak, mint székelynek s köztük lakó birtokosnak, hogy a székelység ne apadjon.” (1. köt. 351. old.) Az eredeti latin szöveg így szól: „..et si nota illa inter ipsos Siculos duntaxat perpetrata fuerit, extunc talis solum siculitatem amittat, Si vero contra regnum et regiam Maiestatem, talis siculitatem atque etiam nobilitatem resque et bona amittere debeat, et in fiscum regium devoluantur, Maiestas tamen regia non conferat huiusmodi bona aliis nisi Siculis et qui inter eos mansionem faciunt, ne per hoc Siculi diminuatur.”[5] Egyed Ákos ezt úgy értelmezte, hogy a „király csak székelynek adományozhatta a birtokot, hogy a ‘székely ne apadjon’”. (1. köt. 351. old.). Szintén a nevezett szerző, a fentiek (sőt az 1466-os szabályozásban szereplő hasonló tételek) ellenére is, megállapítja, hogy a ius regiumnak a Székelyföldre való behatolásával kapcsolatos adatok ellenére, itt nem munkált a ius regium, csupán „elszigetelt kísérletek voltak a királyi hatalom részéről” (1. köt. 363. old.). A korábbi szakirodalomra való hivatkozáson kívül azonban egyetlen példával sem illusztrálja a kérdéskört, emiatt az ügy itt való tárgyalása egyfajta idealizáló jellegű megnyilvánulásként is értékelhető, ami nem feltétlenül hasznos a történettudomány szempontjából. A Székelyföld és a ius regium kérdésköre véleményem szerint a fenti megállapítással korántsincs lezárva: a jogi szempontok maximális figyelembevételével történő, kiterjedt kutatásra, forráselemzésre van még szükség ahhoz, hogy az itt feltehető kérdések megnyugtató tisztázása elkezdődhessen.
Külön fejezet szól A székely jog sajátosságairól is, Egyed Ákos tollából (1. köt. 348–369. old.). A már régóta ismert, mondhatni sztereotíp általánosságok jelennek meg a tanulmányban, minden alapos történészi kritika vagy az eredeti forrás pl. filológiai vagy jogtörténeti szempontú elemzése nélkül (sok esetben magukat a használt forrásszövegeket is már a különféle szerzők által közvetített formájukban kapjuk). Pl. az 1499. évi oklevél kapcsán, a hűtlenség vétkébe esett székelyek büntetéséről: „...ha pedig az ország és királyi felség ellen követett el hűtlenséget, veszítse el székely jogát, nemességét és minden javait és vagyonát, azok szálljanak a fiskusra, de amely azokat nem adományozhatja másnak, mint székelynek s köztük lakó birtokosnak, hogy a székelység ne apadjon.” (1. köt. 351. old.) Az eredeti latin szöveg így szól: „..et si nota illa inter ipsos Siculos duntaxat perpetrata fuerit, extunc talis solum siculitatem amittat, Si vero contra regnum et regiam Maiestatem, talis siculitatem atque etiam nobilitatem resque et bona amittere debeat, et in fiscum regium devoluantur, Maiestas tamen regia non conferat huiusmodi bona aliis nisi Siculis et qui inter eos mansionem faciunt, ne per hoc Siculi diminuatur.”[5] Egyed Ákos ezt úgy értelmezte, hogy a „király csak székelynek adományozhatta a birtokot, hogy a ‘székely ne apadjon’”. (1. köt. 351. old.). Szintén a nevezett szerző, a fentiek (sőt az 1466-os szabályozásban szereplő hasonló tételek) ellenére is, megállapítja, hogy a ius regiumnak a Székelyföldre való behatolásával kapcsolatos adatok ellenére, itt nem munkált a ius regium, csupán „elszigetelt kísérletek voltak a királyi hatalom részéről” (1. köt. 363. old.). A korábbi szakirodalomra való hivatkozáson kívül azonban egyetlen példával sem illusztrálja a kérdéskört, emiatt az ügy itt való tárgyalása egyfajta idealizáló jellegű megnyilvánulásként is értékelhető, ami nem feltétlenül hasznos a történettudomány szempontjából. A Székelyföld és a ius regium kérdésköre véleményem szerint a fenti megállapítással korántsincs lezárva: a jogi szempontok maximális figyelembevételével történő, kiterjedt kutatásra, forráselemzésre van még szükség ahhoz, hogy az itt feltehető kérdések megnyugtató tisztázása elkezdődhessen.
Már csak a
fent idézett oklevélrészlet is megért volna egy misét: a Jakab Elek–Szádeczky
Lajos féle kötetben is említett „mint székelynek s köztük lakó birtokosnak”,
illetve latinul a „nisi Siculis et qui inter eos mansionem faciunt” részletről
van szó. Kik lehettek a székelyek közt lakó „birtokosok” vagyis tulajdonképpen azok,
„akik a székelyek közt házat/rezidenciát csinálnak” – és mi közük lehetett
esetleg a ius regiumhoz? Továbbbá a ius regiumnak a Székelyföldön való
alkalmazása esetében meg kell vizsgálni pl. az eladományozott
területeknek/birtokoknak az illető korbani hovátartozását is, azaz ezek
egyáltalán a Székelyföld részei (székely jogúak) voltak-e az adományozás
pillanatában vagy sem? Kimutatható-e a vármegyei nemesek betagozódása a székely
társadalomba, és ha igen, akkor ez miként történhetett és milyen mértékű
lehetett? Stb.
A kérdést markánsabban felvető, ám azt részleteiben nem
tárgyaló Jakó Zsigmond állítását néhány, a Székely
Oklevéltárban közölt oklevélre való utalással támasztotta alá. Az általa
1979-ben a ius regiumnak a
Székelyföldre való behatolása bizonyítékaként felhozott adatok[6]
vizsgálata révén a következők mondhatók el: ezek közül az első nem releváns, ugyanis az 1463-ban Mátyás király által is
megerősített, az általános hadfelkelést illető szabályzat[7]
az erdélyi három nemzetre
vonatkozott – a szóban forgó hadrakelési szabályokat (constitutiones exercituales) az erdélyi három nemzet (nemesek,
székelyek és szászok) hozta. Így ennek a XII. pontja[8]
nemcsak a székelyekre vonatkozott. A kimondottan a székelyeket érdeklő X. és
XI. pont – amennyiben az ez utóbbiban szereplő „singularum Sedium Capitanei”
csak a székely székek kapitányaira vonatkozik – a hadfelkelésre hívás idején a
meg nem jelenő székelyekre várható büntetést is kilátásba helyezte. A XI. pont
szerint „...et qui ad haec non concurrit, caput amittat” – azaz „aki pedig erre
nem jön el, a fejét veszítse” – itt a birtokról nem esik szó.[9]
A további
felhozott példák közül elsőként a II. Ulászló király által 1497. január 24-én,
Budán kibocsátott iktatóparancsot tárgyaljuk, melynek értelmében az uralkodó a
gyulafehérvári káptalan feladatául adta, hogy karatnai Kontika Lukácsot,
Miklóst és Pétert a Kézdi széki kerületben (in
districtu sedis Kyzd) fekvő Karatna nevű helység birtokába, amelyre tőle új
adományt nyertek, a birtokban esetleg lappangó királyi joggal együtt, iktassa
be.[10]
Egyértelmű, hogy ennek az oklevélnek a ius
regium székelyföldi alkalmazásához nincs köze, ugyanis Karatna ebben az
időszakban is Fehér vármegyéhez tartozott, amint azt lábjegyzetben az oklevelet
közlő Szabó Károly is megjegyezte – itt az oklevelet megszövegező, a szóban
forgó környék viszonyaival nem ismerős jegyző tévedéséről lehet szó.
Ugyanez a
helyzet azzal az 1521. március 6-án Szapolyai János erdélyi vajda és székely
ispán által Segesváron kibocsátott oklevéllel, melynek értelmében a székelyek
felkelésében (1519–1520) fontos szerepet vivő Balaskó Imre és János, illetve
Becz Imre szárazpataki és szentjánosi, valamint „Árokközi” nevű birtokait torjai
Apor Istvánnak, Lászlónak és Mihálynak adta. Ezek a települések: Szárazpatak,
az elpusztult Szentjános és az „Árokközi” nevű hely szintén Fehér vármegyében
feküdtek, ahogyan azt az oklevél is jelzi (in
Comitatu Albensi Trannsyluaniae existentes habitas).[11]
Bonyolultabb
a helyzet a Jakó Zsigmond által hivatkozott többi példával. Ezek közül az első
1497. november 2-án kelt, Prázsmáron, és ennek értelmében Drágfi Bertalan erdélyi
vajda és székely ispán bizonyította, hogy angyalosi Sebestyén János és Albert,
valamint Felsőcsernátoni János felperesek, illetve csernátoni Nyujtódi Domokos
fia: Pál alperes közti perben, mely bizonyos néhai márkosfalvi Szép Péter
öröksége miatt indult, a felek által felkért közbírák: maksai Kun Antal és
oltszemi Mikó Péter ítélete értelmében a peres örökséget 50 arany forint
ellenében az alperesnek engedték át. Az oklevélbe foglalt alperesi indoklásban
szerepel, hogy a szóban forgó birtokot (eadem
hereditates et jura Siculicalia in dicta villa Markosfalwa, sed et intra metas
eiusdem ville, in dicta sede Kÿzdÿ existentis adiacentes) az alperes néhai apja:
Nyujtódi Domokos Mátyás királytól kapta, annak a fejében, hogy Angyalosi László
megrohanta a házát és két familiárisát is megölte, és amelynek birtokába be is
iktatták.[12]
Vagyis az oklevélben elbeszélt forgatókönyv szerint a szóban forgó örökséget
Angyalosi László a Nyujtódi Domokos házán elkövetett erőszak miatt vesztette
el, ezt a sértett fél kapta meg kárpótlásként – a márkosfalvi, Szép Péter
örökségének nevezett birtokrészről van szó.[13]
Nagy kérdés, hogy itt tulajdonképpen mivel is állunk szemben: a királyi felség
ellen elkövetett árulással (ami kevésbé valószínű), vagy csak hatalmaskodással,
melyben végül a király hozott ítéletet.
A
következőkben II. Ulászló 1508. március 12-én, Budán kibocsátott
iktatóparancsát is elemezném, melynek értelmében a király a kolozsmonostori
konvent feladatává tette, hogy gyergyói vagy szárhegyaljai Lázár Andrást
iktassák be Kisfalud possessio
birtokába. Az oklevélből azt is megtudjuk, hogy a nevezett birtokrészt
esztergomi Székely Bertalan fia: Ferenc 1000 arany forintért adta el Lázár
Andrásnak a településsel, az ott lévő nemesi házzal, a Maros folyón lévő
malommal, illetve más székely örökségekkel: úgy mint három lófőséggel, melyek
közül az első a Meggyes nem Dudor ágán, a második szintén a Meggyes nem Kürt
ágán, a harmadik pedig a Halom nem Náznán ágán illeti. Érdekes a
település/birtokrész hovátartozásának a megjelölése, nem csupán egyszerűen
Maros székben fekvőnek mondják, hanem „a székelyek földje között,
Székelyvásárhely mezőváros mellett, Maros kerületben vagy székben lévőként”
írják le (in eadem Kysfalwd in medio
terre Siculorum In fine penes opidum Zekelwasarhel vocatum in districtu seu
sede Maroszeek appellata existentibus et habitis).[14]
Kérdés, hogy miért volt szükség ilyen körülményesen körbeírni a szóban forgó
birtokrész hollétét? Talán azért, mert nem volt akkor még egészen tisztázva,
hogy konkrétan hová is tartozik, azaz milyen jog alá esik... És itt sem esik szó a királyi felség ellen
elkövetett árulásról, csupán egy adásvételi szerződés érvényesítésének a király
általi elrendeléséről értesülhetünk.
Ugyancsak
Kisfalud birtoklásával kapcsolatos a következő adat is. Az 1521. február 21-én,
Székelyvásárhelyen (Marosvásárhely) Szapolyai János által kibocsátott oklevelet
elemezzük: e szerint a nevezett erdélyi vajda és székely ispán a hűtlenségben
elmarasztalt (in nota perpetue
infidelitatis coram nobis ordine judiciario condempnati sunt) szárhegyi
Lázár András fiai: János és Ferenc kisfaludi birtokrészét, mely emígy a vajda
ítélkező kezéhez jött (eademque porciones
ad nostras judiciarias devenerunt manus) (maros)szentgyörgyi Tóth Jánosnak
adományozta, és az ellentmondás nélküli beiktatás megtörténte után az
adományról privilegiális levelet is kiállított. Az oklevélből az is kiderül,
hogy a település/birtok fele Székelyvásárhely mezővárost illette, míg Tóth
János a másik felét kapta. Az adomány tárgyát képező település/birtokrész
hovátartozásának a meghatározásában ez esetben sem csupán Maros szék szerepel –
amint az elvárható lenne, hanem azt szintén Székelyvásárhely mezőváros szomszédságában
lévőnek mondják (in possessione Kijsfalwd
vocata, in confinibus oppidi istius Zekelwasarhel).[15]
Ha Kisfalud
Maros szék kötelékébe és a székely jog alá tartozó település volt ekkor, ez
esetben a vajda tulajdonképpen az 1499-ben kibocsátott oklevélben foglaltak
értelme szerint érvényesítette hatalmát: a felségárulást elkövető székelyföldi
nemesek birtokát székelyföldi nemesnek adta (megjegyezzük azt is, hogy a
felségsértés bűnének kimondása után szinte azonnal). Ez az ügy pedig már kapcsolatba
hozható a királyi jog székelyföldi érvényesítésével (még ha ez korlátozott,
némileg szabályozott keretben is történt).
A Jakó
Zsigmond által felhozott utolsó példa is Kisfaluddal kapcsolatos: I. János
király 1529. szeptember 14-én, Budán kelt oklevele értelmében szentgyörgyi Tóth
Jánosnak adományozta a hűtlenség vétkébe esett Lázár András fiai: János, Ferenc
és Domokos teljes kisfaludi birtokrészét, mely a nevezettek árulása miatt
szállott a királyra. Kisfalud ebben az esetben már egyértelműen Maros székben
lévőként szerepel (Kijsfalwd vocatam, in
Sede Maros existentem).[16]
Az oklevél tulajdonképpen az előbbi, 1521-ben keltezett oklevélben foglaltak
megerősítésének, és talán az adomány bővítésének tekinthető, lévén, hogy ebben
a teljes birtok szerepel (totalem
possessionem Joannis, Francisci et Dominici, filiorum quondam Andree Lazar
Kÿsfalwd vocatam). A szövegben bővebben is megemlékeznek a Lázárok
felségsértő bűneiről: „Que ex eo, quod idem Joannes, Franciscus et Dominicus
Lazar immemores fidei et honoris sui, contra publicam constitutionem Regni
nostri Hungarie factioni Germanice adhesisse, partesque Ferdinandi nostri et
tocius Nationis Hungarice publici hostis fovisse dicuntur, per hocque in notam infidelitatis, crimenque lese
Maiestatis nostre incurrisse dinoscuntur, ad nos consequenterque
collacionem nostram regiam rite et legitime devoluta esse perhibentur et
redacta...” A későbbi források Kisfaludról egyöntetűen mint Maros széki
településről szólnak.
A
Kisfaluddal kapcsolatos oklevelek esetében az 1499-ben leszögezettek
érvényesülését is kitapinthatjuk. Vagyis a felségárulás bűnébe keveredett
székelyek birtokait elkobozták, ám azokat rögtön el is adományozták –
székelyeknek, Székelyföldön birtokos nemeseknek.
Itt még egy érdekes kérdéssorról szeretnék megemlékezni nagyon röviden (remélhetőleg a bővebb elemzés is hamarosan közlésre kerül): Barabás Samu még 1929-ben hamisnak bélyegzett egy 1426-ban, Zsigmond király által kiállított oklevelet,[17] ezzel kapcsolatos tanulmányát a Székely Oklevéltár általa szerkesztett 8. kötetében is közölte, ez utóbbiban egy kapcsolódó, 1428-ban keltezett oklevelet szintén hamisítványnak nyilvánítva. Barabás Samu az 1426. évi oklevél hamis volta melletti érvelésében tulajdonképpen egyetlen indokként azt hozta fel, hogy mivel a Székelyföldön nem munkált a ius regium, a király hasonló értelmű oklevelet sem bocsáthatott ki.[18] Barabás Samu eme megállapítására Egyed Ákos is hivatkozik (1. köt. 363. old.).
Itt még egy érdekes kérdéssorról szeretnék megemlékezni nagyon röviden (remélhetőleg a bővebb elemzés is hamarosan közlésre kerül): Barabás Samu még 1929-ben hamisnak bélyegzett egy 1426-ban, Zsigmond király által kiállított oklevelet,[17] ezzel kapcsolatos tanulmányát a Székely Oklevéltár általa szerkesztett 8. kötetében is közölte, ez utóbbiban egy kapcsolódó, 1428-ban keltezett oklevelet szintén hamisítványnak nyilvánítva. Barabás Samu az 1426. évi oklevél hamis volta melletti érvelésében tulajdonképpen egyetlen indokként azt hozta fel, hogy mivel a Székelyföldön nem munkált a ius regium, a király hasonló értelmű oklevelet sem bocsáthatott ki.[18] Barabás Samu eme megállapítására Egyed Ákos is hivatkozik (1. köt. 363. old.).
A két
oklevél közül egyiknek az eredetijét sem ismerjük: az 1426. évit egy még azévi
erdélyi káptalani átirat újabbkori (18. századi) egyszerű másolatából közölte
Barabás Samu 1929-ben, míg az 1428. évit Szabó Károly az oklevélhamisítványai
révén később hírhedtté váló gróf Kemény József saját kezű másolata után vette
be a Székely Oklevéltár 1872-ben
megjelent első kötetébe.[19] 1934-ben
Barabás Samu az 1426. évi, szerinte hamis oklevél koholóját is felismerni vélte
– a Tagányi Károly által azonosított gróf Kemény József-féle hamisítványok,
illetve Nyíresi Tamás káptalani jegyző 15. század végi–16. század eleji
oklevélhamisító tevékenységének leleplezése révén –, elképzelhetőnek tartotta,
hogy Nyíresi jegyző keze is benne volt a dologban.[20]
Az 1428. évi oklevelet pedig 18. század eleji vagy kissé korábbi – azaz a
Kálnoky Sámuel által szerzett grófi diploma kibocsátásának (1697) idejére
tehető –, „otromba hamisítvány”-nak tekintette.[21]
Az oklevelek
közül mindazonáltal egyik sem felségárulás miatt elvett birtok
eladományozásáról szól: az 1426. évi szerint a Sepsi széki székelyek által
Kálnoky Máténak és rokonainak adományozott terület (Ivásfok földe) birtokában –
melyben azonban a Sepsi széki székelyek háborgatták őket – erősítette meg a
király a kérelmezőket; míg az 1428. éviben Kusalyi Jakcs János és Mihály
székely ispánok arról biztosították a székelyeket, szászokat és az oklevelet
látókat, hogy Kálnoky Demeter és Kálnoky Máté fia: László számára megengedték,
hogy Ivásfokmező nevű örökségüket eladják.[22]
A
sepsikőröspataki Kálnoky család levéltáráról 1751-ben készített leltár számos
olyan középkori oklevélről is megemlékezik, melyek a fenti oklevelekben
foglaltakkal némiképp kapcsolatban állnak – szerencsés módon e leltár az
oklevelek kelte (év) mellett azok rövid regesztáját is adja. Így ezekből az
tűnik ki, hogy Kálnoky Mátét a szotyori és kökösi székelyek megölték, és az
Ivásfok nevű terület tulajdonképpen emiatt – nyilván ítélettel, kárpótlásként –
jutott a Kálnokyak tulajdonába.[23]
Ha például a
Barabás Samu által követett elvet vesszük alapul – „Közismert dolog, hogy az
1562-iki székely felkelés előtt a király a Székelyföldön birtokot törvényesen
senkinek sem adományozhatott, mivel a székely örökségben királyi jog nem
lappangott. Vérségi rendszeren nyugvó s gyakorlat szentesítette ősrégi
jogszokás volt Székelyföldön a birtoklás alapja. Ebből önként következik, hogy
jog szerint nem is erősíthetett meg senkit székelyföldi birtokának a
birodalmában.”[24]
– akkor, ennek a gondolatmenetnek megfelelően, a fennebb már említett 1508. évi
oklevelet (a király elrendeli, hogy a Lázárokat iktassák be Kisfalud birtokába)
is és nyilván még sok mást hamisnak nyilváníthatnánk. Mindez természetesen
magával hozza a szóban forgó 1426., illetve 1428. évi oklevelek felett Barabás
Samu által kimondott ítélet (ezek hamisítványok) felülvizsgálásának a
szükségességét is.
A ius regium ügye esetében pedig nyilván szükség
van az egész kérdést folyamatában tárgyalni (magát a fogalmat is mélységében
definiálva), hiszen ez az egész kérdéskör elképzelhetően jóval bonyolultabb
annál a megállapításnál, hogy 1562 előtt nem volt ius regium a Székelyföldön (csak elszigetelt kísérletek a királyi
hatalom részéről). Persze, mindebből további kérdések is szőhetők: pl. akkor az
uralkodónak, illetve az uralkodót képviselő főtisztségviselőknek – ha a
Székelyföld a magyar királyság része – konkrétan/tételesen milyen jogai is
voltak a székelyek felett, illetve a Székelyföldön?
Az írott források mentén haladva tovább – tulajdonképpen ezek miatt kívántam én a középkori részhez hozzászólni – még a Benkő Elek által jegyzett, 2012-ben megjelent összefoglalót várva, nagyon kíváncsi voltam az ún. székelyföldi mezővárosok kérdésére (az elmúlt években ez irányban folytatott saját kutatásaim miatt is), főként az írott források szemszögéből, de akkor azt konstatálhattam, hogy a még 1997-ben megjelent írás szintjén maradt a dolog,[25] akárcsak az itt fekvő monográfia 1. kötetében (258–292. old.). Vagyis a kutatás azóta sem terjedt ki a témát illető közöletlen középkori írott források feltárására, illetve a székelyföldi mezővárosok kora újkori anyagát is csak a már közöltek szintjén vonta be a szerző az értelmezésbe.
Az írott források mentén haladva tovább – tulajdonképpen ezek miatt kívántam én a középkori részhez hozzászólni – még a Benkő Elek által jegyzett, 2012-ben megjelent összefoglalót várva, nagyon kíváncsi voltam az ún. székelyföldi mezővárosok kérdésére (az elmúlt években ez irányban folytatott saját kutatásaim miatt is), főként az írott források szemszögéből, de akkor azt konstatálhattam, hogy a még 1997-ben megjelent írás szintjén maradt a dolog,[25] akárcsak az itt fekvő monográfia 1. kötetében (258–292. old.). Vagyis a kutatás azóta sem terjedt ki a témát illető közöletlen középkori írott források feltárására, illetve a székelyföldi mezővárosok kora újkori anyagát is csak a már közöltek szintjén vonta be a szerző az értelmezésbe.
A
székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos kérdéskörre a 2. kötet egyes
részleteinek az elemzésekor bővebben is kitérek, itt csupán arra szeretném
felhívni a figyelmet, hogy a szerző Barótot a mezővárosok közt tárgyalta (már a
2012-ben megjelent kötetében is), emellé egyedüli indokként a
következőt hozva fel: „A hasonló nevű patak mellett fekvő, piacutcás település
az újkorra Miklósvárszék legjelentősebb települése lett, három országos vásár
tartására feljogosító kiváltsággal, amivel mezővárosi funkciót töltött be a
térségben.” (1. köt. 267. old.).
Barótot
azonban sem a középkori oklevelek, sem az újkori források nem említik
mezővárosi ranggal, minthogy erre a szintre soha nem is jutott el, egészen
1968-ig megmaradt a possessio/község
szintjén – önkormányzatának ismérvei sem hasonlíthatók össze az ún. klasszikus
székelyföldi mezővárosokéival.
Barót
kapcsán némi konfúziót Orbán Balázs sorai okozhattak, aki a következőket is
megjegyezte: „Eddigi
utazásom modorából kitűnt az, hogy én nem mindenütt respectáltam a politikai
felosztás határvonalait, hanem sok helyt határsértést követve el, inkább
természetes vonalait követem a folyamvölgyeknek. Azt teszem itt is, midőn a
keletről letörtető Baróth-vize völgyébe térek, melynek egész területe nem
tartozik Udvarhely, illetőleg Bardocz-székhez, mert a már torkolatjától
negyedórára lévő első helység Baróth is Miklósvárszékhez tartozik, de én nem
tehetek róla, ha a természeti határok figyelembe vétele nélkül ily rendetlen
felosztást csináltak, én megelőzöm a jövő törvényhozás teendőjét, s kikerekítem
a határt, Bardocz-székhez csatolva Miklósvár-széknek legjelentékenyebb helységét,
székhelyét, egyedüli mező városát, Baróthot.”[26]
A Székelyföld nagy monográfusa eme soraiban a
mezővárosi rangot ténylegesen a településnek tulajdonította, azonban pár sorral
alább már a település „városias küllem”-éről szólt, illetve felsorolta
mindazon intézményeket, melyek szerinte a települést (megjegyezzük: joggal)
predesztinálják „a várossá lételre”. Jövendöléséhez,
mely szerint Barót „arra hivatott, hogy e vidék központi városává nője ki
magát”, azonban a következő lábjegyzetet is fűzte: „Baróth már előre is bitorolja a
város nevet. A község házát városháznak, elöljáróságát tanácsnak nevezik, s a
község egyik végén ‘falu Baróth’ másik végén ‘Baróth mezőváros’ van felírva.”[27]
Így tehát a barótiak által a 19. század dereka táján önkényesen felvett címről beszélhetünk leginkább, melyet azonban
nem támogatott hivatalos kiváltság. Benkő József Transsilvaniája második kötetében Miklósvár szék bemutatásánál a
következőket is megjegyezte: „Miklósvárszék, amelynek egyetlen mezőváros sem
jutott osztályrészül, kilenc falut számlál, amelyekhez tizedikként az üveghuta
járul egy kis román faluval.”[28]
Továbbá
annyit jegyeznék még meg, hogy a Baróton tartott sokadalmak jövedelmének egy
részére a vargyasi Daniel család olaszteleki ágának tagjai tartottak igényt még
a 18. században is (a vásártartási jog megszerzését az 1654-ben elhunyt Daniel
János nevéhez kötve). Egy 1729-ben a baróti sokadalmak kapcsán tartott
tanúvallatás jegyzőkönyve szerint a vásár jövedelmének fele a Daniel családot,
másik fele Barót községet illette; de olyanok is voltak, akik úgy tudták, hogy
a jövedelem egynegyede a Daniel családé, egynegyede Barót községé, a harmadik
negyede a Miklósvár széki tisztségé volt, végül egynegyed rész illette az ezen
jövedelmet felhajtókat is, akik közül egy személy mindig a Daniel család
jobbágya volt. Mindemellett a vásárokon történő italmérés jogát is a Daniel
család nevéhez kötötték.[29]
Visszatérve
a középkori írott források kérdésére, ez ügyben arra kívánok kilyukadni, hogy a
Székelyföld múltjával kapcsolatos kutatások, a középkor, sőt még a koraújkor
egyes vonatkozásai tekintetében is, dacára az elmúlt évtizedekben egyre inkább
javuló kutatási körülményeknek, nagyon eltávolodtak az írott forrásoktól, sőt a
kutatók szinte lemondtak róluk, olyannyira, hogy ma már az a természetes, ha a
középkorral, sőt még a kora újkorral kapcsolatos kérdések megválaszolását is a
régészektől várjuk (ők pedig meglehetősen alárendelt, esetleg mellékes szerepet
szánnak az okleveles anyagnak, kevés kivétellel). Számtalanszor olvashatjuk és
hallhatjuk, hogy írott források nincsenek, be kell érnünk az eleddig
közöltekkel, mert újak már nem igazán kerülnek elő stb.[30]
És így marad
a Székely Oklevéltárban (régi és új
sorozat) megjelent szövegekre való hivatkozás; a dolog viszont még ennél is
tragikusabb, mert legtöbbször az e kötetekben közölt okleveleket megelőző rövid
magyar nyelvű kivonatok kerülnek használatba csupán. Az idézett, kiragadott
szövegrészletek pedig a különféle szerzők értelmezési kísérletei során nagyon
gyakran olyan, tulajdonképpen mellékes vagy erőltetett jelentéstartalmakkal is
„gazdagodtak”, melyek legtöbbször nem indokoltak, viszont az eredeti forrást
nem használó szerzők (és jegyezzük meg: ők vannak többségben) konstrukcióiba
már így épülnek be, és az interpretálást így ingoványos talajra vagy tévútra
viszik. Ugyanezek a megállapítások alkalmazhatók a kora újkor, az Erdélyi
Fejedelemség időszakát kutatók esetében is, főként a székelyföldi köztörténettel,
igazgatástörténettel foglalkozókról van szó: a Székely Oklevéltáron (régi és új sorozat), az Erdélyi Országgyűlési Emlékeken és újabban az Erdélyi Királyi Könyveken kívül mintha nem is létezne más forrás.
Az 1. kötet
bevezetőjében olvasható: „...csak a középkori írott forrásoknak lehetőség
szerint teljességre törekvő összegyűjtése és értelmezése után lehetne megírni a
középkori székelyek részletesebb, a hadi vonatkozásokon túlmenően a társadalmi
és gazdasági viszonyokat, a szellemi élet és a kapcsolatok tág körét is jobban
feltáró köztörténetét is.” (1. köt. 52. old.). Természetesen rögtön felmerül a
kérdés: ha pl. az 1. kötet szerkesztői ezzel a dologgal tisztában
voltak/vannak, akkor miért nem ezt tették, esetleg miért nem ezirányba terelték
a megrendelők kérését vagy akaratát? Miért vállalták, hogy a gyakorlatilag már
elérhető szövegek, adatok újraközlésével hosszú időre lelövik a poént?
De miről is
szól vagy mit is feltételez az „írott forrásoknak ... összegyűjtése és
értelmezése”, és miért volt szükséges mindezt megemlíteni egy kötet
bevezetőjében, mely éppenséggel a Székelyföld
története címet viseli – ekképpen némileg a kötetben foglaltak értékét, hasznosságát
is megkérdőjelezve? Erre a kérdésre nem tudok és nem is kívánok válaszolni. Arra az
újabb felvethető kérdésre azonban, hogy tulajdonképppen mit is kellett volna
vagy mit is kellene elvégezni? – megkísérelhetem – ha nem is a konkrét
válaszadást – legalább a szóba jöhető út- és feladatkeresést. Először lássuk,
hogy mi is a helyzet a középkorral (és nemcsak) kapcsolatos kutatások számára
máig alapvető forrásbázisul szolgáló Székely
Oklevéltárral? A régi sorozatról van szó.
Ennek az
első kötetét 1872-ben adták ki, az utolsót, szám szerint a 8-ikat 1934-ben:
vagyis gyakorlatilag egy igencsak elavult forrásgyűjteményt használunk már 140,
illetőleg 80 éve, tulajdonképpen anélkül, hogy az abban foglaltak valóságtartalmát,
adatainak helyességét megkérdőjeleznénk. Rögtön itt az újabb kérdés: Mi lehet a
gond a közléssel? Nagyon sok – válaszolhatjuk: pl. számos helyen rosszak a
datálások, sok esetben olvasati hibákkal állunk szemben, máskor a következetlen
központozás miatt zavarosak az oklevélrészletek, mert néhol nagyon kezdetlegesek
és nem mindig szabatosak a magyar nyelvű kivonatok (és ugyebár ezek vannak a
leginkább használatban); továbbá mert sok esetben nincs eldöntve az oklevelek
valódiságának vagy hamisságának a kérdése, sőt olyan oklevelek is akadnak,
melyek hitelességét soha senki nem kérdőjelezte meg, pedig (esetleg) hamisak,
sőt olyan hamisnak bélyegzett okleveleket is találunk, melyeknél újra kellene
gondolni a korábbi ítéletet (lásd fennebb is). Azaz a Székely Oklevéltár régi sorozata
megérett egy egészen új, az oklevelek teljes szövegét adó, kritikai kiadásra.
És egy ilyen kiadvány elkészítése ténylegesen előrelendíthette volna a
Székelyföld történetével kapcsolatos, főként középkori ismereteinket...
Mindezzel
együtt vagy mindezeknek hiányában a kutatóknak természetesen új, bensőségesebb
kapcsolatot szükséges kialakítani az eredeti forrásszövegekkel, hogy azok
értelmezésében, a manapság már markánsan létező és jócskán bebetonozódott
prekoncepciók mellőzésével/levetkőzésével, betű szerint és körültekintően
tudjanak eljárni az ezek által megőrződött adatok felhasználásában.
A dolognak azonban
itt korántsincs még vége. Ugyanis annak ellenére, hogy azt hangoztatjuk: írott
források nincsenek – ez nem így van. Saját kutatásaim révén is tapasztaltam: csak
az online elérhető gyűjtemények alaposabb átnézése során kiderült, hogy még
százával vannak a székelységre vonatkozó közöletlen középkori oklevelek,[31]
melyek egyértelműen a Székely Oklevéltár
elkövetkezendő köteteiben kellene közlésre kerüljenek. A középkori írott
források gyakorlatilag létfontosságúnak tekinthetők egy-egy történészi
konstrukció felépítésében, és minden apró adat számíthat, így ha pl. az eredeti
oklevél vagy a teljes oklevélszöveg hitelesnek tekinthető másolata nem áll a
rendelkezésünkre, de pl. tartalmi kivonatként értesülhetünk az esetleg
elpusztult vagy akár még valahol lappangó oklevelekben foglaltakról, már óriási
nyereségnek számít: a levéltárak még számos oklevelet rejthetnek, de pl. az egyes
levéltári segédletek (itt a 16–19. században összeállítottakra gondolok) is
több ilyen oklevél regesztáját őrizték/őrizhették meg (lásd fennebb a Kálnoky
család levéltáráról 1751-ben összeállított segédletre való utalást is). Az
ilyesfajta kútfők hollétének felderítése, szakszerű közlése pedig nyilvánvalóan
inkább gazdagíthatja a székelységgel kapcsolatos ismereteink palettáját, mint
az eleddig már nyomtatásban is rendelkezésre álló adatok és vélemények újra-
meg újraközlése.
Mindez
azonban nemcsak a középkorra vonatkoztatható, hanem a későbbi időszakokra is,
melyek esetében szintén nem rózsás a helyzet. Az 1980-as években megindult a Székely Oklevéltár új sorozata a 16.
század második felében keletkezett Udvarhely
széki törvénykezési jegyzőkönyvekkel (3 kötet, 1600-ig), a következők
(összesen 5) pedig a különféle, főként katonai jellegű összeírásokat adták
közre (itt megjegyezzük, hogy igazából még ezeket sem sikerült a forráscsoport
értékének és az általa adódó lehetőségeknek megfelelően kiaknázni). Azok az
írott források, melyek a székelységre, a Székelyföldre vonatkozó kutatást
elősegítették volna, jórészt továbbra is a levéltárakban érhetők csak el,
néhány, sokszor kétes értékű forrásközlési próbálkozást leszámítva.
Jóformán
ismeretlen a kutatás előtt a székely székek törvénykezési jegyzőkönyveinek már
a 17. századra vonatkozóan óriási korpusza (számos olyan adattal, melyek a
középkori viszonyok megismerésében is segíthetnek), akárcsak a székely székek
vagy a székelyföldi mezővárosok jelentősnek mondható levéltárainak anyaga is;
és a sor folytatható pl. a nemes családok levéltáraival vagy éppenséggel az
egyes egyházközségek helyi irattárainak, esetleg ezeknek a már kialakulóban
lévő egyházi jellegű gyűjtőlevéltárakban őrzött, sokszor nem remélt gazdagságú
gyűjteményeivel... Vagyis a Székelyföld
története címigényű szintézisek ideje valószínűleg még nem jött el – ahhoz
még szükséges az alapvető forrás- és tényfeltáró, illetve a szakszerű
forrásközlési munka elvégzése.
Talán valami ilyesmire vonatkozhat, ilyesmit takarhat az 1. kötet bevezetőjének fennebb idézett részlete.
Az 1. kötetbe foglaltakhoz visszakanyarodva, ebbe egy újnak ható fejezet is belekerült: a Templomvárak a Székelyföldön c. írásról van szó (Sófalvi András jegyezte, 415–439. old.), mely szintén főként az eddigi szakirodalomra alapoz. Első része viszonylag korrekt módon el van látva jegyzetekkel, míg az épületegyüttesek külön bemutatásával foglakozó részletekben egyetlen szakirodalmi vagy levéltári forrásra való hivatkozás sincs, holott az eddigi eredményeket bőven használja a szerző, esetenként levéltári adatokat is emlegetve.
Talán valami ilyesmire vonatkozhat, ilyesmit takarhat az 1. kötet bevezetőjének fennebb idézett részlete.
Az 1. kötetbe foglaltakhoz visszakanyarodva, ebbe egy újnak ható fejezet is belekerült: a Templomvárak a Székelyföldön c. írásról van szó (Sófalvi András jegyezte, 415–439. old.), mely szintén főként az eddigi szakirodalomra alapoz. Első része viszonylag korrekt módon el van látva jegyzetekkel, míg az épületegyüttesek külön bemutatásával foglakozó részletekben egyetlen szakirodalmi vagy levéltári forrásra való hivatkozás sincs, holott az eddigi eredményeket bőven használja a szerző, esetenként levéltári adatokat is emlegetve.
Az írással
kapcsolatban csupán néhány megjegyzést tennék:
A szerzőnek
a szóban forgó épületegyüttesek megnevezését/kategorizálását illető terminológia
kapcsán kifejtett nézeteivel, illetve javaslataival a magam részéről nem mindig
értek egyet – a „kerített templomok” helyettesítésére ajánlott, a „járulékos
védelmi elemekkel is rendelkező kerített templomok” fogalom (1. köt. 418. old.)
valószínűleg nem fog meghonosodni a szakirodalomban (már a nehézkessége miatt
sem). Ugyanis abban az esetben ha a templomot lőréses, gyilokjárós védőfal és
kaputorony övezi, a „templomvár” megnevezés már indokolt; ha az istenházát egy
egyszerű – azaz lőréseket, gyilokjárót nélkülöző – cinteremfal keríti, esetleg
a bejáratot is magába foglaló harangtoronnyal együtt, ez esetben a „kerített
templom” fogalom bőven elegendő; a tornyok (legyenek azok kapu- vagy a templom
nyugati homlokzatához ragasztott harangtornyok) ún. „lőrései” a legtöbb esetben
csupán egyszerű résablakoknak tekinthetők.
A rugonfalvi
református templomot övező kerítés esetében én nem látom indokoltnak a templomvár
fogalmának emlegetését – a 18–19. századi levéltári forrásokban feltűnő „tornác”
kifejezés és a „lőréses gyilokjáró” fogalma közé nem biztos, hogy érdemes
egyenlőségjelet tenni. A rugonfalvi református templom 2015. évi vizsgálata
idején a templomot övező kerítés vastagságát illetően nem tapasztaltam annak a
szerző által említett 1,4 m-es értékét (1. köt. 421. old.), sőt az igencsak
ingadozó értékeket mutató falvastagság néhol még az 1 m-t sem éri el. Továbbá a
kerítésben kialakított északi, ma elfalazott bejárattól jobbra, a kerítés
falszövetében egy terrakotta boltozati borda maradványát is azonosítottam – ami
akár annak a bizonyítéka is lehet, hogy a kerítés tulajdonképpen a hajó késő
gótikus boltozatának az elbontása (elképzelhetőn az 1770-es években) után épült
meg, illetve nyerte el a mai alakját. Erre utalhat az a jelentős összeg is (228
magyar forint és 38 dénár), melyet 1792-ben a gondnok „nevezetesen a templom
kerítésére és a kerítés tornácára” költött. A „kerítés tornáca” ebben az
esetben a déli bejáratot védő portikusz építésére vonatkozhatott.[32]
Ágyúk használata
a székelyföldi templomvárakban (1. köt. 421. old.) szerintem nagyon kérdéses:
puskafélék, szakállas puskák, esetleg tarackok képezhették a tűzerőt; ha a
lövegekre vonatkozóan ágyúkat említünk (meglehetősen tág gyűjtőfogalomról lévén
szó), akkor szükséges lenne pontosítani, hogy melyik típus lehetett jelen, és
azt is, hogy a szóban forgó adat milyen forrásból származik (pl. elemezni, hogy
a kútfő mennyire megbízható a tűzfegyvereket illető terminológia kapcsán).
Elméletileg elképzelhető, hogy a székelyföldi templomok köré épített védőfalak
emelésekor gondoltak a nagyobb kaliberű tűzfegyverek (netalántán ágyúk)
beállításának a lehetővé tételére is, ám a rendelkezésünkre álló gyér adatok
ilyenek használatáról nem tesznek bizonyossá minket.
A
csíkkarcfalvi római katolikus templomvár fegyverzetéhez a 19. század előtt tarackok tartoztak, a
ma is meglévő két kis mozsarat (a mozsárágyú kifejezés használata is elterjedt már
a korábbi századokban) a plébánián megőrződött iratok adatai alapján a 19.
század második felében dísz-, illetve üdvözlőlövések leadására használták
(ünnepekkor: Húsvét, Úrnapja; püspöki látogatáskor stb.).
4. A csíkkarcfalvi római katolikus templomvár kis mozsarai, akár egy ember is mozgathatja őket (a szerző felvétele, 2011) |
Karda József
gondnok 1809. évi számadásában a kiadások közt szerepel: „3o.
Öt mosár ágyú csináltatása a tarackok romlott csőiből 9 m[agyar] f[orintba és]
60 d[énárba került].”
Az 1869. évi kiadások közt olvasható: „3
[font] puskaporért Úrnapjára és püspöki látogatási alkalomra 1 f[orint] 29
krajcár oszt[rák] ért[ékben].”
Az 1872. évi elszámolásban: „A husvéti
ünnep alkalmával felhasznált lőporért 2 f[orint] oszt[rák] ért[ékben]”, illetve
„Három mozsár ágyúért 9 forint 12 krajcárt osztrák értékben”.
1878-ban: „Az új pápa választásakor
puskaporra 1 forint 60 krajcárt.”
1879-ben: „Lőporért Úrnap és püpökfogadáskor 3
forint 60 krajcárt.”[33]
A zabolai református templomot övező
„köridomú várkastély”-ról szólva, Orbán Balázs a következőket jegyezte meg: „E
kastély négy kis ágyuval volt felszerelve, melyek közül egy az 1848-ki
szabadságharczban még szerepelt.”[34]
Vagyis a Székelyföld nagy monográfusa tulajdonképpen már nem is látta a szóban
forgó „ágyúkat”. A zabolai templomot 1752-ben felkereső vizitáció egy szakállas
puskát vett itt leltárba, 1835-ben pedig egy tarackot is (hiányzó faággyal)
jeleztek ugyanitt.[35] A
székelyföldi templomvárakkal összevethető méretű sepsikőröspataki
Kálnoky-kastély (ma jelentősen átalakított formában), továbbá az alsórákosi
kastély 1698-ban készült leltárai szintén csak szakállas puskákat, muskétákat („muskatély”),
flintákat, „jancsár puskákat”, karabélyokat (köztük tölcséreseket) említenek a
fegyverek közt.[36]
Itt térnék ki a 2. kötetben (302. old.) a Tüdős S. Kinga által a sepsikőröspataki kastélyban őrzött fegyverekről írt mondatokra is, már csak annak az érzékeltetése céljából is, hogy milyen veszélyeket rejthet egy-egy forrásrészletnek a szövegkörnyezetből való kiragadása: „A kőröspataki kastély védelmére (1698) tartottak számon hat szakállas puskát, nyolc muskétát. A fegyvertár további tartozékai közé írtak még két török baltát, egy pár vágós pisztolyt, egy másik kétcsövűt, egy pár kőszegi strunc-ot [puskatípus], két fejetlen pisztolyt, egy pár kerekes pisztolyt, egy kozák, egy gyöngyházas és egy janicsár puskát, egy hosszú flintát, egy kétcsövű hosszú karabélyt, egy tölcséres karabélyt, egy tegezt tokostól, egy kardot tarsollyal, lódinggal [nyakba vehető lőportáska], valamint öt kis rézágyút minden tartozékaival együtt.”
Itt térnék ki a 2. kötetben (302. old.) a Tüdős S. Kinga által a sepsikőröspataki kastélyban őrzött fegyverekről írt mondatokra is, már csak annak az érzékeltetése céljából is, hogy milyen veszélyeket rejthet egy-egy forrásrészletnek a szövegkörnyezetből való kiragadása: „A kőröspataki kastély védelmére (1698) tartottak számon hat szakállas puskát, nyolc muskétát. A fegyvertár további tartozékai közé írtak még két török baltát, egy pár vágós pisztolyt, egy másik kétcsövűt, egy pár kőszegi strunc-ot [puskatípus], két fejetlen pisztolyt, egy pár kerekes pisztolyt, egy kozák, egy gyöngyházas és egy janicsár puskát, egy hosszú flintát, egy kétcsövű hosszú karabélyt, egy tölcséres karabélyt, egy tegezt tokostól, egy kardot tarsollyal, lódinggal [nyakba vehető lőportáska], valamint öt kis rézágyút minden tartozékaival együtt.”
Itt most a felsoroltakra külön-külön nem
reflektálnék (pl. „kőszegi strunc”), csupán csak a „kis rézágyúk” kapcsán
említeném meg, hogy ezek 1698-ban nem a sepsikőröspataki kastélyban, hanem a
Kálnoky Sámuel által fogadott brassói szálláson kerültek leltárba: „Anno 1698.
Die 25 Mai. Az Méltóságos Gróf Kálnaki Sámuel uram ő Nagysága Brassóban levő
bonuminak Legistruma, melyek vadnak Ötves Mihály házánál, Clastrom utcában,
Czako Ferenc uram háza vicinumjában, melyeket írtunk meg fide mediante.”[37]
Továbbá a szerző által fennebb felsorolt
fegyverek nagy része szintén Brassóban, ládákban állott, vagyis adott
helyzetben nehezen szolgálhatták volna a sepsikőröspataki kastély védelmét. Pl.
a „Harmadik öreg ládában: Az fenekén egy fekete szőnyeg. / Két török balta. /
Egy pár vágós pisztaly. / Egy pár két csőjű pisztaly. / Egy pár kőszeghi stucz.
/ Egy koszperd. / Két feletlen pisztaly. / Egy rossz csákány. / Négy nád pálca.
/ Egy pár kerekes pisztaly. / Egy kozák puska. / Egy gyöngyházas. / Egy jancsár
puska. / Egy flinta, hosszú. / Két csőjű hosszú karabély. / Egy tölcséres
karabély. / Egy tegez tokostól. / Más egy tegez. / Egy kard tarsollyal,
lódinggal. / Két szarvas csont palaczk. / Egy pár puska tokocska. / Egy pár
sza[...] fog.” stb.[38] Továbbá
a leltározók „Az nagy házból behozott réz edényes ládában” találták „egy küs
réz ágyúnak az ágyát”, „egy ón csésze”, „egy réz korsó”, „egy ón mosdó korsó”,
illetve „két nagy német zabola” stb. társaságában. Magukat a rézágyúkat „Egy
küs tojogatós ládában” vették számba: „Öt küs réz ágyúk, minden eszközeivel
együtt.”
Vagyis az öt rézágyú, minden hozzá
tartozó elemmel együtt befért egy kis fiókos ládába – már emiatt is bizonyosak
vagyunk benne, hogy ezek a „küs rézágyúk” tulajdonképpen Kálnoky Ádám úrfi
(1683–1719) játékai lehettek. Amit igazol az 1719 végén–1720 elején a
kőröspataki kastélyról és az épületben található javakról felvett leltár
következő részlete is: „Más festett ládában találtattak ezek: úgy mint hat
gyermeki apró ágyúk, öte kerekeivel és tengelyivel együtt van, egy kerekes
karabély, gyöngyházas, más kerekes polhák gyöngyházas.”[39]
A székelyföldi templomvárak udvarán létező kutak kapcsán említésre került Illyefalva, Székelyderzs és Nagyajta (1. köt. 426. old.) – ám Nagyajta esetében a várudvar északnyugati részében sejtett kút nyomát a 2004-ben zajló régészeti feltárásnak nem sikerült azonosítani (ha „létezett, azt a vár területén valahol más helyen kell keresni” – összegzett az ásatást vezető régész).[40]
A székelyföldi templomvárak udvarán létező kutak kapcsán említésre került Illyefalva, Székelyderzs és Nagyajta (1. köt. 426. old.) – ám Nagyajta esetében a várudvar északnyugati részében sejtett kút nyomát a 2004-ben zajló régészeti feltárásnak nem sikerült azonosítani (ha „létezett, azt a vár területén valahol más helyen kell keresni” – összegzett az ásatást vezető régész).[40]
A bölöni
unitárius templomvárral foglalkozó részletben megjelenik a legnagyobb
lélekszámú székelyföldi falusi település motívuma is (1. köt. 429. old.) – ez az
adat meglehetősen kétséges, és a korábbi szakirodalom által is gyanúba lett
fogva,[41] jómagam
pedig egyelőre nem látok bizonyítékot arra sem, hogy itt a 15. század végén már
megépült volna a védőöv, ennek első fázisa inkább a 16. század elejére-első
felére tehető.[42]
A védőöv tornyainak leírását tekintve jegyezném meg, hogy a délkeleti és az
északi tornyok nem három, hanem négyszintesek, és a legfrissebb kutatási
eredmények szerint az északi torony 1719 táján épülhetett.[43] A
bölöni 1690. évi vártörvény kapcsán említi a szerző, hogy „két választott
kapitányt és hét hadnagyot” bíztak meg ekkor a rend fenntartásával (1. köt.
428. old.) – a szóban forgó okmány a két kapitány mellett azonban a hét
„törvénytevő bírákok, hadnagyok és porkolábok” nevét is felsorolja. Mindezt
talán amiatt is érdemes lett volna pontosítani, hogy a bölöni templomvár
választott vezető testülete ekképpen a védekezés megszervezése mellett igazságszolgáltatási,
katonai és rendfenntartói hatáskört is elláthatott (ennek működése békeidőben
természetesen nem bizonyítható), de a „porkoláb”/várőrző végül a 19. század
második feléig/végéig a templomvárral rendelkező közösségek jellegzetes
figurájává vált (tulajdonképpen a harangozás és a békeidőben is állandó
várőrzés ötvöződéséből létrejövő munkakörrel).[44]
Nagyajtán a
szerző szerint a 16. század elején „terrakotta bordázatú szentélyt emeltek” (1.
köt. 434. old.) – ám a szentély hálóboltozatának egyszer hornyolt bordái kőből
vannak, a hajónak az 1802. évi földrengés idején beomlott boltozata viszont már
kétszer hornyolt terrakotta bordák hálózatát mutatta. A földrengés pusztítása
után leszedett késő gótikus boltozatot fiókos dongaboltozatra cserélték, a
fölöslegessé vált bordákat pedig felhasználták a nyugati torony északi
oldalához helyezett karzatfeljáró északi falának építésekor.
6. A nagyajtai unitárius templomvár nyugati karzatfeljárójának északi fala, nagyrészt a hajó 1802-ben beomlott boltozatának téglabordáiból rakva (a szerző felvétele, 2016) |
A nagyajtai
unitárius templom köré emelt védőöv leírását tekintve, itt nem a déli falon át
tervezett bejárati ajtó a másodlagos helyzetű (1. köt. 435. old.), hanem ennek
az 1622-es évszámot viselő gerendája.[45]
Sófalvi
András szerint továbbá az árkosi unitárius templomvár „ostromáról nem tesznek
említést a történeti források” (1. köt. 436. old.) – pedig ez esetben egyelőre
éppenséggel csak egy levéltári forrásban olvasható utalásból szerezhetünk
tudomást egy lehetséges korábbi pusztításról. 1789-ben az árkosi egyházközséget
is meglátogatta Lázár István unitárius püspök, az ekkor felvett ún. vizitációs
jegyzőkönyv (ennek egy részletét idézi is a szerző) pedig leltárba vette a
templom és a vár épületét is – ebben jegyezték meg: „Mely mindjárt
vicináltatott fundusnak tágasabb részében egy vár vagy kastély, napkeletre,
északra, napnyugotra és délre fennálló négy fedeletlen bástyáival együtt, jó
nagy magosságú kőfalakkal. A bástyákban belől látszik az ezelőtt sok
esztendőkkel lött pogányok égetésének vestigiuma, a kőfalai is
béboríttatatlanok lévén, imitt-amott a tetejéről kezdettenek lehullani a
kövek.”[46]
A
homoródszentmártoni templomvár 1690. évi ostroma (1. köt. 432. old.)
meglehetősen kétes valóságértékű. Itt arról van szó, hogy a Jánosfalvi Sándor
István és Orbán Balázs által meglehetősen kiszínezett, már-már eposzi
hangvételűvé emelt helyi hagyományt[47]
valós történelmi adatként kezelték korunk szerzői is,[48]
nem véve figyelembe a 19. század elején a homoródszentmártoni unitárius
templomban még látható, koronatanúként emlegetett halotti zászló feliratát se.
Ez a következőképpen maradt fenn Lázár István unitárius püspök 1789. évi
egyházlátogatásának jegyzőkönyvében: „Itt nyugszik Nemzetes Biro Gabor uramnak
virágzo életének 23 esztendös koraban Tatarok fegyveretöl sok sebei utan vitezi
modon elhervadott teste. 8. 8bris. 1691.”[49]
A feliratból
igazából annyi derül ki, hogy az 1691. október 8-án elhunyt Biró Gábort a
homoródszentmártoni templomba temették el, aki a tatárokkal vívott harcban
kapott sebekbe halt bele. A „sok sebei után vitézi módon elhervadott teste”
kifejezés egyértelműen arra utal, hogy a sebesült ifjú még életben tért meg a
harcból, és végül a sebei okozták a vesztét. A szóban forgó harc azonosítása
rendjén természetesen szóba jöhet a Thököly Imre győzelmével végződő zernyesti
ütközet (1690. augusztus 21.), amelyben a székelyek is részt vettek (Cserei
Mihály, aki maga is a hely színén volt, részletesen le is írja az eseményeket);[50]
illetve létezhet még egy olyan elméleti lehetőség is, hogy az ifjú a Thököly
Imre seregéhez tartozó kóborló, nyargalászó tatárokkal később kerülhetett
összetűzésbe, esetleg a hadaknak Szentmárton melletti átvonulásai idején. A
Jánosfalvi Sándor István és Orbán Balázs által részletesen taglalt „ostrom”
azonban kevésbé valószínű, nincs rá hiteles adat: Thököly Imre erdélyi
fejedelemmé kívánta választatni magát, így nem volt érdekében, hogy seregei
túlzottan pusztítsanak, raboljanak az országban (nyilván a hadak átvonulása
alkalmával szokásos kapdosás, állatok elhajtása, kisebb összetűzések napirenden
lehetettek).
Az 1. kötetet a Székelyföld a keleti Magyar Királyságban, 1526–1562 c. fejezet zárja (1. köt. 487–517. old.), melynek Oborni Teréz a szerzője. A fejezet nagyjából az Erdélyi Fejedelemség megalakulása előtti bonyodalmak felvázolásával foglalkozik (számos helyen azonosíthatók a szerző korábbi munkáiból változatlanul beemelt szövegrészek), a székelyekkel kapcsolatosan meglehetősen általános jelleggel megfogalmazott részekkel, melyek nagyon sokszor a 2. kötet egyes fejezeteiben is visszaköszönnek.
Az 1. kötetet a Székelyföld a keleti Magyar Királyságban, 1526–1562 c. fejezet zárja (1. köt. 487–517. old.), melynek Oborni Teréz a szerzője. A fejezet nagyjából az Erdélyi Fejedelemség megalakulása előtti bonyodalmak felvázolásával foglalkozik (számos helyen azonosíthatók a szerző korábbi munkáiból változatlanul beemelt szövegrészek), a székelyekkel kapcsolatosan meglehetősen általános jelleggel megfogalmazott részekkel, melyek nagyon sokszor a 2. kötet egyes fejezeteiben is visszaköszönnek.
__________________________________________
II. kötet.
1562–1867.
Szerkesztők:
Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz
Szerzők:
Oborni Teréz, Balogh Judit, Tüdős S. Kinga, Pakot Levente, Egyed Ákos, Pál
Judit, Hermann Gusztáv Mihály, Csikány Tamás, Tóth Levente és Deák Ágnes.
__________________________________________
A kötet 300 év eseményeit öleli fel, az értekezések
mintegy 650 oldalt foglalnak el. Jómagam az 1848–49-es szabadságharcig olvastam
át a szövegeket, tehát az 1848–1867 közti időszakról nem kívánok referálni,
mindazonáltal a szabadságharc bemutatására szánt 100 oldalt eltúlzottnak
találom.
Az általam átolvasott részek közül az első Az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi- szabadságharc kora, 1562–1711 címet viseli, a szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga (2. köt. 27–326. old.). Hogyha valakit komolyan érdekel ez a korszak, és értve át is akarja olvasni az egész szöveget, akkor bizony nehéz feladatra készül, ugyanis állandó ismétlésekkel, redundáns, terjengős, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, spekulálásokkal, félreértelmezett forrásokkal és számos tárgyi tévedéssel találja szembe magát. Ráadásul ezekben a részekben a legkövetkezetlenebb a jegyzetelés is.
Az általam átolvasott részek közül az első Az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi- szabadságharc kora, 1562–1711 címet viseli, a szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga (2. köt. 27–326. old.). Hogyha valakit komolyan érdekel ez a korszak, és értve át is akarja olvasni az egész szöveget, akkor bizony nehéz feladatra készül, ugyanis állandó ismétlésekkel, redundáns, terjengős, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, spekulálásokkal, félreértelmezett forrásokkal és számos tárgyi tévedéssel találja szembe magát. Ráadásul ezekben a részekben a legkövetkezetlenebb a jegyzetelés is.
Az embernek
az az érzése, hogy ezeket a szövegeket érdemben nem is szerkesztették, a
szerkesztői munka gyakorlatilag kimerülhetett abban, hogy meghatározásra került
az, hogy a szövegrészek milyen sorrendben követik egymást.
Oborni Teréz írása az első kilencven-száz oldalon végigköveti a fejedelemség történetét egészen a Lipót-féle diploma által megteremtett új közjogi helyzetig, és a felvezetésben kitér a székelyekkel kapcsolatos kérdésekre is – mindezt a rendelkezésre álló szakirodalom alapján teszi, és jórészt általánosságokat vonultat fel; az utána következő szerzők viszont nagyon gyakran megismétlik az itt már leírtakat.
Oborni Teréz írása az első kilencven-száz oldalon végigköveti a fejedelemség történetét egészen a Lipót-féle diploma által megteremtett új közjogi helyzetig, és a felvezetésben kitér a székelyekkel kapcsolatos kérdésekre is – mindezt a rendelkezésre álló szakirodalom alapján teszi, és jórészt általánosságokat vonultat fel; az utána következő szerzők viszont nagyon gyakran megismétlik az itt már leírtakat.
Tévedések azonban
itt is akadnak: Pekri Gábor helyett Petki Gábort (2. köt. 39. old.) emlegeti a
hat székely szék főkapitányaként, holott a szóban forgó személy korábban már
szerepel Pekri Gáborként is (2. köt. 36. old.).
A Székelyföldön található mezővárosok és a székely székek lakossága, illetve érdekeik között több esetben is értelemzavaró összemosások fedezhetők fel: a székelyföldi mezővárosok lakói számára tett uralkodói kedvezéseket a székelyek felé tett gesztusokként tünteti fel. János Zsigmondról jegyzi meg: „Uralkodásának utolsó éveiben már bizonyos jeleit mutatta, hogy kedvezni is próbált a székelyeknek. 1568-ban két alkalommal is olyan rendelkezést adott ki, amelyben Udvarhely lakosainak a jogait védte: előbb a környékbeli erdők használatát biztosította számukra, később engedélyezte, hogy csak Segesvárig legyenek kötelesek szekerezni.” (2. köt. 39. old.).
A Székelyföldön található mezővárosok és a székely székek lakossága, illetve érdekeik között több esetben is értelemzavaró összemosások fedezhetők fel: a székelyföldi mezővárosok lakói számára tett uralkodói kedvezéseket a székelyek felé tett gesztusokként tünteti fel. János Zsigmondról jegyzi meg: „Uralkodásának utolsó éveiben már bizonyos jeleit mutatta, hogy kedvezni is próbált a székelyeknek. 1568-ban két alkalommal is olyan rendelkezést adott ki, amelyben Udvarhely lakosainak a jogait védte: előbb a környékbeli erdők használatát biztosította számukra, később engedélyezte, hogy csak Segesvárig legyenek kötelesek szekerezni.” (2. köt. 39. old.).
Itt azonban
a következőkről van szó: az uralkodó az 1568. március 13-án, Gyulafehérváron
kibocsátott, Telegdi Mihályhoz, a hat székely szék kapitányához és a
Székelytámadt vár prefektusához, illetve helyetteseihez intézett
parancslevelében meghagyta, hogy Udvarhely mezőváros lakóit (civium et hospitum oppidi nostri Wdwarhel)
védelmezzék meg Szentimre, Bethlenfalva és Patakfalva lakói ellen, ha azok a
várossal régóta közösen használt erdő élésében háborgatnák őket. A parancslevél
a régi szokásra, illetve Izabella királyné ezirányú engedélyére is hivatkozik.[51] A
következő oklevél pár nap múlva, 1568. március 17-én kelt, szintén
Gyulafehérváron, ez esetben is Telegdi Mihálynak címezve, amelynek értelmében az uralkodó Udvarhely
mezőváros elöljáróinak és lakóinak (judicis,
juratorum civium ac universorum inhabitatorum oppidi nostri Wdwarhel)
megengedte, hogy a kapitányok által a székely székekből beszedendő adót csupán
Segesvárig szállítsák, mivel a Székelytámadt vár körül is terhes szolgálatot
végeznek.[52]
Ez utóbbi parancslevél esetében eléggé pontosan körül van írva, hogy mit is
tartoznak Segesvárig szállítani az udvarhelyi lakosok, így a szerző által
használt tág „szekerezés” fogalom megtévesztő is lehet.
Amire
azonban talán jobban oda kell figyelnünk: ezek a parancslevelek nem az
Udvarhely széki székelyek terheinek az enyhítését szolgálták, hanem Udvarhely
mezőváros polgárainak életét, feladatait könnyítették némileg – a székely
székek székelyeit és a székelyföldi mezővárosok polgárait hiba lenne egy kalap
alá venni; a köztük fennálló markáns jogállási különbségek évszázadokra
meghatározták a székely székekben fekvő mezővárosok és a székek nem éppen
zavartalan viszonyát is. A székek a köztük létező mezővárosoknak való kedvezést
a legtöbbször gyakorlatilag a saját jogaik csorbításaként élték meg.
A tövisi
folyamodvány kapcsán és az ez előtt írt részletek a szerző egy 2012-ben, a 90
éves Kiss András tiszteletére kiadott kötetbe írt tanulmányából származnak,
gyakorlatilag változatlan megszövegezésben (a szerző nem is hivatkozott a
szövegben erre a tanulmányára).[53]
Borsos Tamás
kapcsán említi, hogy ő „a fejedelem későbbi konstantinápolyi követe” – itt azért
illett volna pontosítani, mert Borsos kapitihaként (portai ügyvivőként)
tevékenykedett. A kapitiha és a követ/főkövet közt jelentős rangbéli különbség
is húzódott.
A fejezet további részeit illetően: Apafi Mihályról a klasszikusnak mondható, gyengekezű fejedelem képét közvetíti (2. köt. 100. old.), holott a majd 30 évig uralkodó fejedelemről már Trócsányi Zsolt is egy egészen más – energikus, cselekvőképes államfőt megjelenítő – portrét rajzolt.[54] A meglehetősen hosszú időt felölelő, és amúgy prosperáló Apafi-kor elég kurtán-furcsán el is van intézve, akárcsak pl. a Béldi Pál-féle mozgalom (2. köt. 104. old.) vagy Thököly Imre ügye (2. köt. 107. old.). A fejezet az oszmán uralom visszaszorulásával és az Erdély számára új körülményeket teremtő Lipót-féle diploma vázlatos bemutatásával zárul (2. köt. 111. old.).
A kötet következő tömbjének szerzője Balogh Judit, aki A székely társadalom cím alatt (2. köt. 113–189. old.) a székely társadalmi rétegekben bekövetkező mozgásokról, átalakulásokról, az ezeket mozgató erőviszonyokról próbál értekezni; ám amint megszokhattuk a szerzőtől, az egész nem lett más, mint a „karrierépítés”, a „jól átgondolt vagy ösztönösen alkalmazott családi stratégiák” köré épülő egyveleg. Redundáns, néhol kellőképpen nem gondozott részletek, fogalmi következetlenségek, a helyismeret hiányából adódó furcsaságok is feltűnnek a szövegben, melyek azonban a szerkesztők, a lektorok figyelmét is elkerülték. Pl. a 125. oldalon: „...jelentős adományban részesült ebben az időben [1569–1570] Henter Miklós, aki Marosszéken Udvarfalvát, Atosfalvát, Kálfalvát; Maroskeresztúr, Bere és Csókfalva birtokait, Háromszéken pedig Nagy-, Közép- és Felsőajtán (Szárazajtán?), valamint Sepsiszékben Köpecen kapott birtokokat.”
Az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bemásolt adománylevélben a Sepsi széki birtokrészek a következőképpen szerepelnek: „totales igitur et integras portiones suas possessionarias siculicales in possessionibus NagjAÿtha, KeozepAÿtha, ZarazAÿtha et KÿsKepecz nuncupatis, omnino in Sede nostra Siculicali Sepsÿ existentes habitas.”[55] A szerző szövegében pedig a háromszéki Nagyajta, Középajta és Felsőajta (melyet zárójelben kérdőjelesen Szárazajtának vél), továbbá a Sepsi széki Köpec jelenik meg (holott ez utóbbinál egyértelműen Kisköpecről van szó). Kisköpec falu Barót és Köpec között feküdt, a települést valamikor a 16. század második felében hagyhatták fel véglegesen.[56] A „Felsőajta” alakkal nem, viszont a „Felajta” településnévvel a korabeli és későbbi forrásokban is számtalanszor találkozhatunk, mely minden esetben Középajtát jelzi. A Háromszék – Sepsi szék dolgot nem szükséges kommentálni.
A fejezet további részeit illetően: Apafi Mihályról a klasszikusnak mondható, gyengekezű fejedelem képét közvetíti (2. köt. 100. old.), holott a majd 30 évig uralkodó fejedelemről már Trócsányi Zsolt is egy egészen más – energikus, cselekvőképes államfőt megjelenítő – portrét rajzolt.[54] A meglehetősen hosszú időt felölelő, és amúgy prosperáló Apafi-kor elég kurtán-furcsán el is van intézve, akárcsak pl. a Béldi Pál-féle mozgalom (2. köt. 104. old.) vagy Thököly Imre ügye (2. köt. 107. old.). A fejezet az oszmán uralom visszaszorulásával és az Erdély számára új körülményeket teremtő Lipót-féle diploma vázlatos bemutatásával zárul (2. köt. 111. old.).
A kötet következő tömbjének szerzője Balogh Judit, aki A székely társadalom cím alatt (2. köt. 113–189. old.) a székely társadalmi rétegekben bekövetkező mozgásokról, átalakulásokról, az ezeket mozgató erőviszonyokról próbál értekezni; ám amint megszokhattuk a szerzőtől, az egész nem lett más, mint a „karrierépítés”, a „jól átgondolt vagy ösztönösen alkalmazott családi stratégiák” köré épülő egyveleg. Redundáns, néhol kellőképpen nem gondozott részletek, fogalmi következetlenségek, a helyismeret hiányából adódó furcsaságok is feltűnnek a szövegben, melyek azonban a szerkesztők, a lektorok figyelmét is elkerülték. Pl. a 125. oldalon: „...jelentős adományban részesült ebben az időben [1569–1570] Henter Miklós, aki Marosszéken Udvarfalvát, Atosfalvát, Kálfalvát; Maroskeresztúr, Bere és Csókfalva birtokait, Háromszéken pedig Nagy-, Közép- és Felsőajtán (Szárazajtán?), valamint Sepsiszékben Köpecen kapott birtokokat.”
Az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bemásolt adománylevélben a Sepsi széki birtokrészek a következőképpen szerepelnek: „totales igitur et integras portiones suas possessionarias siculicales in possessionibus NagjAÿtha, KeozepAÿtha, ZarazAÿtha et KÿsKepecz nuncupatis, omnino in Sede nostra Siculicali Sepsÿ existentes habitas.”[55] A szerző szövegében pedig a háromszéki Nagyajta, Középajta és Felsőajta (melyet zárójelben kérdőjelesen Szárazajtának vél), továbbá a Sepsi széki Köpec jelenik meg (holott ez utóbbinál egyértelműen Kisköpecről van szó). Kisköpec falu Barót és Köpec között feküdt, a települést valamikor a 16. század második felében hagyhatták fel véglegesen.[56] A „Felsőajta” alakkal nem, viszont a „Felajta” településnévvel a korabeli és későbbi forrásokban is számtalanszor találkozhatunk, mely minden esetben Középajtát jelzi. A Háromszék – Sepsi szék dolgot nem szükséges kommentálni.
Az 1595. évi
felkelés vagy Mihály vajda és a székelyek kapcsán megfogalmazott szövegrészek
(2. köt. 131–134. old.) gyakorlatilag a kötet első részében már közölt adatok ismétlései.
Az Előkelők, lófők, közszékelyek c. részben
említésre kerül, hogy a Kornis, Petki és Geréb családok nem székely eredetűek,
továbbá, hogy az Aporok, Nemesek és Mikók igen (2. köt. 136. old.) – ezt a
meglehetősen érdekes problémát – a székely főnépek származásának kérdését – azonban
nem fejti ki bővebben. Itt a magam részéről egyelőre annyit említenék meg, hogy
pl. a vargyasi Danielek ősei szintén vármegyei nemesek lehettek, akik már a 15.
század elején birtokolták Felsőrákost (a település mindvégig Fehér vármegye
része maradt). Egy bizonyos Rákosi Dániel utódai lehettek azok, akik aztán
betagozódtak az Udvarhely széki/Vargyas vidéki székely előkelők soraiba,
nyilván számos székely jogú birtokrészt is szerezve.[57]
Ez a kérdéskör – a székely előkelők származásának a felderítése, a vármegyei
nemeseknek stb. a székely előkelők közé való beilleszkedésének folyamata (a
kérdéssel, hogy kik is a székely nemesek vagy a székelyek közt élő nemesek?) –
annál is inkább fontos lehet, hogy ezáltal talán a székek kialakulására,
illetve a székely székekben zajló igazságszolgáltatási tevékenység gyökereire
is némi fény derülhet, vonatkozással a székely kerületek/székek megizmosodása
előtti adminisztrációs stb. szervezeti formákra (erdőispánság, vármegyék, törvényes
székek).
A szövegben
gyakran találkozunk olyan félmondatokkal, melyeknek az állításai nincsenek kellőképpen
megokolva vagy hivatkozva. Egyik ilyen az 1608-ban Báthori Gábor által a Három
Szék főkirálybírájává kinevezett Kálnoky János esete is, mely kinevezés a
szerző szerint „jelentős lökést adott a Kálnoky család karrierjének, mely a század
végére bontakozott ki” (2. köt. 143. old.) – a megjegyzésből az olvasó számára
ugyebár az szűrhető le, hogy a Kálnoky család „karrierje” töretlen volt a 17.
század folyamán. Holott a római katolikus vallású Kálnoky János tulajdonképpen
észre sem vette még, hogy „meglökték”, és 1610-ben gyakorlatilag máris a
kivégzés fenyegette (a Báthori Gábor ellen megkísérelt széki merényletben való
részvétel gyanúja miatt), alig menekülhetett, börtönt is szenvedve.[58]
Bethlen Gábor alatt 1616-ban szintén fogságba került (a fejedelemséget kereső
Homonnai Bálint pártjával való érintkezés vádjával),[59]
korábbi eladósodása miatt Brassó városa a miklósvári és farkasvágói birtokát is
megpróbálta elfoglalni.[60] Fia,
Kálnoky István nem is tudott magasabbra emelkedni a Miklósvár széki hadnagyság,
illetve alkirálybíróságnál, a csorbát csupán 70 év elteltével tudta kiköszörűlni
az unokája: Sámuel – nem mellékesen az 1680-as évek végén körvonalazódó
főhatalmi váltás révén (ő a Három Szék főkirálybírói tisztét is meg tudta
szerezni, később alkancellári tisztségbe is jutott).
Érdekes adatsort olvashatunk a 151. oldalon is, mely szerint 1654-ben többek közt „Szárhegyen 49 nemest, Szentmiklóson 72 nemest és 19 gyalogot, valamint 2 őrállót, Disznófalván (?) 12 nemest és 23 gyalogot, Remetén pedig 12 nemest” írtak össze. Itt a Disznófalva településnév (azaz Ditrófalva) önmagában vicces, az utána zárójelbe tett kérdőjel, valamint a településnek e néven és kérdőjellel a mutatóban való szerepeltetése (2. köt. 713. old.) azonban már tragikus – a kérdőjel elképzelhetően valamelyik szerkesztőtől is származhatott.
A szerző továbbá külön alfejezetet szentelt a hadba szállás alól való mentesítés kérdésének, mely szerinte a 17. században „válhatott karrierépítő elemmé, a társadalmi felemelkedés eszközévé” (2. köt. 153. old.). A hely- és forrásismeret hiányának, illetve a „karrierista csőlátásnak” jellemző terméke ez az alfejezet.
Érdekes adatsort olvashatunk a 151. oldalon is, mely szerint 1654-ben többek közt „Szárhegyen 49 nemest, Szentmiklóson 72 nemest és 19 gyalogot, valamint 2 őrállót, Disznófalván (?) 12 nemest és 23 gyalogot, Remetén pedig 12 nemest” írtak össze. Itt a Disznófalva településnév (azaz Ditrófalva) önmagában vicces, az utána zárójelbe tett kérdőjel, valamint a településnek e néven és kérdőjellel a mutatóban való szerepeltetése (2. köt. 713. old.) azonban már tragikus – a kérdőjel elképzelhetően valamelyik szerkesztőtől is származhatott.
A szerző továbbá külön alfejezetet szentelt a hadba szállás alól való mentesítés kérdésének, mely szerinte a 17. században „válhatott karrierépítő elemmé, a társadalmi felemelkedés eszközévé” (2. köt. 153. old.). A hely- és forrásismeret hiányának, illetve a „karrierista csőlátásnak” jellemző terméke ez az alfejezet.
Katonai
jellegű társadalomról lévén szó, a hadviselés alóli felmentés kérdése
természetesen egyidős lehet magával a katonai szolgálattal. A kérdéskör nyilván
megérdemel egy alapos, minden részletre kiterjedő tárgyalást, itt csupán néhány
fontosabb részletet körvonalaznék, a szerző által is tárgyalt korszakra
vonatkozóan (1562–1711). A sebesülések, testi hibák, az esetenként nagyon rossz
életkörülmények miatt a hadakozástól felmentettek dolgára itt nem térnék ki.
Az 1.
kötetben, a székelyföldi templomvárak kapcsán Sófalvi András által írt
fejezetben már szerepel az 1554-ben Medgyesen tartott országgyűlés azon
határozata, hogy „a székelyek ugyanezen földjén lévő váraikban azoknak
megóvására és őrzésére, amint a helyzet követeli, tizenhat vagy húsz személyt
hagyhatnak” (1. köt. 422. old.). Az eredetileg latin nyelvű szövegben nem a
„vár”, hanem a „kastély” kifejezés szerepel: „Item in castellis in eadem terra
Siculorum existentibus, secundum rei exigentiam, pro custodia et conservatione
eorum sedecim aut viginti personas relinquere similiter possint et valeant.” Ez
a határozat azonban további hasonló jellegű tételeket is tartalmaz: így a székely
előkelők (potiorum siculorum) a házuk
és családjuk oltalmára a szükségnek megfelelően két vagy három székelyt (duos aut tres Siculos ad custodiam domus et
familiae eorum), továbbá a székely falvak (villae quoque siculicales) a települések védelmére (ad villarum suarum custodiam) a
nagyobbak esetében három-négy, a kisebbekben két székelyt hagyhatnak otthon,
természetesen a kapitányaik tudta és beleegyezése mellett (ex scitu et consensu Capitaneorum suorum).[61]
Ezek az intézkedések természetesen a hadba vonulás alól való felmentést
jelentették az otthon hagyott székelyek számára.
A 17.
századból szintén több olyan rendelkezést ismerünk, melyek a hadfelkelés esetén
otthon hagyható székelyek számát rögzítették: gondoljunk csak a
homoródszentmártoniak 1636. évi privilégiumára, melynek értelmében a templomuk
köré épített erősség védelmére egy tehetős székelyt (potiorem siculum) és öt gyalog puskást hagyhattak. E kiváltságot a
későbbi fejedelmek is megerősítették, Apafi Mihály 1681-ben pedig azt is
kihangsúlyozta, hogy az „említett öt közszékely gyalog puskás öt lófővel
felcserélhető legyen” (mivel a helység gyalogpuskásait már a lófők közé
emelte). A homoródalmásiak számára II. Rákóczi György 1660-ban engedte meg,
hogy a veszély esetén a homoródalmási barlangba (Czudálo-Kő) menekülő lakosok védelmére „négyet ezen falubeliek
közüllök hadakozásnak idején honn hagyjanak”. A kiváltságot 1671-ben jóváhagyta
Apafi Mihály is. Elképzelhetően ilyen jellegű privilégiumért folyamodtak
1661-ben Apafi Mihályhoz a székelyderzsiek is, aki 1663-ban a bágyi vár
őrzésére is hat ember otthonmaradását engedte meg.[62]
Nyilván az sem lehet véletlen, hogy a fent felsorolt példák mind Udvarhely
széki vonatkozásúak – elképzelhető, hogy az 1554. évi szabályok mentén az ekkor
már álló háromszéki „kastélyok” (azaz templomvárak) őrzésére hagyott székelyek
esetében ez a dolog teljesen természetes volt, viszont az Udvarhely széken
később megépülő erősségek védelmére otthon hagyható hadviselő személyek ügye
fejedelmi kiváltságolásra szorult.
2014-ben
közöltem egy 1690. július 20-án, a bodzai táborozás idején „Kis Szármánÿ nevű
helyen, az Bozza vize mellett” kelt szerződést, mely nagyajtai Donáth György, a
Miklósvár széki egyik lovas száznak a főhadnagya és a bölöni Nagy testvérek:
György és István közti egyezséget rögzített:
„Hogy amint közönséges veszedelmünkre
néző rettentő hírek mia minnyájan fejek s jószágok vesztések alatt capitatim
táborban felültenek volna,[63]
becsületes emberek által minket is adhibeálván, requirálák ő kegyelmit, hogy
azon súlyos táborozásból őket hazájokban és lakó helyekben vissza bocsátaná. Lévén penig szegény országunkban régi
eleinktől ránk maradott, és mostan is eodem in vigore megtartatott szabadsága
az minden becsületes főhadnagyoknak, hogy hármat zászlója alatt levő vitéziből
hópénziért honn hagyhat, ő kegyelme fenn specificált személyeknek
instantiájokot, egyszersmind a mi mellettek való szólásunkot is tekintetbe
vévén, noha mind az súlyos dolgok, mind a fenn forgó gonosz hírek naponként
ugyan ránk tódulván, nem kevés akadályt szerzeni láttatnak vala, mindazonáltal
azon szabadsága szerint, mely ő kegyelminek is minden becsületes főhadnagyokkal
együtt engedtetett, kívánságoknak eleget tett, és evvel együtt három útból való
mentséget ígirvén nekiek, mindketten őket haza bocsátotta ilyen módon:
Nemzetes Miklosvár széki NagjAjtaj Donáth György uram ada Bölöni Olt felé való
határon, Fel mezö fejiben egy nagy darab szántóföldet cub. féreje 6, melynek
vicinussa ab una az Tatár Mihály földe, más felől az erdő Árkja, az lábján az falu
földe; Miklosvár széki Bölöni Nagÿ György és Istvánéknak penig lévén Miklosvár
székben KözépAjtán egy darab benn való örökségek az falu derekában, Alszegben,
vicinussa ab una Szabo Tamás, ab altera Bölöni Nagj Miklós, mely örökségnek
távul léte miatt majd semmi hasznát nem vehetvén, és azért Bölöni határon
Donáth György uramtól nekik adatott szántóföldet magoknak hasznosabbnak
ítilvén, magok szabad akaratjok szerint kérék és kívánák azon földet Donáth
György uramtól, adván érette azon specificált örökséget örökösön,
irrevocabiliter, minden praetensiójokot és jussokot, valamellyel eddig bírták,
ő kegyelminek és ő kegyelme posteritássinak odaengedték.”[64]
A hadnagyok,
kapitányok fent jelzett joga (mely nyilván az 1554. évi vonatkozó határozatokra
is visszavezethető) a katonai elöljárók tekintélyének a növelése mellett
természetesen jövedelemkiegészítő lehetőségnek is számított, melyet egyesek
bizonyára mértéktelenül ki is használtak. Cserei Mihály jegyzi meg a zernyesti
csata (1690. augusztus 21.) leírásakor: „Hajszler eszében véve [Thököly
hadmozdulatait], Doriát hat compániával expediálja a tatárok ellen, Teleki is
tizenhárom zászlóalja székely hadat Henter Mihály (ki Háromszéken vicéje vala,
gonosz, factiósus lator ember, és ki Teleki Mihályhoz való bíztában még a
háromszéki főrendeket sem becsüli vala, s míg a Bozzán táboroztunk, számtalan
nemes és lófő mentségeseket tartván, kik hóról hóra sok pénzt fizettenek,
magának felette sokat gyüjtött vala, mégsem lőn soha Isten áldása a házán, most
is Rákóczi Ferenccel odavan a kurucságra) commendója alatt elküldi Doriával.”[65]
Balogh Judit
értelmezésében a had alóli felmentésnek „két módja volt. Az egyik, hogy a
felmentést kérők valamilyen ellenszolgáltatást ígértek és adtak a ‘mentésért’,
a legtöbb esetben egy lovat – amit például Farkas Ferenc kapott – vagy pedig
valamennyi pénzt. Például egy agyagfalvi mentett Ugron István uramnak 15
forintot fizetett. A leggyakrabban azonban nem anyagi természetű
ellenszolgáltatást találunk a lustrában, hanem azt, hogy a hadnagy valamilyen,
nehezen meghatározható személyi függésbe vonta a felmentésért folyamodókat. Míg
a század elején az ilyen esetekben a hadnagy jobbágya lett az illető, addig az
1650-es években határozottan nem a jobbágy, hanem a „szolgája” kifejezést
alkalmazták, ami egy tágabb és még nehezebben meghatározható függést jelent.”
(2. köt. 153–154. old.).
Mindezt
aztán számos spekuláció követi, amelyben túl van erőltetve a „függésbe
kerülésnek”, a „szolgaságnak” a szerző által nem igazán értett fogalma, melyre
azonban még statisztikákat is épített (2. köt. 157. old.), természetesen
mindezt a „kliensi rendszer kiépítése” és a „karrierépítés” jegyében – holott a
dolog nem ilyen egyszínű.
Itt
tulajdonképpen szó sincs arról, hogy a hadnagy vagy a kapitány csak eme felmentési
joga által „jobbágyságra” vagy valamely „személyi függésbe” vethette volna a
felmentettet: a felmentéssel az illető hadkötelezettsége nem szűnt meg, az
csupán az éppen körvonalazódó hadi expedícióból – esetleg többől – való
kimaradást jelentett. A hópénz (a székelyek hópénze is megér egy részletesebb
tanulmányt) hadnagy általi felhajtása mellett nyilván más jellegű juttatásokban
is megegyezhettek, melyekről szerződést is kötöttek, a szerződésben foglaltak
be nem tartása miatt pedig a felek akár perelhették is egymást, amely pernek a
következményeit aztán viselni kellett.
A főemberek,
széki főtisztségviselők szolgájaként feltüntetett személyek esetében pedig
bizonyára nem arról van szó, hogy ők a hadviselés alól való felmentés
megszerzése érdekében álltak volna szolgaságra (ilyen eset kevés lehetett),
hanem a szóban forgó személyek (nemesek, lófők vagy akár gyalogok) nyilván
békeidőben is az illető főember udvarában/mellett vállaltak szolgálatot,
valamely familiárisi kapcsolat keretében, fizetségért (melyet
szerződésben/konvencióban is rögzítettek).
Gondolunk
itt pl. Daniel János esetére, aki az 1640–1650-es években már igen fontos,
országos jelentőségű ügyekben forgolódott, követi küldetéseket teljesített,
széki főtisztségeket viselt, ilyesfajta feladatainak ellátását pedig csupán
népes apparátussal, úgymond számos alkalmazottal vihette véghez. A
szolgálatában álló személyek közt természetesen kisnemesek, lófők is szép
számmal akadtak, akiknek a mustrán való meg nem jelenése, esetleg a hadból való
távol maradása amiatt is indokolt/igazolt volt, hogy uruk szolgálatában
kellőképpen fontos és szükséges, esetleg éppen veszélyes feladatokat láttak el
(továbbá itt nyilván visszautalhatunk az 1554. évi medgyesi országgyűlés azon
határozatára is, hogy a székely főemberek házuk és családjuk védelmére
székelyeket hagyhatnak otthon).
A szerző
továbbá megállapítja: „A Daniel János által mentett 27 fő olyan sok, hogy azt
mutatja, a Danielek éppen ezekben az évtizedekben indultak el a karrierépítés
útján. A helyi társadalomban már ekkor meglévő meghatározó szerepüket azért is
lehetett nehéz kiterjeszteni országos szereppé, mert a család nagyobbik része
még ekkor is unitárius volt.” (2. köt. 154. old.). Itt azért illett volna
megemlíteni, hogy Daniel János (†1654) éppenséggel református volt már ekkor
(ami nyilván csak jótékony hatással lehetett ez időben a pályájára nézve),
élete végén a Három Szék főkirálybírájaként, a fejedelem főudvarmestereként és
a gyulafehérvári kollégium gondnokaként is tevékenykedett.[66]
A hadi
expedícióban való részvétel alóli mentesítés igen érdekes kontextusban jelenik
meg a 17. század negyvenes-ötvenes éveinek forrásaiban is. A Balogh Judit által
is emlegetett 1653. évi összeírásban (mely a moldvai hadjáratokból távol maradt
Udvarhely széki hadköteles székelyeket vette számba), a székelymuzsnaiakat rögzítő listán feltűnik
egy igen érdekes bejegyzés: „Kerestely Georgiöt az elsö menesbol Tórók Jstuan
musnay Praedicator móntette.”[67]
Azaz: Kerestély Györgyöt az első menésből Török István muzsnai prédikátor
mentette.” Ezt a többi bejegyzés közül minden tekintetben kilógó részletet a
szerző nem vette észre, vagy mellőzte, mivel nem illett az általa felvázolt
profilba. Kiderül ugyanis, hogy ezidőben (az ún. református-unitárius stb.
templomviták idején) Udvarhely és pl. Miklósvár szék területén is egyes katonai
elöljárók és egyházi személyek (esperesek, papok) hadi mentséget ajánlottak
cserébe a református vallásra való átállásért.[68] A
kérdéskörnek részletes tanulmányt szenteltem a bölöni felekezeti viszonyokkal
is foglalkozó, készülőben lévő kötetemben.
Továbbá a
székelyföldi társadalom egy viszonylag vékony rétegét is megemlíteném, mely
bizonyos szolgálatok fejében mentes volt a hadbaszállás alól – ők a solymárok,
kikre viszont ennek fejében meglehetősen nehéz feladatok hárultak: pl. a portai
adó mellé a szultánnak kötelezően járó sólymok befogását, betanítását és
Konstantinápolyba stb. szállítását, a Portán való átadását is végezték, saját
költségükön.[69]
És a sor még folytatható, a hadi expedíciók alól mentesülő különféle rétegekről
a 2. kötetben is több esetben szó esik (pl. 229–232. old.).
A nemesség a széki vezető tisztségekben c. alfejezet (2. köt. 160–170. old.) ismétlésektől
terhelt, csupán a főkapitány, a főkirálybíró és az alkapitány tisztségeit emeli
ki, a székekbeni adminisztrációs és igazságszolgáltatási tevékenység dandárját
végző alkirálybírók (jobbára szintén a nemesek közül kerültek ki), illetve a
széki jegyzők említésre sem kerülnek.
A széki
főtisztek igencsak foghíjas listája is összeállításra került (a főkapitányok és
a főkirálybírók mellett az alkapitányok és egyes alkirálybírók nevét is adva),
néhol a tisztség viselésének idejével együtt, máshol erre a szerző nem közöl
adatot – sajnos a listán szereplő adatok forrása egyetlen esetben sincs
megjelölve, így nem is ellenőrizhettem őket, és ezen írás keretében nem is
vállalkozhatok a pontosítások megtételére.
Nem tartom
célravezetőnek a főtisztek stb. fejedelmek alatti csoportosítását, ugyanis
esetenként ez félreértésekre is okot adhat, ugyanis egy-egy főtiszt szolgálati
ideje túlterjedhetett egy-egy fejedelem uralkodási idején (maga a szerző is a
Bethlen Gábor uralkodása alatti időszakra vonatkozó részben 1632-ig, illetve
1635-ig terjedő intervallumokat is megad), és nem tudjuk, hogy mi a helyzet pl.
I. Rákóczi György alatt, ugyanis ő kimaradt a listából. Vargyasi Daniel Mihály
esetében rögtön feltűnt, hogy főkirálybírói tisztségviselésének (a Három
Székben) időintervalluma 1622–1629 (azaz Bethlen Gábor elhunyta) közé van téve,
azonban ő ezt a tisztet 1622-től egészen 1641-ben bekövetkezett haláláig
viselte.[70]
Nem tudom,
hogy a szerzőnek mi volt a célja ezeknek a listáknak az összeállításával, ha
egy megbízható segédletet szeretett volna nyújtani a széki tisztségviselők
sorrendjét illetően, akkor ez egyáltalán nem sikerült. Itt csak annyit
említenék még meg, hogy az alkirálybírák szerepeltetését a listán egyenesen viccesnek
találom: csak a Három Szék (Miklósvár székkel tulajdonképpen négy) esetében már
Bethlen Gábor idején egyszerre négy alkirálybíró és négy jegyző volt
tisztségben stb.
Továbbá a
17. század első évtizedeire vonatkozóan annyit még meg szeretnék említeni, hogy
ekkor még nem voltak teljesen kikristályosodva és lerögzülve a tisztségek sem
(tulajdonképpen még mindig egy kísérleti időszakkal van dolgunk, melyben
megpróbálták kialakítani a székek tisztikarát): vargyasi Daniel Mihályról
tudjuk, hogy 1606-ban Orbai szék kapitánya, 1609-ben már Udvarhely szék
alkapitánya, 1617-ben „Sepsi és Orbai kapitán” megnevezéssel illették – lásd a
mellékelt 1617. évi dokumentumot is, amelyben „Michael Daniel Capitaneus duarum
sedium Seppsi et Orbaj”-ként jegyezte magát. 1618-ban pedig már Sepsi, Kézdi és
Orbai széki vicekapitánynak nevezte ki Bethlen Gábor, kikötve, „hogy az mikor
sucessu temporis más főkapitánt kelletik azon székekre cirkálnunk is, ezen
vicekapitánságnak tisztiben ugyan helyben maradhasson” (lásd a mellékelt 1621.
évi dokumentumot is).[71]
Ebben az utasításban talán tetten érhető a fejedelemnek azon törekvése is, hogy
az alkapitányi tisztséget függetlenítse némiképp a (fő)kapitány személyétől (a
korábbi gyakorlat szerint a kapitány nyilván maga nevezte ki a vicéjét).
A széki
tisztségek szervezeti diagramjának összeállítása koronként (1562 előtt, 1562
után, a 17. század első évtizedeiben, és a Bethlen Gábor uralkodása
alatti/utáni időszakban) és székenként egyértelműen külön-külön vizsgálatokat igényel.
A szerző
néhol olyan mondatokat is megfogalmaz, amelyek a székelyek esetében munkáló
erőviszonyok ismeretében legalábbis érthetetlenek. Pl.: „Míg ugyanis a 16.
század során a székelyek mint a székelyföldi haderő része szereztek hadi
érdemeket, addig később, mivel Bocskai és Bethlen a hangsúlyt a hadjáratokra
helyezte, a székelyek gyakran vállaltak inkább végvári szolgálatokat a
Székelyföldön kívül, esetleg földbirtokosok vezette seregekben harcoltak.” (2.
köt. 171. old.). Nem értem – a székelyföldi haderő a Székelyföldön is ugyanaz,
és ha pl. Felső-Magyarországra vagy Morvaországba, esetleg Moldvába vagy
Havasalföldre megy, akkor is ugyanaz. A székelyföldi haderő mindig az éppen
aktuális főhatalomnak/fejedelemnek a szolgálatában fejthette ki tevékenységét,
hiszen attól várta privilégiumainak garantálását (a pártütésekről stb. most nem
ejtek szót). A seregek a főhatalom/fejedelem hívására szálltak harcba, és ott
ahol éppen megkívánták. Hogy a székely székek seregei akár együttesen, akár
külön-külön gondoltak volna egyet és testületileg úgy döntöttek volna, hogy
elszegődnek zsoldosnak valahová (egy „végvárhoz” vagy egy „földesúrhoz”) – amint
az az idézett részletből érthető, engedély vagy felsőbb utasítás nélkül, az nem
hozhatott jót senkinek.
Egy jellemző
esetről számolhatok be még 1548-ból: ez év nyarán a Havasalföldről elűzött
bojárok székelyeket és szászokat is megnyerve az ügynek, beütöttek
Havasalföldre, hogy új vajdát emeljenek az uralkodói székbe. A hivatalban lévő
vajda, Mircea Ciobanul azonban a Perișnél vívott ütközetben (augusztus 24.)
legyőzte őket, ahol a székelyek nagy része is elesett. Erdélyre nézve a dolog
meglehetősen kellemetlenné vált, ugyanis Mircea Ciobanul vajdát már a török is
megerősítette hivatalában, így az amúgy sem engedélyezett akciót
hallgatólagosan sem pártolhatta. Augusztus 26-án Fráter György parancsolata,
mely szerint el kell fogni a bujdosó (pribeag)
bojárokat, az ügyben részt vevő székelyeket és szászokat, már Brassóba
érkezett. Augusztus végén a visszatértek már fogságba is kerültek. Az 1548.
szeptember 8-ára, Kolozsvárra összehívott országgyűlés foglalkozott is a
dologgal, ahol a bűnösök szigorú megbüntetését rendelték el, utalva arra, hogy
már korábban is hoztak olyan végzéseket, hogy „senki külországba a helytartó és
rendek tudta s akarata nélkül ki ne mehessen, vagy követeket ne küldhessen,
mégis számosan a székelyek és szászok közül nemcsak magokban, hanem sereggel és
dobokkal, a bojárokot Oláhországba kísérték”.[72]
A
havasalföldi kaland egyik főszereplője Borosnyói Simon székely főember volt,
akit ekkor már Prázsmáron tartottak fogva több más nemessel (et alios captivos nobiles) együtt. Az
eljárás után Borosnyói Simont Feketehalomban lefejezték, a többi fogvatartott
viszont pénzbírsággal megúszta az ügyet. A dologhoz hozzátartozik, hogy 1548
decemberében Borosnyói Simon borosnyói házát a földig lerombolták (domus Simonis Borosnyoi est funditus
diruta) – és ezúttal nem a székelyek, hanem a Brassóból/Barcaságból
odaparancsolt darabontok.[73]
Vagyis ez esetben a ház lerombolása bizonyára a bűnösök felett hozott ítélet
része lehetett.
A házak
lerombolása – a közszékelyek között az előkelőkkel szemben gyakorolt
rendszabályozás kedvelt módszere – a középkor folyamán, sőt egészen a 16–17.
század fordulójáig élő gyakorlatnak számított a Székelyföldön. Ennek a kapcsán
Balogh Judit egyik megállapítására szeretnék még kitérni, melyet a kurucok
által felprédált csíki Apor javak kapcsán tett: „Ebben az esetben nem kuruc
virtus mutatkozott meg, inkább régi székely szokás elevenedett meg: aki
megpróbált valamilyen módon kiszakadni a közösség jogainak és kötelességeinek a
szorításából, azt a közösség, ha csak tehette, megbüntette. Úgymond „megdúlták”
a házát, azaz mintegy intő példaként lerombolták a birtokán álló épületeket.”
(2. köt. 173. old.).
A kuruc vagy
egyáltalán a székely virtus mélységben való taglalását mellőzve, csak annyit
jegyeznék meg, hogy ebben az esetben nincs túlságosan sok értelme a „dúlás”
közösségi megnyilvánulásként való felemlítésének, és az itt használt
„prédálás”, „dúlás” fogalmak és a lakóházak stb. földig való tervszerű
rombolása közé sem szabad egyenlőségjelet tenni. A kuruc virtus ebben az
esetben nyilván kimerült a rablásban, a törés-zúzásban, illetve esetenként a
gyújtogatásban.
A szerző
által adott további hangzatos címek: Székelyek
a fejedelemség politikai színterein, Az udvari testőrségben, A fejedelemség
diplomáciai szolgálatában gyakorlatilag csupán felsorolásokat tartalmaznak,
természetesen változatlanul az „elitbe való emelkedés”, illetve a „karrierstratégia”
és a „kapcsolati háló” jegyében, gyakran ismétlésekbe bonyolódva – viszont
egyetlen diplomata vagy a fejedelemség adminisztrációjában magasra emelkedő
székely főember pályája, annak tulajdonképpeni jelentősége sem körvonalazódik a
szövegekben. Mikes Kelemen (!) tudtommal soha nem volt kapitiha[74] –
és itt visszautalnék arra is, hogy pl. Borsos Tamás esetében miért is
hiányoltam az általa betöltött diplomáciai funkció pontosítását.
A szintén
Balogh Judit által jegyzett, A vallási
sokszínűség c. alfejezet (2. köt. 181–189. old.) botrányos: gyakorlatilag
150 év vallási jellegű mozgalmait, egyházszervezeti kérdéseit (tulajdonképpen a
térség történetének egyik legizgalmasabb szeletét: reformáció,
egyházszervezetek kialakulása, felekezetek közti kapcsolatok, viták,
templomfoglalások, klérus, művelődés stb.) letudta egy-két oldalon; az
alfejezet hátramaradó hét oldala pedig szintén a „karrierépítésé” és a
„kapcsolati hálóké”. Mindehhez nem is szükséges kommentár – talán jobb lett volna,
ha ez a fejezet be se kerül a kötetbe.
A székelység szervezeti kérdéseivel foglalkozó további fejezeteket Oborni Teréz jegyezte, ezek közül az első az Erdélyi országgyűlés – székelyek rendi nemzetgyűlése címet viseli (2. köt. 190–193. old.). A szerző, akárcsak fennebb is, rögtön összemossa a székely székek és a székelyföldi mezővárosok dolgait. Az 1623. április 14-én, Maksán a Három Szék közgyűlésében a székek országgyűlési követei számára készített utasítást emlegetve a következőket írja: „Az utasításhoz kiegészítő jegyzések is tartoztak, amelyekben Kézdivásárhely és általában a háromszéki mezővárosok ügyeire való gondviselésre hívták föl a követek figyelmét. Az volt szokásban ugyanis, hogy a széki főkapitányok és királybírák által kivetett bírságok fele része a széki tisztségviselőké, fele pedig a városé szokott lenni, ezt a szokást azzal egészítették ki, hogy vásárok jövedelmét is ugyanígy osszák el a szék és a város között. Az utasításból kiderül, hogy Kézdivásárhelyen akkoriban a vásározóktól vámot kezdtek szedni, amit szintén sérelmesnek ítéltek, és erre nézve is az országgyűlés megkérdezését rendelték el.” (2. köt. 191–192. old.).
A székelység szervezeti kérdéseivel foglalkozó további fejezeteket Oborni Teréz jegyezte, ezek közül az első az Erdélyi országgyűlés – székelyek rendi nemzetgyűlése címet viseli (2. köt. 190–193. old.). A szerző, akárcsak fennebb is, rögtön összemossa a székely székek és a székelyföldi mezővárosok dolgait. Az 1623. április 14-én, Maksán a Három Szék közgyűlésében a székek országgyűlési követei számára készített utasítást emlegetve a következőket írja: „Az utasításhoz kiegészítő jegyzések is tartoztak, amelyekben Kézdivásárhely és általában a háromszéki mezővárosok ügyeire való gondviselésre hívták föl a követek figyelmét. Az volt szokásban ugyanis, hogy a széki főkapitányok és királybírák által kivetett bírságok fele része a széki tisztségviselőké, fele pedig a városé szokott lenni, ezt a szokást azzal egészítették ki, hogy vásárok jövedelmét is ugyanígy osszák el a szék és a város között. Az utasításból kiderül, hogy Kézdivásárhelyen akkoriban a vásározóktól vámot kezdtek szedni, amit szintén sérelmesnek ítéltek, és erre nézve is az országgyűlés megkérdezését rendelték el.” (2. köt. 191–192. old.).
A fentiekből
első olvasásra az derülne ki, hogy a Három Szék követei tulajdonképpen a
székelyföldi mezővárosok gondjainak a megoldásában fáradozhattak az
országgyűlés előtt, illetve, hogy a székely székekben zajló törvénykezési
tevékenység révén befolyó bírságok fele része a szék tisztségviselőit, fele
része pedig a várost illette.
Lássuk az
utasítás vonatkozó szövegét:
„Az köztünk
való mezővárosok, kiváltképpen kézdi-vásárhelyieknek dolga felől, az mely
jegyzéseket írtunk és ő kegyelmeknek instructióba adtuk: azokra is ő kegyelmek
szorgalmatoson provideáljanak, azon küűl is, az mely jegyzéseket azon levélre
írtunk, azokról is ő kegyelmek serio provideáljanak.” [...]
„Mivelhogy
minden legitimus fejedelmeknek ideiben az mely fő kapitánok, királybírák
Háromszékre rendeltettenek, ugyanezen Háromszékben levő várasok is mindenekben
azon főtiszteknek tisztek alatt úgy viseltettenek, hogy azoknak hírek és
tanácsok nélkül semminémű innovatiokot nem cselekedtenek, hanem kapitányoktól
függvén az ispánok kibocsátásában is ilyen mód és rendtartás observáltatott,
hogy az szék fogta ispánok városokban bejövén, valami bírságok estenek köztök,
azt hit szerént felkeresvén, fele jövedelme az tiszteké volt, fele az városé.
Item valami
jövedelmek vásár napján avagy sokadalmak napján estenek, tudnia illik vámok és
egyéb hasznos jövedelmek, aequaliter az főtiszt és város közt elosztatott.
Az mi az
vásárlás dolgát illeti, mind az külső országbeliek és mind ezen három
székbeliek, ha mit kereskedésnek és vásárlásnak okáért behoztak, szabadoson
árulhatták, ki az széknek nem kevés hasznára volt.
Ilyen
dolgokot is értünk, hogy néha az városi atyánkfiai közül nem az közönséges jót,
hanem csak az maga privatumát nézvén, az kik Molduvából kijőnek, avagy
Brassóból Molduva felé menni akarnának, avagy az országnak más részire menni
ügyekeznének, afféle embereknek oly fautori, hogy az vám előtt tisztek kárára
eligazítják és az vámot ilyen praetextus alatt magoknak vonzzák. Vadnak ilyen
innovatiók is köztök, hogy külső helyekből hét közben avagy vásár napján és
sokadalmok szombatján húst, halat, vasat, sót és egyéb árut eladásnak okáért
behoznak, eladni nem engedik, az szék szabadságának és praerogativájának
derogamenjire.
Kívánjuk azt
is, hogy az országnak végezése szerint, fontnak, vékának, ejtelnek igazán való
mértéke az főtisztekkel együtt revideáltassék az városon, és ha az külső
falusiak közül valaki vétkesnek találtatik, azok is megbüntettessenek.
Vagyon ilyen
bántásunk is az kézdi-vásárhelyiektől, hogy valamely emberek eladásnak okáért
valamit bevittenek, ennek előtte azokból vámot nem vöttenek, mostan penig
sokakon vámot vöttenek és ennek utána is venni akarnak, még csak az vásárra
vitt sótól is, ezekről az választott uraink ő kegyelmek requirálják urunkat ő
felségét.”[75]
Miről is van
szó? Arról egyáltalán nincs, hogy a széki főtisztek az általuk a székben
kiszabott bírságok felét a városnak juttatták volna (mint ahogy első olvasásra
kitűnik a fent idézett mondatból) – az utasítás a cirkálás idején kiszabott
bírságokra vonatkozik: a székek szerint a szék által kibocsátott cirkálók
(ispánok) bűnüldözés idején[76] a
városokba is be szoktak menni, és a városokban eső bírságok felét meg szokták
osztani a várossal (városi elöljárósággal), ám a városok ezt terhesnek ítélték,
és nem kívánták beengedni maguk közé a cirkálókat – a városban elfogott
gonosztevők ügyében a mezővárosok elöljárósága kívánt ítélkezni, a szék és a
kiküldött ispánok ekképpen elestek az itt beszedhető bírságok felétől (ez
nyilván hiányzott is nekük).
Kézdivásárhely
lakói már korábban privilégiumba is foglaltatták ezen jogukat, és nyilván az ő
példájukra a többi város lakói is élni kívántak a lehetőséggel. A Báthori Gábor
által 1608. június 10-én, Gyulafehérváron a kézdivásárhelyiek részére
kibocsátott oklevél megszabta, hogy a szék által a gonosztevők
üldözésére kiküldött cirkálók (inquisitores)
nem léphetnek a város területére, hanem az efféle gonosztevők elítélésére és
megbüntetésére a városnak ad hatalmat, továbbá mivel a szék tisztei (kapitány,
bíró, ezek helyettesei és a székülők) a régi szokás szerint a mezővárosban
tartják Kézdi szék törvényes székét, ezentúl ne a városbíró vagy a város polgárainak
közössége költségén éljenek, hanem ellátásukról (enni és innivaló) saját maguk
gondoskodjanak.[77]
A szék követei már 1609-ben is panaszkodtak az országgyűlés előtt a
kézdivásárhelyiek „innouatiói” ellen.[78]
Báthory Gábornak ezen adománylevelét 1618-ban Bethlen Gábor is megerősítette.[79]
A következő
pontban a székek tulajdonképpen azt sérelmezték, hogy a városokban tartott
hetivásárok és sokadalmak jövedelmét (vásárvám, kihágások bírsága) a városok
elöljárósága (és nem valamely más, a szerző által meg nem nevezett entitás –
amint az idézett szövegből sejthető) teljes egészében meg akarja tartani, ennek
a felére viszont a szék elöljárósága/a főtiszt is igényt tartott.
A további
tételek szintén a vásározás és a vásárok jövedelmével kapcsolatosak: a szék
nyilván azt is sérelmezte, hogy a városok a vásárvámot következetesen be
akarták hajtani mindenkin. Emellett a hétközben, illetve a vásárnapok
előestéjén a városba érkezőket, köztük bizonyára székbelieket, nem engedték
árulni – nyilván a vásárnapok jövedelmének a növelése érdekében (ezek után is
vámot kívántak). A súly és űrmértékek ellenőrzését is feltételezhetően azért
kívánták a szék elöljárói a városokkal együtt véghezvinni, hogy az így eshető
bírságokból ők is részesedjenek.
Az utasítás
a vásárvám kapcsán Kézdivásárhely eme törekvését külön is kiemeli.
Vagyis a
székek országgyűlésre küldött követeinek tulajdonképpen a Három Székben fekvő
városoknak, különösképpen az agilisabb Kézdivásárhelynek a székekkel szembeni
önállósulási törekvéseit kellett megakadályozniuk. A mezővárosok szintén küldhettek
követet az országgyűlésre, ahol a város képviseletében megjelenők nyilván a
mezővárosok és polgáraik érdekeit védték a székekkel szemben is. Bethlen Gábor a
kézdivásárhelyieket az 1623. május 14-én kezdődő gyűlésbe 1623. április 3-án,
Váradról hívta meg.[80] A
székelyföldi mezővárosoknak az országgyűlésbe való követküldési jogáról e
fejezetben nem is esik szó.
A székely önkormányzat intézményei és tisztségviselői c. következő fejezet tarthatna a leginkább számot az
érdeklődésre. Ez A széki szervezet a
fejedelemség korában c. alfejezettel indul (2. köt. 193–197. old.), ám még
a szokásosnál is általánosítóbb (nem mond sokkal többet, mint Balogh Judit
korábban már jegyzett alfejezete: A
nemesség a széki vezető tisztségekben, 160–170. old.), erőlteti az anya és
a fiúszék fogalmát: mármint, hogy a fiúszékek az anyaszékekből váltak volna ki.
Szerintem ez a nézet lassan meghaladottá válik: itt valójában arról lehet szó,
hogy egyes területek törvényes székei (gyakorlatilag a későbbi ún. fiúszékek)
esetleg korábbi kiváltságaik őrizetében próbálták rendezni a helyzetüket az
egyre inkább megerősödő székely székekkel szemben (pl. Miklósvár szék esete
Sepsi székkel, ez nyilván a középkori időszakra vonatkozóan is érdekes lehet).
Mindemellett a filiális szék, viceszék, társszék, derékszék fogalmak is jóval
szabatosabb meghatározásra várnak.
A széki
tisztségviselők kérdését nagyon röviden elintézi – holott itt nagyon szükséges
lett volna legalább 4 korszakot tárgyalni (amint azt már fennebb is jeleztük):
1562 előtt, 1562–1600, 1600–1625/30 között, illetve 1711-ig. Nem adja a
tisztségviselők nevét, a szolgálati idejét, nem foglalkozik a vicetisztekkel, a
jegyzőkről is csak megemlíti, hogy „írástudóknak kellett lenniük, akik a
korabeli igazgatásban használt latin szakszavakat, megfogalmazási stílust is
ismerik, ezért sok jegyző a falusi iskolák tanítói közül került ki.” (2. köt.
197. old.).Természetesen egy jegyző nevét sem adja, továbbá egyetlen hivatkozás
nyomát se lehet itt fellelni.
2014-ben megjelent
kötetemben néhány fejezetben taglaltam a Három Szék: Sepsi, Kézdi, Orbai,
illetve Miklósvár szék és Bardoc fiúszék tisztségviselői karának az ügyét
(főként a 16. század második felére, illetve a 17. század első negyedére
vonatkozóan),[81]
így itt nem térnék ki részletesebben a kérdéskörre. Csupán a falusi iskolák
tanítói közül kikerült széki jegyzőkre reflektálnék – ilyenre jómagam adtam
példát 2014-ben megjelent kötetemben: Köpeczi Bocz György esetéről van szó, aki
baconi rektorként 1606–1607-ben végzett jegyzői tevékenységet Miklósvár széken.[82]
Természetesen kérdéses, hogy ez a gyakorlat mennyire is volt általános a
korban, a magam részéről inkább arra hajlok, hogy a széki jegyzői tisztséget
elnyerő személyek pályájának felderítésében figyelembe kell vennünk a korábban
a fejedelmi kancelláriákon, esetleg ítélőmesterek mellett szerzett
tapasztalatokat is. Erre egy későbbi példát mondanék: Pocsa Jánosról van szó,
aki 1678-ban a fejedelmi tábla jegyzőjeként szerepelt,[83]
1693-ban pedig Orbai széki jegyzővé választották.[84]
A Háromszék és Miklósvárszék – társszék vagy fiúszék c. részben (2. köt. 197–201. old.) ismét tanúságot tesz a szerző amellett, hogy a székely széki törvénykezésre vonatkozó legfontosabb és legterjedelmesebb forráscsoportot nem ismeri: a székely székek törvénykezési jegyzőkönyveiről van szó. Ezek használata nélkül szinte fölösleges beszélni a székek tisztségviselőiről, az ezek keretében zajló törvénykezésről, szabályalkotó tevékenységről, illetve egyáltalán a székely székek önszerveződési, igazgatási rendszeréről.
A Háromszék és Miklósvárszék – társszék vagy fiúszék c. részben (2. köt. 197–201. old.) ismét tanúságot tesz a szerző amellett, hogy a székely széki törvénykezésre vonatkozó legfontosabb és legterjedelmesebb forráscsoportot nem ismeri: a székely székek törvénykezési jegyzőkönyveiről van szó. Ezek használata nélkül szinte fölösleges beszélni a székek tisztségviselőiről, az ezek keretében zajló törvénykezésről, szabályalkotó tevékenységről, illetve egyáltalán a székely székek önszerveződési, igazgatási rendszeréről.
Miklósvár
szék régóta ismert 1459. évi privilégiumát bemutatva (a kis szék ügyeinek a
taglalása érdekében a szerző továbbra is csupán a privilégiumokra hagyatkozik:
1531, 1624), megemlíti Nathalie Kálnoky adatolatlan felvetését is, mely szerint
a hídvégi Nemes család érdekeinek és nyomásának köszönhető „Miklósvárszék
leválása és új széki egység létrehozása” (2. köt. 199. old.) – ez azonban
természetesen csak spekulációnak tekinthető.
Nem említi
viszont Zsigmond király 1404. július 28-án kibocsátott oklevelét,[85]
melyben az uralkodó megparancsolta Sepsi szék székelyeinek (siculis nostris ad Sedem Sebes spectantibus), hogy Miklósvár
helységét ne háborgassák a Stibor vajda által annak elöljárói kérésére (ad supplicacionem prouidorum virorum
Judicis, Consulum et Seniorum possessionum seu ville Mikloswara vocate)
megengedett azon szabadságában, hogy a nevezett Miklósvár helységben, a
környező székek módjára törvényes széket tarthassanak (ad instar ceterarum Sedium parcium illarum Sedem Judiciariam habere ac
celebrare). Ami azért ékesen bizonyítja, hogy Miklósvár helységben/faluban
(az oklevél nem a szék/sedes, hanem a
birtok/falu azaz possessio/villa kifejezéseket használja) már a 14.
század végén is működött egy Sepsi széktől független törvényes szék.
Az oklevél
fogalomhasználata stb. mentén megkísérelt értelmezésemet (természetesen nem a
Sepsi székből való kiszakadás felől közelítettem meg a dolgot – ilyent az 1404.
évi oklevél sem említ) 2014-ben megjelent kötetemben bővebben is kifejtettem,
melynek a lényege a következő: Miklósvár helységének törvényes széke talán még
a székely székek itteni megerősödése előtti időkben is működhetett, és csak
később, a jelek szerint a 15. század közepén tagozódott be a székely
székek/törvényes székek sorába.[86] A
kis szék kora újkori önállósulási törekvései szintén részletesen nyomon
követhetők a jelzett munkámban.[87]
Az Udvarhelyszék és Bardóc fiúszék c. alfejezet (2. köt. 203–204. old.) kapcsán szintén megállapítható a vonatkozó források nem ismerete. A szerző a korábbi szakirodalomra alapoz, mely csupán az 1635. évi Bardoc [a település nevét a helybeliek ejtésének megfelelően használom] széki privilégiumba foglaltak mentén fogalmazott meg némi spekulációt (főleg Connert János nyomán[88]) – mely szerint 1635 előtt az Udvarhely széki királybíró járt volna időnként át a Rikán Vargyas vidékére/Bardoc székre törvényt tenni, amit aztán Egyed Ákos 2012. évi tanulmánya is szentesített.[89]
Az Udvarhelyszék és Bardóc fiúszék c. alfejezet (2. köt. 203–204. old.) kapcsán szintén megállapítható a vonatkozó források nem ismerete. A szerző a korábbi szakirodalomra alapoz, mely csupán az 1635. évi Bardoc [a település nevét a helybeliek ejtésének megfelelően használom] széki privilégiumba foglaltak mentén fogalmazott meg némi spekulációt (főleg Connert János nyomán[88]) – mely szerint 1635 előtt az Udvarhely széki királybíró járt volna időnként át a Rikán Vargyas vidékére/Bardoc székre törvényt tenni, amit aztán Egyed Ákos 2012. évi tanulmánya is szentesített.[89]
Az
alábbiakban kissé kitérnék Bardoc szék dolgára is, főként amiatt, hogy
érzékeltessem: az egyes résztémákra vonatkozó releváns forrásanyag (ez esetben
a széki törvénykezési stb. jegyzőkönyvek) ismerete elengedhetetlen a kérdés
érdemi tárgyalásához, ennek hiányában spekulatív jellegű megállapításokat tenni
vagy elfogadni teljesen szükségtelen – ugyanis az értelmezés kisiklása ilyenkor
szinte elkerülhetetlen.
A bőségesen
fennmaradt 17. századi Udvarhely és Bardoc széki törvénykezési jegyzőkönyvek
segítségével 2014-ben sikerült körvonalazni a kis szék 17. századi fejlődésének
egyes állomásait – ezekből rögtön kiderült, hogy a vidéknek saját törvényes
széke volt már a 16. század végén: saját kebeléből választott tisztviselői
karral (székülők, jegyző) és saját (al)királybíróval (kit elképzelhetően ekkor
még az Udvarhely széki főkirálybíró/főkapitány nevezett ki).[90]
Így tudjuk, hogy a vicekirálybíró 1605-ben vargyasi Sós Péter volt, „Bardoc
szék esküdt notariussa” tisztét pedig kisbaconi Benedek Keresztes látta el. Egy
1606-ban készített peres bejegyzésből az is kiderül, hogy a Bardoc széki
alkirálybíró Petki János Udvarhely széki kapitánytól függött (mert énnekem Bardoczj székben
vicekirálybíróm Sos Péter volt), bizonyára ő is nevezte ki, a forrás Sós
Pétert Petki János „tiszttartója” megnevezéssel is illeti. Vargyasi Sós Péter
nyilván Petki János familiárisi köréhez tartozott, Rákóczi Zsigmond fejedelem
1607. március 24-én, Marosvásárhelyen kibocsátott oklevelével a lófők közé
emelte, ekkor még viselte a Vargyas/Bardoc széki alkirálybírói tisztet (Primipilatus Agilis Petri Sos de Vargias
vice judicis regii Filialis Sedis Siculicalis Vargias).[91]
Továbbá az
1606. évi vonatkozó forrásokból (Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek)
az is kiderül, hogy a Vargyas vidéki/Bardoc széki törvénykezés már ekkor
kétlépcsős volt: a peres felek a falu székén elkezdett pert előbb Vargyasra, a
(vice)királybíró elé fellebbezték (ennek a törvényes széknek a működéséhez a
jelek szerint nem volt szükség a székülők jelenlétére, ám akik akartak, részt
vehettek az üléseken), az itt hozott ítélettel elégedetlen fél pedig Bardoc
székre vihette tovább kérdőre az ügyet, ahol az ítélethozatalban az
alkirálybíró mellett nyilván az assessorok
többségének és a jegyzőnek is jelen kellett lenni. Bardoc székről a fellebbezés
Udvarhely szék derékszékére történt, ahonnan az ügyet, ha a helyzet úgy hozta,
a fejedelmi táblára lehetett vinni.
A
(vice)királybíró házánál – azaz Vargyason – tartott szék (ezt nevezhetjük
alkirálybírói széknek is) a jelek szerint 1606 táján jöhetett szokásba, és
szombati napon tartották. Működését 1617-ben széki határozattal korlátozták (a
nagyobb értékű – pl. ingatlanokkal kapcsolatos – pereket Bardoc székre (mely
csütörtökön ülésezett) kellett vinni, továbbá a jobbágyok a lófőket és
drabantokat szintén csak Bardoc székre idézhették). Végül 1633-ban – szintén
Bardoc széki határozattal – beszüntették ezen külön alkirálybírói törvényes szék tevékenységét.[92] A
szóban forgó „két szék” megszervezése nyilván összefüggésben volt a székely
társadalomban a 17. század első évtizedeiben végbemenő jelentős átalakulásokkal
is.
A vonatkozó határozat szövege:
„Anno 1617. Die 13 mensis Julii. Az Bardocz szék ex communi consensu egybe gyűlvén, kévánák ő kegyelmétől, Daniel Péter uramtól, mint vicekirálybírónktól, hogy ő kegyelme ez után, se az ő kegyelme után való successorok az magok házoknál jószág, örökség, föld, fű dolgában törvént ne tegyen, se penig az tiszt ő kegyelme eleibe, ha híja is, ne tartozzék menni és megfelelni, de az közönséges székben, Bardocz székben tartozzék okot adni. És ha valaki vagy szántóföldben, vagy kaszáló helyben, vagy örökségiben az tilalom ellen felszabadíttatja magát az ő kárára, azt az notariussal írassa be az protocollumba; az esküdtek penig az tiszt uram ő kegyelme házához ex necessitate ne tartozzanak menni, hanem ex benevolentia sua csak, az nemes uraim jobbágyi az lófő és drabant uraimot [ne] az vice uraim ő kegyelmek házokhoz, hanem székes helyekre, Bardocz székben híhassák. Ezeknek Daniel Péter uram ő kegyelme az ő kegyelme jó akaratjából engedett, és ratificálta ő kegyelme, az szék dolgát megtekéntvén. Anno et die supra notato.”
1615-ben elképzelhetően vargyasi Daniel Mihály a kis szék alkirálybírója (további források feltárása szükséges ahhoz, hogy eldönthessük: ő ekkor a Bardoc széki alkirálybírói tisztet viselte-e csupán, vagy az Udvarhely széki alkirálybírói tisztséget is), 1617-ben pedig már édesapját, vargyasi Daniel Péter találjuk e tisztségben. Bethlen Gábor 1627. április 6-án, Gyulafehérváron kibocsátott oklevelével vargyasi Daniel Pétert élete végéig megerősítette a Vargyas vidéki (al)királybírói tisztségben (Collatio Judicatus Regii in Territorio Vargyasiensi plena cum authoritate Generoso Domino Petro Daniel de Vargyass).[93] Daniel Péter valamikor 1633–1635 között hunyt el, és a halálával kialakult helyzet bizonyára kapcsolatba hozható Bardoc szék 1635. évi privilégiumának kibocsátásával is – a Danielek nyilván szerették volna, ha a tisztség és a vidék az ellenőrzésük alatt marad. A privilégiumlevél kibocsátása után a korábbi jegyzőt, kisbaconi Benedek Keresztest választották meg alkirálybírónak, ám ő csak 1638-ig töltötte be a tisztséget. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezután, egészen 1651-ig vargyasi Daniel János vezette a Bardoc széki üléseket, Udvarhely széki vicekapitányi minőségben (ő nyilván igényt tartott az ülések vezetésére és ezzel együtt a tisztség jövedelmére is). A Rákócziak diplomatájaként is számos küldetést teljesítő Daniel Jánost bokros teendői gyakran tartották távol a kis fiúszéktől, ilyenkor a helyettesítését fivére, Daniel Ferenc révén oldották meg. 1651-ben a Bardoc széki alkirálybírói tisztséget már bibarcfalvi Osvát Mihály töltötte be – Daniel János ekkor már a Három Szék főkirálybírója.[94]
Keresztúr szék kapcsán sem lehet alapos indoklás nélkül kijelenteni, hogy a középkor folyamán fiúszék lett volna (2. köt. 204. old.). 1477-ben a Keresztúr széki törvénykezésről, közgyűlésről és a szék véneiről (in duobus terminis juridicis, per universos seniores Siculos in Sede Kerezthur, generali scilicet convencione eorundem) tettek említést.[95] Az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvekben egy 1590–1591-ben zajló per kapcsán jegyezték meg: „...mely vagyon Thimaffaluaban, Kereztur zekben, kith regen annak hittak, melj Kereztur zek most Vduarhely zeknek is mondatik.”[96] 1603-ban szintén így emlékeznek meg a dologról: „Azért én ezt meg naposítám, és rá tartozának Kerezturatt az bíró Borso Gergely házához 1603. esztendőben Mindszent havának 14. napján, felperes Simo Györgyné Márta asszony, Kereztur városi, procatora Miklos Mihály cziekefalwj, alperes Bolgar György zentabranj és Simo Jánosné Zsófia asszony Kereztur városi, mind az két fél lakik itt, Wduarhelj székben, melyet hívunk Kereztur széknek is.”[97] Bözödújfalusi Nagy Mihály és László Kovács nemes emberek 1603-ban egy prókátorvallást foglaltak írásba, melyet a következő személyeknek címeztek: „Generosis ac Circumspectis viris domino Andreae Begezi de Miklosfalua, nec non domino Joanni Szekel de Vÿszekelÿ, vice judicibus regiis Sedis Siculicalis Vduarhelÿ et Kereztur etc.”[98]
„Anno 1617. Die 13 mensis Julii. Az Bardocz szék ex communi consensu egybe gyűlvén, kévánák ő kegyelmétől, Daniel Péter uramtól, mint vicekirálybírónktól, hogy ő kegyelme ez után, se az ő kegyelme után való successorok az magok házoknál jószág, örökség, föld, fű dolgában törvént ne tegyen, se penig az tiszt ő kegyelme eleibe, ha híja is, ne tartozzék menni és megfelelni, de az közönséges székben, Bardocz székben tartozzék okot adni. És ha valaki vagy szántóföldben, vagy kaszáló helyben, vagy örökségiben az tilalom ellen felszabadíttatja magát az ő kárára, azt az notariussal írassa be az protocollumba; az esküdtek penig az tiszt uram ő kegyelme házához ex necessitate ne tartozzanak menni, hanem ex benevolentia sua csak, az nemes uraim jobbágyi az lófő és drabant uraimot [ne] az vice uraim ő kegyelmek házokhoz, hanem székes helyekre, Bardocz székben híhassák. Ezeknek Daniel Péter uram ő kegyelme az ő kegyelme jó akaratjából engedett, és ratificálta ő kegyelme, az szék dolgát megtekéntvén. Anno et die supra notato.”
1615-ben elképzelhetően vargyasi Daniel Mihály a kis szék alkirálybírója (további források feltárása szükséges ahhoz, hogy eldönthessük: ő ekkor a Bardoc széki alkirálybírói tisztet viselte-e csupán, vagy az Udvarhely széki alkirálybírói tisztséget is), 1617-ben pedig már édesapját, vargyasi Daniel Péter találjuk e tisztségben. Bethlen Gábor 1627. április 6-án, Gyulafehérváron kibocsátott oklevelével vargyasi Daniel Pétert élete végéig megerősítette a Vargyas vidéki (al)királybírói tisztségben (Collatio Judicatus Regii in Territorio Vargyasiensi plena cum authoritate Generoso Domino Petro Daniel de Vargyass).[93] Daniel Péter valamikor 1633–1635 között hunyt el, és a halálával kialakult helyzet bizonyára kapcsolatba hozható Bardoc szék 1635. évi privilégiumának kibocsátásával is – a Danielek nyilván szerették volna, ha a tisztség és a vidék az ellenőrzésük alatt marad. A privilégiumlevél kibocsátása után a korábbi jegyzőt, kisbaconi Benedek Keresztest választották meg alkirálybírónak, ám ő csak 1638-ig töltötte be a tisztséget. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezután, egészen 1651-ig vargyasi Daniel János vezette a Bardoc széki üléseket, Udvarhely széki vicekapitányi minőségben (ő nyilván igényt tartott az ülések vezetésére és ezzel együtt a tisztség jövedelmére is). A Rákócziak diplomatájaként is számos küldetést teljesítő Daniel Jánost bokros teendői gyakran tartották távol a kis fiúszéktől, ilyenkor a helyettesítését fivére, Daniel Ferenc révén oldották meg. 1651-ben a Bardoc széki alkirálybírói tisztséget már bibarcfalvi Osvát Mihály töltötte be – Daniel János ekkor már a Három Szék főkirálybírója.[94]
Keresztúr szék kapcsán sem lehet alapos indoklás nélkül kijelenteni, hogy a középkor folyamán fiúszék lett volna (2. köt. 204. old.). 1477-ben a Keresztúr széki törvénykezésről, közgyűlésről és a szék véneiről (in duobus terminis juridicis, per universos seniores Siculos in Sede Kerezthur, generali scilicet convencione eorundem) tettek említést.[95] Az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvekben egy 1590–1591-ben zajló per kapcsán jegyezték meg: „...mely vagyon Thimaffaluaban, Kereztur zekben, kith regen annak hittak, melj Kereztur zek most Vduarhely zeknek is mondatik.”[96] 1603-ban szintén így emlékeznek meg a dologról: „Azért én ezt meg naposítám, és rá tartozának Kerezturatt az bíró Borso Gergely házához 1603. esztendőben Mindszent havának 14. napján, felperes Simo Györgyné Márta asszony, Kereztur városi, procatora Miklos Mihály cziekefalwj, alperes Bolgar György zentabranj és Simo Jánosné Zsófia asszony Kereztur városi, mind az két fél lakik itt, Wduarhelj székben, melyet hívunk Kereztur széknek is.”[97] Bözödújfalusi Nagy Mihály és László Kovács nemes emberek 1603-ban egy prókátorvallást foglaltak írásba, melyet a következő személyeknek címeztek: „Generosis ac Circumspectis viris domino Andreae Begezi de Miklosfalua, nec non domino Joanni Szekel de Vÿszekelÿ, vice judicibus regiis Sedis Siculicalis Vduarhelÿ et Kereztur etc.”[98]
Mindez arra
utal, hogy valamikor, talán már a 16. század közepén Keresztúr széket Udvarhely
szék kötelékébe foglalták – ám a forrásokból az vehető észre, hogy Keresztúr
széknek a törvényes széke megmaradt: a 17. század első éveiben említik a
székülőit és jegyzőjét, illetve alkirálybíráját is (a két Udvarhely széki
alkirálybíró közül a jelek szerint az egyik Keresztúr széki volt). Az Udvarhely
széki főtisztek és az alkirálybírák azonban Udvarhely és Keresztúr székek esetében
is ugyanazok voltak (itt némiképp az 1624 előtti Miklósvár széki állapotokhoz
hasonló helyzettel kell számolnunk). 1603-ban a Keresztúr széki jegyző is
feltűnik a dokumentumokban, aki egy bepecsételt tanúvallatást a következő
megjegyzéssel nyitott fel: „A[nno] 1603. 13 die mensis Martii apertum per me
notarium Sedis Kereztur.”[99]
Ez év március 14-én a következőképpen vettek fel egy pert a széken: Felperes
Török Jánosné Katalin asszony, Andrasfaluan lakó, procatora Fanczialÿ Lukács,
alperes ZentKiralji Gergely Andrasffa[lván] lakó mostan, mind az két fél
peresek laknak itt, Wdv[ar]helÿ székben, mely hívatik Kerezturj fiú széknek
is.”[100]
Úgy tűnik,
hogy 1603 táján a Keresztúron tartott törvényes széket is meg akarták szüntetni.
Idézzük keresztúrfalvi Nyujtódi Demeter nemesember 1604. évi vallomását:
„Feljöttünk vala [újszékelyi Lörinczi] Benedek urammal ide, Kerezturra, az
királybíró uramhoz, Nirő Andráshoz. Én magam megkérdém, hogy Benedek uramot
székre hítták, azt akarnók ő kegyelmektől megtanulni, ha itt leszen-e székes
helyünkön törvényünk, avagy oda fel kell Uduarheljre, az törvényére tartoznunk.
Akkor azt mondá Nirö András, hogy még nem végeztünk az itt, alatt való szék
állapatja felől, de ím hétfőn székünk leszen, jövvetek fel, s ott megértheti
kegyelmetek, ha helyin hagyjuk ezt az széket avagy nem, azt is, hova tartozzék
kegyelmetek.”[101]
A
Keresztúron működő tövényes szék a jelek szerint a helyén maradt, 1604. május
8-án, Kadicsfalván, cirkálás idején született ítélet végrehajtása után a
következőket jegyezték meg: „Post quindenam reversi ab exequtione, ex consensu
ambarum partium halad az causa Kerezthúr székre, miért Semjen Miklós uram, az
v[ice]királybíró törvénre Kerezturra megyen. Annak utána Kereztur[on] törvények
lett, és újobban vérsége lévén az I-nek, Zekel Miklósnak, petit novum.
Transcriptum.”[102]
Továbbá egy
1604. június 1-jén készített lista Keresztúr filiális székének assessorait is
számba vette: „1604. 1die Junii. Assessores Sedis Filialis Kereztur: „Benedekfi
Tamás uram / Benchier Ferenc[103]
/ Mihalÿ Péter / Matias Péter / Keresö János / Palatka Máté / Illies János /
Menjhart János / János diák.”[104]
Kadácsi Simén/Semjén Miklós 1606-ban is Keresztúr szék vicekirálybírája volt,
ez évben a székülőkkel egyetemben vett részt egy ügylet írásba foglalásán: „Mi,
Semjen Miklós kadaczÿ, Kereztúr széknek vice királybírája, Mattias Péter
ZentAbranj, assessor sedis, Benedekfÿ Tamás rugonffaluj, similiter assessor
ejusdem sedis, János deák gagi similiter, adjuk emlékezetre levelünkben...”[105]
Amint észrevehető, a fogalomhasználat nem következetes: esetenként Keresztúr
széknek, máskor Keresztúr fiúszéknek, sőt Keresztúr filiális széknek is nevezik
a törvényhatóságot. Mindemellett az ezekben az években született dokumentumok a
legtöbb esetben együtt említik a két alkirálybírót: miklósfalvi Bögözi Andrást
és kadácsi Semjén/Simén Miklóst, továbbá az Udvarhely széki jegyző neve is
számtalanszor szerepel a peres iratok közt: sükői Orbán Jánosról van szó.[106]
1608-ban ábránfalvi Ugron Pál és lengyelfalvi Orbán István szerepelnek
Udvarhely széki alkirálybírákként.[107]
Jakab Elek Udvarhely vármegye történetében idéz egy
általa 1635-re datált Udvarhely széki végzéssort, mely a szék
tisztségviselőire, struktúrájára is vonatkozik, továbbá különféle szabályokat
rögzít többek közt a perrendtartást illetően is. Jakab Elek az iratot azért
datálta 1635-re, mert szerepel benne a Bardoc széki filiális törvényhatóság is,
a székülők és a jegyző nevének említésével (és Jakab Elek Bardoc szék létét az
1635. évi privilégiumtól számította): „A szék végzésében a kapitányok nem
voltak megnevezve, az esküdtszékülők ellenben név szerint be voltak jegyezve;
genealogiai tekintetből ezt is szükségesnek látom Jegyzetben adni. Az udvarhely
[anya] székiek voltak: Hoggyai György, Tiboldi György, Petky Ferencz, Fancsali
Lukács, Nyírő András, Dersi Pál, Thormay Lukács, Lőrincz Pál, a keresztúr [fiú]
székiek: Semjén Miklós, Fekete Pál, Mihály Pál, Máttyás Pál, Gálffy Mihály,
Menyhárt János, jegyző: Kovács János; bardotz – vagy vargyas [fiú] székiek:
Fosztho Imre, Ferencz György, Haraga Mátyás, Imecs Demeter, Nagy Kelemen, Máthé
Balázs, jegyző: Benedek Keresztély.”[108] Hogy
a lista 1635, sőt még 1625 előtt kelt, azt bizonyítja az is, hogy Fosztó Imre
Bardoc széki/Vargyas vidéki assessor 1625-ben előrehaladott kora miatt
visszalépett e tisztségből: „Anno 1625. Die 11 mensis Februarii. Tempore Generosi
Domini Petri Daniel de Uargias, vice iudicis regii. Az fÿlej Fozto Imreh, az
mint Bardocz széknek egyik assessora volt, magában azt megismervén, hogy az
assessorságra és az törvénybeli gondviselésre debilis volna propter instantem
senitudem et corporis debilitatem, elsőbben királybíró uramtól ő kegyelmétől
elbúcsúzék, azután az széktől.
In super minden törvénybeli gondviselést
az fiára, Fozto Istvánra szállíta, úgy hogy ha valaki citálni akarja, ne magát,
hanem az fiát citálja, és ha valakit ő akar citálni, ő is citálhassa, mint az
háznál első ember és principalis gondviselő.”[109]
Maros és az ún. Szeredai szék kapcsán is eligazíthatnak a 17. századból fennmaradt törvénykezési jegyzőkönyvek. Marosvásárhelynek, mint a szék központi városának az emlegetése a szék ügyei kapcsán nem feltétlenül releváns, hiszen a város nem tartozott a szék kötelékébe (2. köt. 204. old.). Maros szék derékszékét azonban a városban ülték, amint azt a törvénykezési jegyzőkönyvek is bizonyítják,[110] sőt a széknek már a 17. században háza is volt a városban.[111] A szék élén a 17. század elején egy főkapitány és egy főkirálybíró, valamint két alkirálybíró állt (a század közepén feltűnik a helyettes kapitány emlegetése is), a törvénykezési stb. tevékenységet egy jegyző és 12 székülő segítette.[112] A derékszékeket a főtiszt/főtisztek jelenlétében bonyolították (ezekből évente alig néhány ült össze), míg a viceszéket (szeredai széket) az alkirálybírók elölülésével gyakran hetenként tartották (szerdai napon) Nyárádszereda mezővárosban.[113] A széki közgyűlések (congregatione sedis) legtöbbször szintén Nyárádszeredában üléseztek, de vannak adatok Marosvásárhelyen tartott közgyűlésekről is. Fennmaradt egy töredékes lista/fogalmazványa a vicekirálybírák kötelességeiről is (ezen nincs dátum, de mindenképpen a 17. század közepe táján keletkezhetett):
Maros és az ún. Szeredai szék kapcsán is eligazíthatnak a 17. századból fennmaradt törvénykezési jegyzőkönyvek. Marosvásárhelynek, mint a szék központi városának az emlegetése a szék ügyei kapcsán nem feltétlenül releváns, hiszen a város nem tartozott a szék kötelékébe (2. köt. 204. old.). Maros szék derékszékét azonban a városban ülték, amint azt a törvénykezési jegyzőkönyvek is bizonyítják,[110] sőt a széknek már a 17. században háza is volt a városban.[111] A szék élén a 17. század elején egy főkapitány és egy főkirálybíró, valamint két alkirálybíró állt (a század közepén feltűnik a helyettes kapitány emlegetése is), a törvénykezési stb. tevékenységet egy jegyző és 12 székülő segítette.[112] A derékszékeket a főtiszt/főtisztek jelenlétében bonyolították (ezekből évente alig néhány ült össze), míg a viceszéket (szeredai széket) az alkirálybírók elölülésével gyakran hetenként tartották (szerdai napon) Nyárádszereda mezővárosban.[113] A széki közgyűlések (congregatione sedis) legtöbbször szintén Nyárádszeredában üléseztek, de vannak adatok Marosvásárhelyen tartott közgyűlésekről is. Fennmaradt egy töredékes lista/fogalmazványa a vicekirálybírák kötelességeiről is (ezen nincs dátum, de mindenképpen a 17. század közepe táján keletkezhetett):
„Maros széki
vice királybíráknak magok viselésekről való punctumok:
1.
Mindketten ő kegyelmek mindenben egyet értsenek és valami executiót teszen
valamellik, és abból minemű jövedelmet percipiál, felírassa. És az mellikkel
valaki conveni[ál], azt az másik ne háborgassa és bántsa, [...] az meg alkudt
embernek is quietantiát adjanak róla.
2. Az
jövedelem felől együvé confluuáljanak, az mellik mit pericipiált igazán egymás
között felosszák, és az fő tiszteknek az ő kegyelmek részét beszolgáltassák,
egyik az másiknál több jövedelmet ne adjon be fő tisztinek.
3. Az vétket
és esetet igen meg gon[dolják] ő kegyelmek, és felettébb való exactiókkal az
szegénységet ne bántsák, [de a] bűnt azért teljességgel büntetetlen [ne
ha]gyják.
4.
Szegénynek, boldognak panaszát, szov[át meg]hallgassák, és abból igaz ítélet
szer[int ta]nácsokkal éltessék, és törvényt is [...] szolgáltassanak.
5. Az fő
tisztek számára jutandó jöv[edelmet] sem egy, sem más úton magok [...]
hasznokra nem fordítják, hanem min[deneket] tartozó kötelességek szerint az fő
tisztek [kezé]be szolgáltatják s administrálják.
6. Minden
rendeknek illendő, tartozó és érdemlő becsületeket megadják, mód nélkül és
illetlen senkit is ne szidalmazzanak és bántsanak, törvény útja kívül.
7. Az mikor
az mi kegyelmes Urunk ő nagysága parancsolatja érkezik, vagy az fő tiszt
urainké, azt cédulák által elegedendő képpen az székben meghirdessék, sőt az fő
uraiméknak külön-külön is értésekre adják, hogy mi[nden] rendek ahhoz az ő
Nagysága vagy fő tiszt uramék parancsolatjához alkolmaztassák magokat, valami
fogyatkozás[ok] effélékből ne [es]senek, vagy székül közönségesen, vagy
privativus valakiken.
8. Szokott
idejekben szorgalmatoson a zeredaj széket üljék és törvént szolgáltassanak, az
régi bevett és mostan élendő törvényekkel éltessék az széket tehetségek
szerént, más innovatiót bejönni nem engednek.
9. Ha valaki
az vicekirálybírákkal dologba avagy munkálkodásba alkuszik meg, abból is az
vicekirálybírák csak az magok részére cedálandó dolgot tartsák magoknak, az két
részét az főtiszteknek administrálják.
10. Az
szeredaj székből való jövedele[mnek] két részét az főtiszteknek tartozáso[kba]
administrálják, holott abból az székből inkább a sententiák után valami b[...]
jövedelem.”[114]
A 17. század
negyvenes éveinek elején a jelek szerint volt oly próbálkozás, hogy Maros szék
mezőségi részén törvényes szék (nyilván viceszék) alakuljon, ám ez, amint
Pál-Antal Sándor is megállapította, nem járt sikerrel.[115]
Az 1643. január 7-én ez ügyben a szeredai széken elrendelt vizsgálat kérdéseit
idézném:
„1. Tudják-e
micsoda törvényeket agitálnak az Mezeősegen levő falukban, hol egyszer s hol
másszor?
2. Azoknak
az pereknek micsoda bírságát veszik, s menni érő pereket visznek véghez?
3. Szolga
kéréseket, potentiákat, gyalázatos szóból álló és egyéb pereket is, kik vagy az
Zeredaÿ széket vagy derék széket illetnének, olyanokat vesznek-e ott elő, és az
olyanokra mondnak-e végső sententiát? És micsoda bírság alatt való kötések
vagyon, hogy afféle causákot székre ne bocsássák?
4. Az
faluknak micsoda végezések vagyon efféle
pereknek egymás között való perlekedésire, hul végezték s micsoda úton és
módon?
Minden egyéb
ehhez illendő punctumokról valljanak ő kegyelmek. Ex Zereda, die ut anno in
prenotatis. Universi nobiles, primipili, peditesque pixidariis Sedis Maros.”[116]
A fentiek csupán apró repeszek a fennmaradt és könnyen kutatható forrásokból, melyek révén meglehetősen részletesen és biztonságosan körvonalazhatók a székek szervezeti változásai, de a bennük zajló igazságszolgáltatási, adminisztrációs tevékenység is. Ugyanez a helyzet Csík, Gyergyó és Kászon székek esetében is, hiszen szintén bőségesen a rendelkezésünkre állnak a 17. századi törvénykezési jegyzőkönyvek és a székek tevékenységéhez kapcsolódó számos egyéb irat is.[117]
Oborni Teréz továbbá két kapcsolódó alfejezetet is jegyez: A széki bíráskodás és a királybírák szerepe, illetve A királybírói tisztség viselői a 16. század végén. Ezekben a szerző ismét szóról szóra átemeli a fennebb említett Kiss András Emlékkönyvbe írt tanulmányának a szövegét.[118] Ismét megjelenik Petki Gábor (Pekri helyett) a hat székely szék kapitányaként (2. köt. 215. old.) stb. Továbbá ilyen megállapításokat olvashatunk: „...a vice- és derékszékek hatásköréről egyelőre azt tudjuk, hogy nincs pontosan elkülönítve” (2. köt. 216. old).[119] Illetve, hogy Perneszi István „Várhegy vára kapitányának címezte magát, azonban tudjuk, hogy a várnagyságot töltötte be és egyben háromszéki királybíró is volt...” (2. köt. 217. old.)[120] – mindezekből jól észlelhető, hogy a szerző alig ismeri a vonatkozó forrásokat, sőt esetenként a rendelkezésre álló szakirodalmat is felületesen használja (ezeknek a fogalmaknak a tisztázása mindenképpen szükséges lett volna).
A fentiek csupán apró repeszek a fennmaradt és könnyen kutatható forrásokból, melyek révén meglehetősen részletesen és biztonságosan körvonalazhatók a székek szervezeti változásai, de a bennük zajló igazságszolgáltatási, adminisztrációs tevékenység is. Ugyanez a helyzet Csík, Gyergyó és Kászon székek esetében is, hiszen szintén bőségesen a rendelkezésünkre állnak a 17. századi törvénykezési jegyzőkönyvek és a székek tevékenységéhez kapcsolódó számos egyéb irat is.[117]
Oborni Teréz továbbá két kapcsolódó alfejezetet is jegyez: A széki bíráskodás és a királybírák szerepe, illetve A királybírói tisztség viselői a 16. század végén. Ezekben a szerző ismét szóról szóra átemeli a fennebb említett Kiss András Emlékkönyvbe írt tanulmányának a szövegét.[118] Ismét megjelenik Petki Gábor (Pekri helyett) a hat székely szék kapitányaként (2. köt. 215. old.) stb. Továbbá ilyen megállapításokat olvashatunk: „...a vice- és derékszékek hatásköréről egyelőre azt tudjuk, hogy nincs pontosan elkülönítve” (2. köt. 216. old).[119] Illetve, hogy Perneszi István „Várhegy vára kapitányának címezte magát, azonban tudjuk, hogy a várnagyságot töltötte be és egyben háromszéki királybíró is volt...” (2. köt. 217. old.)[120] – mindezekből jól észlelhető, hogy a szerző alig ismeri a vonatkozó forrásokat, sőt esetenként a rendelkezésre álló szakirodalmat is felületesen használja (ezeknek a fogalmaknak a tisztázása mindenképpen szükséges lett volna).
A
királybírák felsorolásszerűen jelennek meg a szövegben, továbbá nagyon érdekes
az alkirálybírák és székülők hatáskörének a leírása is: „Az alkirálybírák külön
joghatósággal is rendelkezhettek, külön törvényszéket tarthattak, melyre a
falvak bírái küldhettek ügyeket, elsősorban kisebb jelentőségű rendbontások,
kihágások lehettek ezek, de egymás sértegetéséből fakadt konfliktusra is van
példa, amelyet az alkirálybírók előtt akartak rendezni. Ez az alkirálybírói
törvényszék azonban minden bizonnyal úgy működhetett, hogy az alkirálybírót
személyében megkérték egy-egy ügyben a döntéshozatalra, ha a felek nem tudtak
megegyezni a falu színén. Tudjuk azonban, hogy ezzel párhuzamosan még mindig
működött a székelység körében a fogott bírói intézmény...” (2. köt. 219. old).
Sajnálatos módon mindezek adatolatlan feltételezések maradnak, és a „külön joghatóság”, „külön törvényszék” emlegetése is kockázatos. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben érdemi összefoglaló, vagy előrelépés történjen, a szerző által felemlegetett fogalmak mindenike (alkirálybírói törvényszék, a döntéshozatalra személyében megkért alkirálybíró, fogott bírák) külön meghatározást igényelt volna, és természetesen itt is fennáll az egész kérdéskörnek a tárgyalt időintervallumon (1562–1711) belüli korszakolási igénye is.
Sajnálatos módon mindezek adatolatlan feltételezések maradnak, és a „külön joghatóság”, „külön törvényszék” emlegetése is kockázatos. Ahhoz, hogy ebben a kérdésben érdemi összefoglaló, vagy előrelépés történjen, a szerző által felemlegetett fogalmak mindenike (alkirálybírói törvényszék, a döntéshozatalra személyében megkért alkirálybíró, fogott bírák) külön meghatározást igényelt volna, és természetesen itt is fennáll az egész kérdéskörnek a tárgyalt időintervallumon (1562–1711) belüli korszakolási igénye is.
Ugyanilyen homályos
az ún. „királybírói pecsét” ügyével kapcsolatos részlet is: „Arra is több példa
van, hogy a királybíró pecsétjével kiküldött embere intézkedett valamely peren
kívüli eljárásban vagy például idézésben, de a pecsét adhatott jogot a
hordozójának a tized beszedésére, legelőhasználattól való eltiltásra, gabona
elvitelének tiltására. Tehát a királybíró pecsétjével vagy pecsétes
megbízólevelével rendelkező személy a helyi igazgatás és közrend mindennapi
szabályozására vonatkozóan intézkedhetett.” (2. köt. 219. old.).
Itt nyilván
csak a főtiszt/tiszt pecsétjével ellátott írásbeli utasításról van szó (kevésbé
elképzelhető, hogy a királybíró stb. a maga pecsétnyomóját átadta volna
valakinek – a székely széki szervezet nyilván nem követelt meg ilyesfajta
ügyintézési differenciáltságot), melynek értelmében az utasításban szereplő
ügyben járhatott el a pecsétes levelet kérő, kapó egyén vagy személyek (ami nem
szerepelt az utasításban, azt nyilván nem is tehette meg). Az utasítások
természetesen nagyon sokfélék lehettek: intő, idéző, tiltó, feleltető stb. Pl.
Daniel Mihály háromszéki vicekapitány tanúvallatást elrendelő pecsétes
utasítása 1621. május 16-áról (lásd a mellékelt képet).
Hogy a
szerző tulajdonképpen nincs egészen tisztában a székely székekben zajló
törvénykezési folyamattal (a források nem ismeretében ez érthető is), ezt a
következő megállapítása is bizonyítja: „A széki törvénykezés eljárásának
menetébe nem tartozik, mégis érdemes megjegyezni, hogy Udvarhelyszéken
prokurátort állítani – más kifejezéssel élve: ügyvédet vallani, csak a
királybírák, alkirálybírák és a szék jegyzője előtt lehetett, az esküdt ülnökök
(székülők előtt nem).” (2. köt. 219. old.) – Az ügyvédvallás nyilvánvalóan
hozzátartozik a peres eljáráshoz, és ennek különféle módozatait rögzítik a
széki törvénykezési jegyzőkönyvek is (ezekben a legtöbb esetben külön oldalakra
jegyezték a procuratorok állítására
vonatkozó adatokat), fennebb pl. már szót ejtettünk egy olyan prókátorvallásról
is, amelyet két bözödújfalusi nemes személy foglalt írásba stb.
A székülőkre
(assessorok) vonatkozóan többek közt
megállapítja: „de az ítéletek meghozatalában is részt vehettek...” (220. old) –
ez ismét nagyon felületes, illetve nagyon megtévesztő megállapítás – a székülők
megnevezésében is szerepel, hogy ők azok, akik a törvényes székben ülnek, és
tulajdonképpen aktívan részt vesznek az ítéletek meghozatalában is (kicsit más
a helyzet a csak az alkirálybíró elé vitt perekben – lásd. pl. Bardoc
szék/Vargyas vidéke kapcsán). A viceszékek azonban nehezebb ügyekben megfelelő
számú székülő jelenléte nélkül nem is hoztak ítéletet, azt olyan időre
halasztották, amikor a székülők is elegendő létszámban megjelennek a
viceszéken. Lásd pl. Maros szék határozatát a székülők feladatai kapcsán:
„2. Articulus.
Negligens Assessorok poenája
Ha kik assessor uramék közül a széket
contumacia ducti negligálnák, úgy hogy assessorok kevés volta miatt az
törvények nem folyhatnának, negligentiájoknak helyes ratióját nem
assignálhatván, exclusis [omnibus juridicis remediis] toties quoties sine
processu magok és nem jobbágyok bonumiból hat forintot exequálhassanak rajtok a
tisztek. Hasonlóképpen ezen poena alatt lésznek az olyan assessorok is, kik a
szék felbomlásáig a szék házból, otthagyván in sessione a tiszteket, venia
nélkül elmennek.”[121]
Ilyen jellegű halasztással 1631-ben
Miklósvár széken is éltek: a székülők perbeni érintettsége miatt kevés számban
maradó testület nem hozott ítéletet, hanem valamelyik főtiszt jelenlétére
halasztották az érdemi döntést: „Deliberatum. Az törvénnek az tetszett,
mivelhogy az assessor uraimban is csak hárman vadnak jelen, holott az
felperesek mindhárman assessorok, s Kalnaki István uramnak is ez az dolog
annyiból incumbál, hogy ő kegyelmének az keopecziekkel, s legfőképpen penig
ezzel az Inctussal, ebből az dologból jött be ez az perlekedés, az dolog is
serio, így deliberáltak ő kegyelmek felőle, hogy ez causa mindaddig
dilatáltassék, míglen az főtiszt uraimnak valamelyike, vagy főkirálybíró, vagy
kapitán uramék jelen ez dologban nem lesznek, mert ez mostani assessor uraim
ilyen nagy dolog felől kevesen lévén, nem akarnak más deliberatiót mondani.”[122]
Természetesen
a szerző által tárgyalt korszak (1562–1711) esetében e kérdéskört is több
szakaszra kellett volna bontani: 1562 előtt, 1562–1600 között, a 17. század elején
stb.). A 16. század második felére vonatkoztatott szövegekből ugyanis gyakorlatilag
nem derül ki a székek szervezeti szabályzata, sem az eljárások menete, sem
pedig a tisztségviselői kar konkrét hatásköre, illetve a megtapasztalható
változások, átalakulások sem.
Mindez
azonban teljes mértékben elvárható lett volna egy ilyen jellegű munkától.
A Székelyföldi városok, falvak c. alfejezet (2. köt. 221–229. old.) szintén Oborni Teréz tollából származik. A székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos szövegrésznél is a már taglalt problémák merülnek fel (következetlenségek, homályos fogalmazás), a szerző egy korábbi tanulmányának részleteit adja újra,[123] illetve a nem túlságosan bőséges szakirodalomra támaszkodik. Egyetlen hivatkozás sincs pl. a székelyföldi városok (főként a kevésbé ismert Kézdivásárhely vagy Székelyudvarhely)[124] levéltáraiban megőrződött középkori, illetve kora újkori iratanyagra (ezeknek az ismerete számos problémát megoldhatott volna) stb.
A Székelyföldi városok, falvak c. alfejezet (2. köt. 221–229. old.) szintén Oborni Teréz tollából származik. A székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos szövegrésznél is a már taglalt problémák merülnek fel (következetlenségek, homályos fogalmazás), a szerző egy korábbi tanulmányának részleteit adja újra,[123] illetve a nem túlságosan bőséges szakirodalomra támaszkodik. Egyetlen hivatkozás sincs pl. a székelyföldi városok (főként a kevésbé ismert Kézdivásárhely vagy Székelyudvarhely)[124] levéltáraiban megőrződött középkori, illetve kora újkori iratanyagra (ezeknek az ismerete számos problémát megoldhatott volna) stb.
Az
alábbiakban csupán a szerző néhány megállapítását emelném ki a székelyföldi
mezővárosok kapcsán: „Sajátos helyzetük abból is fakad, hogy lakóik eredetileg
nem jobbágy státusúak, hanem szabad székelyek voltak, akiknek jogállásában
számos változás következett be a 16–17. században.” (2. köt. 222. old.).
Ehhez annyit
fűzhetek hozzá, hogy a középkori, sőt a kora újkori oklevelek a székelyföldi
mezővárosok lakóit/polgárait soha nem nevezték székelyeknek, mint ahogy a
városok lakói/polgárai (a politikai városról van szó) sem definiálták soha
magukat székelyként.[125]
Egyedül Sepsiszentgyörgy esetében fordul elő, hogy a vajda 1514-ben kibocsátott
oklevelében a „Szentgyörgy mezővárosban lakó székelyekről” (Agiles Siculos In opido Zenth Gijewrgh appellato Residentes) is
szól[126]
– mindennek azonban megvan a maga jó oka (melyet szintén bővebben taglalok egy
készülőben lévő, a székelyföldi mezővárosok helyzetével foglalkozó
tanulmányomban).
Ha a
mezővárosok lakói szabad székely státusúak lettek volna, akkor nyilván a
székely székek fennhatósága alatt élhették volna mindennapjaikat, ám a
székelyföldi mezővárosok és a székely székek kapcsolatának a lényegét éppen a
köztük zajló évszázados viszálykodás adja: a mezővárosok lakói soha nem
szándékoztak elismerni a székely székek kizárólagos hatóságát maguk felett, és
ebben a harcban mindig a régi privilégiumaikra hivatkoztak. Számomra jogi
szempontból kicsit nehéz elfogadni azt a közkeletű magyarázatot, mely szerint a
középkori Székelyföldön található mezővárosok (oppidumok, vagy nevezzük őket egyszerűen kiváltságos helyeknek)
kezdetben székely lakóinak sikerült volna kiszakítaniuk magukat a székely
székek kebeléből, és különállásukra vonatkozóan privilégiumokat is nyerni az
uralkodóktól[127]
– főleg nem egy olyan korszakban (14. század második fele–15. század első
fele), amikor a székely székek erőszakos terjeszkedése is napirenden volt.
Sokkal
inkább lehetségesnek tartom, hogy ezek a helyek (pl. Székelyvásárhely,
Torjavásárhely, Udvarhely, Szentgyörgy, Keresztúr) már a székely székek
stabilizálódása és megerősödése előtti időkben némiképp kiváltságos helyzetet
élveztek a térségükben, és tulajdonképpen erre az ősrégi kiváltságra hivatkozva
léphettek fel később is az egyre erőszakosabbá váló székely székek bekebelezési
törekvései ellen (lásd pl. a székely székek területébe ékelődő Fehér megyei enklávékat
is) – természetesen több-kevesebb sikerrel. Ugyanis ezek a helyek/városok
szintén kis szigetekké váltak az egyre terebélyesedő székely tengerben, így már
egyáltalán nem volt lehetőségük elvonatkoztatni, teljes mértékben függetlenedni
a székely székektől: így történhetett, hogy ezen települések/kiváltságos helyek
mellett, ezekre közvetlenül rátelepedve székely jogú
települések/településrészek is megjelentek. A példák közül itt
Székelykeresztúrt említeném meg, ahol a város és a falu területileg is elkülönült,
továbbá Sepsiszentgyörgy esetében szintén kitapintható a falu és a város
különös szimbiózisa, ugyanis itt a két politikai entitás léte mellett a városi
és a falusi telkek vegyesen álltak a település területén. A kétféle joghatóság
léte Székelyudvarhely és Illyefalva kapcsán is kimutatható.
Mindezt a
már említett, készülőben lévő tanulmányom keretében bővebben is kifejtettem
(ennek egyes részleteit 2016. április 12-én, Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében
tartott előadás során is érintettem), a lehetőségekhez mérten adatolva is a
kérdéskört, csupán néhány lényeges elemét érinteném itt.
Pál-Antal
Sándor Sepsiszentgyörgy esetében a városi jelleg csorbítását János Zsigmond
„jobbágy-adományozó” politikájára vezette vissza, amikor is az uralkodó „1567.
március 5-én a korábban szabad mezővárosként joghatósága alá vont
Sepsiszentgyörgyön negyven ház jobbágyot adományozott Daczó Pálnak és
tizenkettőt [azaz tizenhetet – sz. m.] Daczó Gergelynek [azaz Daczó Györgynek –
sz. m.]. Ezzel a lépéssel durván beavatkozott a város életébe, gyakorlatilag
kivonja a lakosság egy részét annak joghatósága alól, földesúri, illetve széki
hatóság alá vonva azokat.”[128]
Továbbá Cs. Bogáts Dénes adataira támaszkodva még megállapította: „Valószínűleg
ekkor [azaz 1567 után] még csak egy átmeneti időszakról lehet szó, amikor a
széki-városi joghatóság alá tartozás, vagyis a város közigazgatási kettőssége
kialakulóban van.”[129]
A fentiek fényében természetesen nagy kérdés, hogy az adományozott telkek
falusi vagy városi területen feküdtek-e (ezek nyilván a szék joghatósága alá
kellett tartozzanak), egy 1568-ban felvett tanúvallatás (mely éppen a Daczó
György számára történő iktatásról szolgáltat adatokat) bevezető formulájában az
„ad possessionem Zentgiórgi” forma, míg a keltezésében „in oppido Zentgiórgÿ”
változat szerepel.[130]
Illetve
ugyebár az a nagyon fontos kérdés is felmerül, hogy a falu-város kettősség
esetleg a középkorban is létezett-e? Az alábbiakban két, a kutatás előtt
ismeretlen középkori oklevélről emlékeznék itt meg: az elsőt Borbála királyné,
a másikat Zsigmond király bocsátotta ki. A tartalmuk különösképpen nem érdekes
a számunkra, ám mindkettő Szentgyörgyön (természetesen Sepsiszentgyörgyön)
kelt:
1427. április 27: „in villa Zenthgywrgh
vocata Terre Siculorum.”[131]
1427. május 3: „in opido Zenthgywrgh
vocato Terre Siculorum nostrorum partium nostrarum Transsiluanaraum.”[132]
Vagyis az egyik oklevélben Szentgyörgyöt
falunak (villa), a pár nap múlva kelt
másikban pedig mezővárosnak (oppidum)
nevezik. Ha nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, akkor ki lehetne jelenteni
akár, hogy Sepsiszentgyörgyöt valamikor az 1427. április 27–május 3. közötti
időszakban emelte mezővárosi rangra az éppen itt tartózkodó Zsigmond király (csak
úgy mellékesen: nesze neked 555 éves évforduló!). A mezővárosi privilégiumok
kapcsán azonban meg kell jegyeznünk, hogy egyetlen olyan középkori
privilégiumlevél sem ismerős, melyben az uralkodó valamely székelyföldi
településnek mezővárosi kiváltságot adományozott volna. A fennmaradt oklevelek
(ezeket tartalmi szempontból tulajdonképpen nem annyira privilégiumoknak, inkább
privilegiális jellegű okleveleknek nevezhetnénk) általában a székely székeket
utasítják arra, hogy az illető mezőváros régi kiváltságait tartsák
tiszteletben, sokszor anélkül, hogy egyetlen konkrét
privilégiumot/szabadságjogot is a nevén neveznének. Olyan oklevelet, mely egy
települést egyik napról a másikra oppidummá/mezővárossá emelt volna
valószínűleg hiába is keresünk – arról lehet szó, hogy a településfejlődés egy
bizonyos fokára érve, különféle szabadságjogok birtokában, a környezetéhez
viszonyítva kiemelt jelentőségre szert tevő falut/helyet egy idő után
valószínűleg oppidumként kezdik
emlegetni az oklevelekben is, amelynek a lakói az úzussal szerzett jogok
védelmére, biztosítására, ha a helyzet megkívánta, oltalomlevelet/privilégiumot
kértek és kaptak.
A következő magyarázat, ami
Sepsiszentgyörgy esetében számításba jöhet: elírás történt, tulajdonképpen csak
egy-egy datálásról van szó, az oklevelet kiállító jegyző(k) pedig akár
tévedett/tévedhettek is a település rangját illetően. Ebben az időszakban
Zsigmond király és Borbála királyné elég sokat tartózkodott Sepsiszentgyörgyön,
még több más oklevelet is kibocsátva itt, ám ezek közül egyik sem tartalmaz a
település neve előtt alkalmazott külön rangjelző fogalmat:
1427. április 24: „in Zenthgyurgh infest terre Siculorum nostrorum”[133]
1427. április 25: „in Ze[n]thgewrgh partis nostre Transsiluan[iae] praedicte”[134]
1427. április 28: „in Zenthgÿwrgh terrae seu prouintie Siculorum”[135]
1427.
április 29: „zu Sand Jorge in Czek[elland]”[136]
1427. május 3: „in Zenthgyurgh terre nostre Siculorum”[137]
1427. május 3: „in Zenthgyurgh terre nostre Siculorum”[137]
1427. május 6: „in Zenthgyurgh terre Siculorum nostrorum
partium nostrarum Transsiluanarum”[138]
1427. május 6: „in Zentgynnogh terre Siculorum suorum,
partium eius Transyluanien[sium]”[139]
1427. május
13: „in Zenthgeurgh”[140]
Igen ám, de
a középkorból annyira kevés írott forrással rendelkezünk, hogy minden egyes
eshetőséget figyelembe kell vennünk, hátha aztán valamely ekképpen megnyíló
értelmezési lehetőség segít az ügy megvilágosításában: így megkockáztatjuk
felemlíteni azt a verziót is, amelyben a két fennebb idézett oklevél datálását
helyesnek, szabatosnak tartjuk – vagyis Sepsiszentgyörgy esetében már a
középkorban létezhetett a város és falu egy helyen állapot.[141]
A
Sepsiszentgyörgy kapcsán megfogalmazott kérdéskör mellett még egy érdekes
dologra hivatkoznék itt – főként a Székely
Oklevéltár régi sorozatával kapcsolatban fennebb említettek miatt. A
székelyföldi mezővárosokkal kapcsolatos okleveles anyag kritikai vizsgálata
során szembesültem azzal, hogy az oly sokat emlegetett 1427. évi oklevélről,
mely szerint minden székely székben volt egy Torjavásárhelyhez hasonló
kiváltságokkal felruházott (királyi mező)város (Verum quia nos
in qualibet Sedium Siculorum nostrorum parcium nostrarum Transsiluanarum vnam
habemus Ciuitatem certis libertatibus insignitam, de quibus Ciuitas nostra seu
oppidum Thoryauasara vna fore dinoscitur) az látszik kiderülni, hogy
tulajdonképppen egy kora újkori hamisítvány – ennek hosszas magyarázatokat
igénylő bizonyítását kéziratban lévő tanulmányomban kíséreltem meg.
Visszatérve
a Székelyföld története c. monográfia
2. kötetében foglaltakra, szintén a székelyföldi mezővárosok kapcsán említi
Oborni Teréz: „A fejedelemség korában a székely mezővárosokat a privilégium-
vagy adománylevelekben túlnyomóan oppidum Siculicale elnevezéssel illették, bár
a kifejezés használata nem volt következetes, és valószínűleg csak azt jelezte,
hogy az adott település Székelyföldön található.” (2. köt. 223. old.).
A mondat
nyilván Pál-Antal Sándor korábbi, Székelyudvarhely 1558. évi privilégiumával
kapcsolatos megállapítására vezethető vissza: „Az ‘oppidi nostri Siculicalis’
megnevezésen a királynő nem székely jog alatt álló mezővárost, hanem
székelyföldit értett.”[142]
Mindehhez azt szeretném hozzáfűzni (annak a megjegyzésével, hogy eddigi tapasztalatom
szerint az „oppidum siculicale” fogalom a ritkább), hogy talán alkalmasabb a
„székelyföldi mezőváros” fogalom, mint a „székely mezőváros” formula használata
– csatlakozva ahhoz a nézethez, hogy itt ténylegesen csupán a Székelyföldön
fekvő, ám a székelyek/székely székek rendelkezése alá nem eső mezővárosokkal
van dolgunk.
Idézném itt
pl. a marosvásárhelyi vár 1602-ben elkezdett építése kapcsán a városiak és a
székelyek közt Giorgio Basta előtt zajló, Nagy Szabó Ferenc emlékirataiban
rögzített vitából: „Utoljára avval is ellent vetettek a mi uraink: hogy nem
vagyunk mi székelyek, hanem városiak. Arra esmét azt felelték: »Közte vagyon a
város a székelyföldnek.« Esmét arra azt mondották: »hogy avval nincsen
hatalmatok a mi városunk földén, sem pedig magunkon, hogy körülettünk
székelyfölde vagyon.« Arra sem felelhettek, hanem csak nagy haraggal
kiáltották: hogy elhánnyák várunkat átaljában.”[143]
Továbbá ugyanezzel a szóhasználattal éltek a Három Szék 1623. évi közgyűlésén a
követek instrukcióját megfogalmazók is: „Az köztünk való mezővárosok,
kiváltképpen kézdi-vásárhelyieknek dolga felől, az mely jegyzéseket írtunk és ő
kegyelmeknek instructióba adtuk: azokra is ő kegyelmek szorgalmatoson
provideáljanak, azon küűl is, az mely jegyzéseket azon levélre írtunk, azokról
is ő kegyelmek serio provideáljanak.”[144]
Ne feledjük, hogy a kézdivásárhelyiek számára a követendő példát Marosvásárhely
szolgáltatta, a fejedelemség korában polgárai állandóan azon igyekeztek
(több-kevesebb sikerrel), hogy privilégiumba vagy törvénycikkelybe foglaltassák
azt a passzust, mely szerint Kézdivásárhely hasonló privilégiumokkal bír, mint
Marosvásárhely.[145]
Továbbá a 2.
kötet e fejezetéből Sepsiszentgyörgyről megtudjuk: „A Báthori István országbíró
által 1492-ben adományozott, majd Szapolyai János vajda által 1515-ben
megújított mezővárosi privilégiumokat Bethlen Gábor 1620-ban szintén
megerősítette.” (2. köt. 227. old.). Látszólag a mondattal nincs baj, azonban
ha azt a történettudomány, illetve a helyes fogalomhasználat szempontjából vizsgáljuk,
akkor több kérdés is felmerül, és számos pontosításra is szükség van.
Elsősorban az a kérdés, hogy Báthori István volt-e abban a helyzetben,
rendelkezett-e azzal a jogosítvánnyal, hogy mezővárosi privilégiumot
adományozzon vagy sem? Ezt azonban meg sem kell válaszolnunk, ugyanis 1492-ben
az országbíró nem is adományozott privilégiumot Sepsiszentgyörgynek: az ez év
szeptember 28-án, a székelyek székelyudvarhelyi közgyűlésén kibocsátott
ítéletlevelével Sepsiszentgyörgy mezővárost Sepsi szék hatósága alá rendelte. Azonban
alig két héttel a fenti ítéletlevél kibocsátása után, 1492. október 7-én,
Segesváron furcsamód oltalomlevelet bocsátott ki Sepsiszentgyörgy város lakói
részére, melyben – dacára a korábbi ítéletlevélben leszögezetteknek – megparancsolta
a székelyek elöljáróinak, hogy a várost és lakóit (prefatam Ciuitatem Zenthgÿergh, consequenterque populos et
inhabitatores eiusdem) jogaikban ne háborgassák stb. – mindez megbízható
módon elő van adva Benkő Elek által az 1. kötet 282. oldalán is.
1515.
december 15-én, Királyfalván kibocsátott oklevelében Szapolyai János a
sepsiszentgyörgyi városlakók kérésére Báthori István 1492. október 7-én kelt
oltalomlevelét írta át és erősítette meg.[146]
Ez utóbbi oklevelét a vajda egy újabb, 1516. január 3-án, Székelyudvarhelyen
kibocsátott oklevelébe is belefoglalta. Érdekes módon az oklevél átírását és
megerősítését ekkor a sepsiszentgyörgyi polgárok/elöljárók (pro agiles Fabianum Koncza et Valentinum Magnum cives ac inhabitatores
dicti opidi ZenthGÿergh) és Sepsi szék főbbjei (Egregii et Agiles Blasius Czÿrÿek de Kÿllÿen et Johannes Daczo de
prenotato ZenthGÿergh) közösen kérték.[147]
A felületes
és következetlen fogalomhasználat, a források nem ismeretéből fakadó spekulatív
szövegképzés továbbra is tetten érhető a szövegekben. Pl. az Illyefalvára
vonatkozó részben: „Báthori Gábor 1608-ban Kézdivásárhely számára kiadott
oklevelében említette Illyefalva oppidum lakosait is, hogy tudniillik mindkét
város lakói, ellentétben a korábbi szokással – ezzel a hadba szállás alóli
mentességre utalhatott – hadfelkelés esetén a fejedelem parancsára hat jó, erős
lóval, szekerekkel, kocsisokkal legyenek kötelesek szolgálni.” (2. köt. 226.
old.).
Lássuk a
vonatkozó oklevélszöveget:
„Praeterea, ut
cives et incolae annotati oppidi nostri in quibusvis partialibus regni
Expeditionibus bellicis, variis et insuetis taxarum et contributionum oneribus,
citra consuetudinem eorum antiquam aggravari non debeant, verum temporibus
cuiusvis generalis expeditionis personae nostrae, successorumque nostrorum ad
mandata nostra, cum ipsis incolis oppidi nostri Illiesfalua, in rationem
nostram sex equos bonos, fortes durabiles, currum cum aurigis eius in tempore
admoniti (prout etiam alia in casibus regni publicis dura necessitate ita se
offeren[tes], onera supportabunt cum caeteris paribus oppidis) administrare
modis omnibus debeant et teneantur.”[148]
Azaz mivel a város lakóit a részleges
táborozások alkalmával díjak fizetésével, régi privilégiuma értelmében nem
terhelik, az általános, a fejedelem vagy utódai vezetésével és rendeletére
történő hadi mozgósítás idején Illyefalva mezővárossal együtt tartozzanak hat
erős lovat kocsival és kocsissal együtt kiállítani (miről idejekorán
parancsolatot kapnak).
Ez a rendelkezés elképzelhetően
társzekérnek a táborba küldésére vonatkozott, és ilyen jellegű kötelezettségei
a mezővárosoknak általában voltak. A szekereket és lovakat nyilván a
mezővárosok költségén állították elő, továbbá a szükséges személyzetet
(kocsisokat) is a város alkalmazta, gondoskodva a javadalmazásukról. A
mezővárosok lakóinak (természetesen a városi joghatóság alá esőkről van szó)
nem kellett hadba vonulniuk – ha valaki erre akarta őket kényszeríteni, ez
ellen tiltakoztak. 1595-ben Báthori Zsigmond ilyen értelemben parancsolt
Sennyei Pongrác várhegyi kapitánynak is:
„Sigismundus, Dei gratia Transsyluaniae,
Moldauiae, Valachiae Transalpinae et Sacri Romani Imperii Princeps, partium
regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes etc.
Generose domine, fidelis nobis
honorande, salutem et nostri commendationem. Az Kizdjvasarheliek találtak meg
minket könyörgésök által, hogy régi privilégiumokban és rendtartásokban
megtartatnók őket, és az hadakozástól is immunitást engednénk nekiök. Kiknek
könyörgésöket meghallgatván, hagyjuk kegyelmednek, hogy kegyelmed tartsa meg
őket ennekelőtte való privilégiumokban és rendtartásokban, és az hadakozásra se
erőltesse kegyelmed, se egyebeknek ne hagyja arra compellálni őket.
Tartsa meg Isten kegyelmedet. Datum ex
castris nostris ad oppidum Feketehalom positis. Die 9 Septembris. Anno 1595.
Sigismundus Princeps mp.
Stephanus Josica
Cancell. mp.
Lucas Váradÿ
Secretar.
[Címzés:] Generoso
domino Pancratio Sennieÿ, magistro curiae nostrae et consiliario nostro, comiti
Comitatus de Kewkeolleo, ac capitaneo arcis nostrae Varhegÿ et judici regio
Sedium Siculicalium Sepsÿ, Kizdÿ et Orbaÿ etc. Fideli nobis honorando.
(L. S.)
Hogy hadban szolgálatra ne
erőltessenek.”[149]
Viszont ha a szükség úgy kívánta, akkor a költségükön katonákat – gyalogokat – kellett kiállítaniuk, illetve azok fizetését biztosítaniuk. Erre példa lehet egy Csáki Mihály kancellár által 1564-ben kibocsátott, a torjavásárhelyi elöljáróktól felvett összegeket elismerő nyugtatvány is:
„Nos, Michael Chakẏ consiliarius et in
absentia Sacre Electe Regie Maiestatis Hungarie, Dalmacie, Croacie etc. in
Transsylvaniam locumtenens. Fatemur per presentes circumspectos et agiles
judicem ac juratos cives oppidi Thorÿawasara, medio circumspecti Mathei Weres
jurati civis eiusdem oppidi, in sortem solutionis peditum ad unum mensem
triginta sex florenos in pecuniis usualibus, manibus nostris misisse et
assignasse. Super quibus eosdem quietos et expeditos presentibus reddimus,
harum nostramque vigore et testimonio literarum.
Datum in
Civitate Regia Koloswar, in festo beati Ghalli confessoris [okt. 16.]. Anno
Domini 1564.
Michael Chyaki
cancell. mp.
(L. S.)
Iidem oppidani 28 die Octobris in sortem
duorum mensium reddiderunt f. 72.
Ita est. Idem Michael Chyaki cancell.
mpa.”[150]
A mezővárosok által szolgáltatandó társzekerek ügyére példaként Maria Christierna 1596. évi, a székelyvásárhelyi elöljárókhoz intézett utasítását is idézhetjük:
„Maria Christierna, Dei gratia
Transsylvaniae, Moldaviae, Valachiae Transalpinae Princeps, Partium Regni
Hungariae Domina et Siculorum Comes, nata Archidux Austriae, Dux Burgundiae,
Comes Tyrolis etc.
Prudentes et Circumspecti fideles nobis
dilecti, salutem et gratiam. Miérthogy az idő kinyilatkozván, az hadakozásnak
ideje elközelgett, hagyjuk hogy élés és sátorok alá két ernyős szekeret
készítsetek, hat-hat lóval valókat, és oly készen tartsátok, hogy mikor innét
más parancsolat megyen hozzátok, mindjárást indíthassátok oda, ahová az szükség
kívánja és innét értelmetek leszen felőle. Secus non facturis. Datum Albae
Juliae, 15 die Martii. Anno Domini 1596.
Maria Christierna.
Ad mandatum S[erenita]tis Suae propriam
Stephanum Bochkaj mpa. Joa[nnes] Balassi secret[arius].
[Címzés:] Prudentibus et Circumspectis
Judici, caeterisque iuratis civibus oppidi nostri ZekelÿVasarhelÿ etc.
Fidelibus nobis dilectis.
(L. S.)”[151]
Kézdivásárhely város levéltárában még több vonatkozó forrás is megmaradt. 1611-ben Báthori Gábor a következő nyílt parancsot bocsátotta ki a város lakói érdekében:
„Gabriel, Dei
gratia Transylvaniae, Valachiae Transalpinaeque Princeps, partium regni
Hungariae Dominus et Siculorum Comes etc. Fidelibus nostris Generosis, Egregiis
et nobilibus capitaneis, vicecapitaneis, judicibus, vicejudicibusque regiis,
caeterisque juratis assessoribus Sedis Siculicalis Kizdi, cunctis etiam aliis,
quorum interest seu intererit modernis et futuris, quoque pro tempore
constituendis, praesentes nostras visuris. Salutem et gratiam nostram.
KizdiVaßarhelj várasunkbeli híveink adák értésünkre, hogy ennek előtte régi
privilégiomok rendtartása szerént tempore necessitatis tartoztak egy társzekeret
adni Illyefaluaval együtt. Mi is azért az megnevezett híveinket régi
privilégiumokban meg akarván tartani, hagyjuk és parancsoljuk, senki ennek
utána szabadságok ellen szekéradásra, se törvényeken kívül való szolgálatra ne
kénszerítse, hanem privilégiumokban megtartani, ezért megháborítani vagy
károsítani ne merészelje. Secus non facturus. Praesentibus perlectis exhibenti
restitutis. Datum in castris nostris ad possessionem Parazmar positis. Anno
Domini millesimo sexcentesimo undecimo.
Gabriel princeps
mp.
A mezővárosok ezen kötelezettségét Bethlen Gábor is többször igénybe vette (és nem mindig a privilégiumban előírtak szerint). Pl. 1623-ban:
Gabriel, Dei gratia Sacri Romani Imperii
et Transylvaniae Princeps, partium regni Hungariae Dominus, Siculorum Comes ac
Oppoliae et Ratiboriaeque Dux etc.
Prudentes et circumspecti, fideles nobis
dilecti. Salutem et gratiam nostram. Akarván birodalmunkra atyai gondviselésünkből
szorgalmatoson vigyázni, mivel Római Császár ő felsége részéről az Niclispurgi
conditiók szerint végbevitt szent békesség egynéhányképpen violáltatott,
melyekből ellenünk való gonosz igyekezetek manifeste constálnak. Hogy azért
készületlen ne találtassanak híveink az véletlen irruptio miatt, melyből
veszedelem reájok ne következzék, hogyha ő felsége harmadszori requisitiónkra
is az conditiókat effectuálni nem akarja, igen szükségesnek ítiljük lenni, hogy
hűségtek is hazájoknak, magoknak megmaradásokra gondot viseljen. Melyben hogy
jobb módjával procedálhasson és szolgálatra illendőbb gyalogokat fogadhasson,
hagyjuk és parancsoljuk is hűségteknek serio, hogy az tíz gyalogot, mellyel
tartozik, magyarokat, jó ruhásokat, fegyvereseket, kiknek jó puskájok, száz
lövés porok, golyóbisok légyen, fogadjon, és ad primum diem futuri mensis
Augusti Fejervarra küldje, ott magunk személyünk szerint meg akarjuk őket
mustrálni.
Arra pedig szorgalmatos gondviselése
legyen, s oly készülettel el is készétse, hogy az Illiefalui és ZentGeorgi
városokról hűségtek gyalogival együtt egy jó élés szekerek készen lévén,
melyről egymással egyetértvén, mihelyen parancsolatunk hűségtekhez érkezik,
mindjárást megindulhasson. Secus non facturus. Datum in arce nostra ZamosUjuar,
die 2 Julii 1623.
Gabriel mp.
[Címzés:] Prudentes ac Circumspectis
Judici primario, caeterisque juratis civibus oppidi nostri KézdiVasarhelÿ etc.
Fidelibus nobis dilectis.
(L. S.)”[153]
1625-ben:
„Gabriel, Dei gratia Sacri Romani
Imperii et Transylvaniae Princeps, partium Regni Hungariae Dominus, Siculorum
Comes, ac Opuliae, Ratiboriaeque Dux etc.
Prudentes et circumspecti, fideles nobis
dilecti, salutem et gratiam nostram. Ez mostani előttünk álló szükséges utunkra
feles szekerek kévántatván, mindazáltal az miben lehet, nektek is
könnyebségteket kévánván, három városul csak hat lovat rendeltünk hűségtektől
hozatni. Kegyelmesen hagyjuk azért és parancsoljuk, ez levelünket vévén,
mindjárást jó vastag hat lovat, kik az útra elégségesek lehessenek, késedelem
nélkül adjatok Mikes Zsigmond hívünk kezéhez, ő gondviselése alá. Isten
hazafordulásunkat megengedvén, őket ismét megadatjuk. Secus nequaquam facturus.
Datum Albae Juliae, die 27 Decembris. Anno 1625.
Gabriel mpa.
[Címzés:] Prudentes et Circumspectis
Judicibus et Juratis Civibus oppidorum nostrorum KezdiVasarheli, Zentgiörgi et
Illiefalua etc. Fidelibus nobis dilectis.
(L. S.)”[154]
És 1626-ban:
„Gabriel,
Dei gratia Sacri Romani Imperii et Transylvaniae Princeps, partium regni
Hungariae Dominus, Siculorum Comes ac Oppoliae, Ratiboriaeque Dvx etc.
Circumspecti fideles nobis dilectis,
salutem et gratiam nostram. Mivel élés alá az feles társzekér igen kévántatik,
hagyjuk és igen serio parancsoljuk hívségteknek, hogy mindjárást egy jó vasas,
ernyős, gyíkinyes szekeret készítsen fel, hat jó erős lovakkal és ahhoz való
mindennemű készségvel. Felkészítvén pedig, úgy indítassa meg, hogy ad 1. diem
Septembris Szamosfaluanál táborunkban jelen legyen. De az kocsisok, kik ahhoz
valók lesznek, hogy magok számára való éléssel az szekeret meg ne terheljék,
élésekre annyi pénzt adjon nekiek, kivel három holnapig megérhessék. Secus non
facturus. Datum Albae Juliae, die 19 Augusti. Anno Domini 1626.
Gabriel mp.
[Címzés:] Circumspectis, universis
incolis oppidi Siculicalis KézdÿWasarhelÿ etc. Fidelibus nobis dilectis.
(L. S.)”[155]
A fent idézett dokumentumok természetesen csak igen szórványos mutatványnak számítanak a székelyföldi mezővárosok kapcsán rendelkezésünkre álló forrásanyagból. Mindezt azért is fontosnak tartom hangoztatni, hogy a Székelyföld története c. monográfia kapcsán is észrevehető (főként a 2. kötetben olvasható fejedelemségkori részre gondolok), hogy a szerzők főként a már nyomtatásban kiadott, továbbá az inkább a Budapesten kutatható, illetve a már elektronikus adathordozókon is elérhető forrásokra támaszkodtak (Székely Oklevéltár, Erdélyi Királyi Könyvek); az Erdélyben fellelhető, tulajdonképpen óriási mennyiségű forrásanyagot illetően csak szórványosan lehet észlelni a Kolozsváron őrzött egyes gyűjtemények használatát. A Székelyföldön megtalálható alapvető források azonban mindmáig kihasználatlanok (és láttuk fennebb a székely székek kutatók által alig használt törvénykezési jegyzőkönyveinek adatgazdagságát, de figyelnünk kell a mezővárosok anyagára, illetve akár a családi levéltárakra is) – ezek szakszerű és szisztematikus kiadása/feldolgozása nélkül (természetesen párhuzamosan a Magyarországon található releváns forrásokkal) a Székelyföld történetével kapcsolatosan összehozott vagy összehozandó „szintézisek” nem vagy csak alig fognak túllépni a Szádeczky Lajos által még 1927-ben közölt összefoglaló szintjén[156] (leszámítva az egyes résztémák jobban reprezentált, ám a legjobb esetben is több mint évtizedes irodalmát).
Visszatérve a kritika alá vett műre: A fentiekben körvonalazottnál nem jobb a helyzet A székelyek mindennapjai c. fejezet esetében sem, melyet Tüdős S. Kinga jegyzett (2. köt. 248–326. old.). Nem térnék ki itt külön minden vitatható megállapításra, vagy tárgyi tévedésre, a számos spekulálásra – a lista meglehetősen hosszú. Csupán néhány ilyen részletre utalnék – főként amiatt, hogy e témakör esetében is használható következtetést tudjunk levonni a jövőre nézve. Így a Házak, kastélyok, udvarházak c. alfejezetben: „Az egyelőre földszintes épületek jellegzetes díszét a homlokzati középrészen rizalitszerűen kiugró, árkádíves, oszlopos, timpanonos nyílt tornác (ambitus) jelentette. E változat legszebb és egyben korai emléke a zabolai Basa Tamás-féle, ma már nem létező udvarház volt. Feltehetően a kőalapokra rakott épület kettő-négy lakószobából, pitvarból, kamrából, pincéből és padlásból állhatott, amelyet később árkádíves-oszlopos tornácos résszel, faragott kőportáléval Bethlen Miklós (1680 körül) egészített ki. A bethlenszentmiklósi kastély velencei hatást tükröző, árkádsoros-oszlopos tornácának a hatása itt is megfigyelhető, ahogyan a későbbiek során épült környékbeli udvarházak esetében is.” (2. köt. 277. old.).[157]
Ezzel a
tetszetős megállapítással azonban gond van – főként a „bethlenszentmiklósi
kastély velencei hatást tükröző” tornácával. A tétel Biró József 1943-ban
megjelent kötetéből származik (aki a bethlenszentmiklósi loggia építését a 17.
század hetvenes éveire tette),[158]
ám a Bethlen Miklós által évtizedeken át építtetett bethlenszentmiklósi kastély
árkádos tornácáról már B. Nagy Margit kiderítette, hogy az a mai formájában egy
1765-ben bekövetkező átalakítás (Franz Schweininger által) nyomait viseli magán
– és ekkor születtek azok a barokkos elemek, melyek a „velencei hatás”
kimondását indokolták (vagyis ez a diskurzus gyakorlatilag már 1970-ben, B.
Magy Margit tanulmányának megjelenése idején meghaladottá vált).[159]
Továbbá B.
Nagy Margit tanulmányából az is kiderül, hogy a bethlenszentmiklósi kastély
emeletének építése 1682–1683-ban fejeződött be (tehát pl. az emelet tornáca sem
lehet korábbi).[160]
Bethlen Miklós és felesége zabolai építkezéseiről Orbán Balázs révén tudunk,
aki a bejárati kőportálé feletti emléktábla szövegét is adta: „Domum hanc
augendo et reformando novam fecit Sp. ac Gen. D. Nicolavs Bethlen et D. Helena
Kun Anno D. 1680.” – emellett pedig a 19. század közepén már romos kúria képét
is közölte (a loggia részletével).[161] Természetesen
ma már nehéz biztosan megállapítani, hogy az ezen látható zabolai tornác is az
1680 körüli építkezések terméke-e vagy sem, így a szerzőtől fent idézett
megállapítás tulajdonképpen értelmét veszti.
16. Basa Tamás zabolai kúriájának (Bethlen Miklós és első felesége által 1680-ban bővítve) romjait ábrázoló rajz Orbán Balázs művében: A Székelyföld leírása. III. kötet. Háromszék. Pest, 1869. 139. |
A szerző által
felsorolt emlékek építéstörténetéről (rétyi Antos kúria, kisborosnyói Damokos
kúria, uzoni Mikes kastély) a legtöbb esetben szinte semmit nem tudunk, csupán
az épületeken fellelhető néhány műrészlet alapján születtek különféle, igencsak
kétséges tudományos értékű megállapítások. A kisborosnyói Damokos, illetve a
csíkszentimrei Henter kúria „hímes oszlopai” kapcsán feltűnik az „E folyamat
révén indult el a reneszánsz ‘népivé válásának folyamata’ e vidéken (Erdőfüle,
altorjai Apor-kúria és mások).” mondat is (2. köt. 277. old.), ám nem derül ki
belőle, hogy mi is az „népivé váló” reneszánsz – ha egyáltalán lehet ilyesmiről
szó, és ha egyáltalán indokolt ma már az ilyesfajta megkülönböztető terminusok
használata (nyilván mindezt főként B. Nagy Margit 1970-ben megjelent munkája
nyomán teszi a szerző). A felhozott és a zárójelbe tett példák közül egyik
udvarház és azok díszítményei esetében sem igazán releváns a „népi” jelző használata;
hogy Erdőfülében mire gondolt a szerző, nem tudjuk, feltételezzük, hogy az
elmúlt években (igencsak kétségbevonható minőségben) felújított Boda kúriára,
melynek a kapcsán szintén kérdéses a szóban forgó fogalom használhatósága.
Továbbá egy
újabb talányos megállapítás: „A 16. század második felében, még inkább a 17.
században Erdélyszerte építkező főurak, módosabb nemesek különböző politikai
orientációjuk ellenére azonos szerkezeti megoldások alapján építették fel vagy
alakították át váraikat, kastélyaikat, rendezték be életterüket és díszítették
lakóházaikat.” (2. köt. 278. old.). – Hogy miért lehet releváns ez a mondat, én
azt nem tudom megállapítani – nem igazán érthető, hogy mi köze lehet/lehetett a
politikai orientációnak egy vár vagy kastély „szerkezeti megoldásaihoz” –
sokkal inkább az előképeket, a védelmi vagy kényelmi, esetleg reprezentációs
igényeket kellett volna itt taglalni.
A vaskos tévedések közül említeném a
miklósvári Kálnoky kastély esetében említett „pincék két méternél is szélesebb
terméskő falából” nyíló ablaksorokat. (2. köt. 280. old.). A miklósvári kastély
pinceszintjén a falak vastagsága 90–100 cm körül mozog.
A szerző
továbbá, szintén B. Nagy Margit nyomán a háromszéki udvarházakról jegyzi meg:
„A kastélyépítészet szabályos alaprajzának az átvétele számos udvarháznál
nyomon követhető.” (2. köt. 276. old.) – Azt azonban, hogy konkrétan mit is ért
e vitatható megállapítás alatt, csak elképzelhetjük, ugyanis e fejezetben pl.
egyetlen alaprajz sem került közlésre.
Azt azért
itt még megemlítem, hogy a székelyföldi művészettörténeti vizsgálódások az
egyes épületegyütteseknél nem mindig követik a szigorú szakmai terminológiát
(pl. sok udvarházat/kúriát – igazodva a helybeli szóhasználathoz stb. –
kastélyként tüntetünk fel, jobbik esetben megjelölve, hogy éppen miért is
döntöttünk eme terminus használata mellett). Ha csupán a zárt belső udvaros,
védelmi szempontokat is kielégítő együtteseket neveznénk kastélynak, a
Székelyföldön alig egy párral számolhatnánk (szárhegyi Lázár kastély, esetleg a
csíkszeredai Mikó-vár, a sepsikőröspataki Kálnoky kastély – ennek a nyugati
szárnya ma már lebontva...).
A
falképekkel való díszítés kapcsán Tüdős S. Kinga szintén Biró József 1943-ban tett
megállapítását idézi: „a magyar nép nem festi házainak falát, csak fehérre
meszeli” (2. köt. 283. old.)[162]
Ez azonban így nem igaz, és csak azt bizonyítja, hogy a szerző nem ismeri vagy
csak teljesen semmibe vette az elmúlt 20 év művészettörténeti kutatásainak eredményeit. Mindemellett kivételként
tekint pl. az altorjai Apor udvarház falképeire: „Természetesen kivétel itt is
akadt. Az altorjai Aporok otthonában 1651-ben a ‘Boltot’, a ‘Kis palotát’ és a
‘Nagy palotát’, a ‘nemes úr házát pingálták’. A száraz vakolatra festett
allegorikus figurák, vadász- és csatajelenetek, a gazdag erdélyi
növényornamentikával átszőtt falmező a Kárpát-medence legrégebbi
falfestményeinek egyike. A zágoni Mikes-kastély emeleti részének egyik
helyiségét is késő reneszánsz kori freskóval díszítették.” (2. köt. 284. old.).
Hivatkozás
természetesen nincs, még a szerző által idézőjelbe tett részek lelőhelyére sem,
továbbá a gondatlan megszövegezés szép példájának is számíthat a mondat: az
altorjai Apor-udvarház kifestése legalább 3 periódusban történt, ezek közül a
legelső történhetett 1651-ben, a legutolsó az 1690-es években, az eleddig
feltárt jelenetek közt, ismereteim szerint, csatajelenetek nem láthatók (talán
a még a vakolat alatt megbúvó festett felületeken ilyen is akad), „a
Kárpát-medence legrégebbi falfestményeinek egyike” szentenciához nem szükséges
kommentárt fűzni. A „késő reneszánsz kori freskó” kifejezés is tárgytalan
talán, ugyanis ebben az időszakban már inkább az al secco technikát alkalmazták a falképek elkészítésénél (azaz a
festéket egy gondosabban előkészített, ám száraz felületre vitték fel – ez
azonban jóval múlékonyabb, mint az al
fresco módon készített, pl. középkori falfestmények).
Hogy az
erdélyi késő reneszánsz idején is elterjedt volt a kastélyok, udvarházak
külső-belső festett díszítése, arra a 2. kötet illusztrációs anyaga is adatot
szolgáltathat: gondolunk itt az egykori zaláni Séra kúria 17. századra
datálható boltozatfestményeiről közölt fotóra (2. köt. 248. old.).
A szerző a
kőröspataki Kálnoky kastély régi kaputornya (ez ma már nem létezik) festett
díszeinek a bemutatását megkísérelve, arra a következtetésre jutott, hogy ott a
fából készült „deszkás tornác” volt kifestve: „A fehér falak látványát gyakran
színesítették a fából készült tornácok vagy filagóriák. Festett erkélye, díszes
tornáca volt többek között a kőröspataki kastély bejárata felett őrködő
toronynak, amelynek deszkás falaira a leírása alapján „írva avagy rajzolva”
volt. A torony felső szintjén a deszkás tornác, kő „lábakra csinálva, képekkel
megírva vagyon”, felső szinti részén pedig „virágokra rakott párkányos
mennyezetével vagyon megpadolva”. (2. köt. 280. old.). Természetesen a leírás
(tulajdonképpen épületleltár) lelőhelye nincs megjelölve, de még a leírás
készültének az éve is hiányzik a szövegből. Itt a sepsikőröspataki kastélyról 1698-ban
készült leltárról van szó, ezt a szerző még 1998-ban megjelent munkájában
jól-rosszul közölte is.[163]
A leltár vonatkozó szövege, az eredeti után: „Ezen rekesz előtt való deszkás
garádicson lemenvén, vagyon a házok alatt a belső udvarra általjáró Sikátor,
melyen általmenvén a torony alatt bejáró kapuhoz, vagyon a toronyra feljáró,
fából való garádics, melyen felmenvén, a középső contignatio vagyon kőlábokra
csinálva, deszka padlása, az falai belől meg van írva avagy rajzolva. Innen
ismét a torony felső contignatiójára feljáró fa garádicson felmenvén, bal kézre
vagyon egy deszkás tornác ablakokra csinálva, azoknak vas sarkos, pántos fiók
táblái. A megírt felső contignatio is kő lábakra csinálva, képekkel megírva
vagyon. Vagyon itten egy kerek asztal, egy metszett egyes szék, vagyon ezen
toronynak az héjazatjában egy középszerű harang, kötelével együtt. Ezen torony
felső contignatiója virágokra rakott, párkányos mennyezettel vagyon megpadolva.”[164]
A leltár soraiból inkább az olvasható
ki, hogy a kaputorony második szintjének deszkával volt padolva a padlója, és
nyilván a mennyezete is, továbbá, hogy ez a szint árkádos kiképzésű volt,
festett falakkal (vagyis falfestményekről van itt szó), kőpillérekkel (lásd pl.
a miklósvári Kálnoky kastély sokszögű loggiáját), akárcsak a kaputorony
harmadik szintje, mely a festett falak mellett, festett-faragott, virágdíszes
mennyezettel is rendelkezett. A jelzett deszkás tornác pedig a torony felső
(azaz harmadik szintjének) egyik oldalához lehetett ragasztva.
A sepsikőröspataki Kálnoky kastély esetében
azt is meg kell említenünk, hogy a még az 1990-es évek végén zajló falkutatás
az épület egy korábbi fázisából megmaradt részletének a sarkán festett
díszítményeket (kékes színű kváderimitáció) is azonosított. Elképzelhetően a
17. század végén–18. század első éveiben készülhetett a miklósvári Kálnoky
kastély tavak felé néző homlokzatának festett dísze: a bécsi városi paloták
homlokzati díszeit idéző geometrikus mezők, balluszter-imitációk helyreállítása
ma is folyamatban van.
A szerző
említi a csíkrákosi Cserei udvarház faragott gerendás mennyezetét is, ám nem
ejt egyetlen szót sem az udvarház tornácos külső homlokzatának 17. századi
falfestményeiről (vadászjelenetek, allegorikus ábrázolások), melyek, habár az
eredetiek elpusztultak, Vámszer Géza rajzmásolataiban fennmaradtak, aki azokat
közölte is: Magyarországon még 1960-ban, Romániában is még 1977-ben.[165]
Továbbá a
szerző által is említett zabolai Basa Tamás-féle udvarházról még Orbán Balázs
jegyezte meg: „...mert mostani tulajdonosa az 1848-ban még lakályos és szép
fresco-festvényekkel ékes lakot fedéltelenül hagyván, az ma már düledez,
történeti és művészi beccsel bíró portáléját egy pisztolyért eladván, helyéről
elmozdíttatva, ma a Mikes udvarban van; pedig Bethlen Miklósnak minden fiatal
lélekben tiszteletet és lelkesedést ébresztő emléke bizonnyal több kegyeletet
érdemelt volna.”[166]
Természetesen kérdéses, hogy az itt jelzett falfestmények melyik kor termékei
lehettek, mindazonáltal létezésük bizonyítottnak látszik.
Itt megemlítem
a még az általam 2009-ben végzett falkutatás során előkerült, 2010–2015 között
restaurált, 1680 tájára datálható olaszteleki figurális falképegyüttest is,
mely szintén hatalmas felületen maradt meg, és egykor az olaszteleki udvarház
emeleti nagytermének falait díszítette.[167]
22. Az olaszteleki Daniel kastély 1680 körül készült falképeinek maradványai: az ún. portai, illetve a búcsújelenet (a szerző felvétele, 2016) |
23. Az olaszteleki Daniel kastély 1680 körül készült falképeinek maradványai: párviadal (a szerző felvétele, 2016) |
És a sor még
folytatható: bármely történelmi jellegű lakóházat, akár kis kúriácskát, sőt
módosabb parasztházat kicsit gondosabban megvizsgálunk, szinte minden esetben
megfoghatók korábbi festett díszítések a homlokzatokon, legyenek ezek egyszerű
vonalas, geometrikus díszítmények a nyílások körül, de a virágornamentika is,
ha néha mégoly stilizáltan is, szinte mindenhol jelen van. Az elkövetkezendő
falkutatások nyomán a festett díszítményekkel büszkélkedhető világi épületek
száma bizonyosan gyarapodni fog, illetve a levéltári források feltárása rendjén
(főleg épületleltárak) is számos egykori festett díszű nemesi lakról stb.
szerezhetünk tudomást.
Illetve igazából még szót sem ejtettünk az egyházi vonatkozású késő reneszánsz falképegyüttesekről: a kézdiszentléleki Perkőn található Szent István kápolna 1682 körülre datálható falképei, a csíkmenasági római katolikus templom szentélyének 1655 tájára tehető kifestése, a csíkrákosi római katolikus templom harangtornyának a 17. század második felére keltezhető festett díszítményei, a csíkkarcfalvi római katolikus templomvár kaputornyának pár évvel ezelőtt feltárt festett díszei stb. Protestáns környezetben is dívott az egyházi épületek festéssel való díszítése: így virágornamentikás festésre bukkantak az albisi református templomban, de a magyarhermányi református templom belsőjét is színes virágornamentika díszítette... Sőt még a templomvárak védelemre kiképzett falait, tornyait is bekarcolt feliratokkal, különféle festett dekorációval látták el (még ha protestáns volt a templom, akkor is): ilyen a bölöni unitárius templomvár délkeleti falszakaszának és tornyának vakolatba-karcolt feliratos/festett dísze, az árkosi unitárius templomvár egyik tornyán felbukkanó festett kváderimitáció maradványa stb.
Illetve igazából még szót sem ejtettünk az egyházi vonatkozású késő reneszánsz falképegyüttesekről: a kézdiszentléleki Perkőn található Szent István kápolna 1682 körülre datálható falképei, a csíkmenasági római katolikus templom szentélyének 1655 tájára tehető kifestése, a csíkrákosi római katolikus templom harangtornyának a 17. század második felére keltezhető festett díszítményei, a csíkkarcfalvi római katolikus templomvár kaputornyának pár évvel ezelőtt feltárt festett díszei stb. Protestáns környezetben is dívott az egyházi épületek festéssel való díszítése: így virágornamentikás festésre bukkantak az albisi református templomban, de a magyarhermányi református templom belsőjét is színes virágornamentika díszítette... Sőt még a templomvárak védelemre kiképzett falait, tornyait is bekarcolt feliratokkal, különféle festett dekorációval látták el (még ha protestáns volt a templom, akkor is): ilyen a bölöni unitárius templomvár délkeleti falszakaszának és tornyának vakolatba-karcolt feliratos/festett dísze, az árkosi unitárius templomvár egyik tornyán felbukkanó festett kváderimitáció maradványa stb.
A
Székelyföldön is fellelhető késő reneszánsz falképek egyértelműen a
barcasági/brassói hasonló jellegű emlékek felé mutatnak, stíluskritikai
kérdéseiket azonban nyilván legalább erdélyi/magyarországi összefüggések keretében
kell tárgyalni.
Itt még
csupán a mesterkérdést emelném még ki, melyet az udvarházak építése kapcsán
éppen csak érintett a szerző (sajátos egyvelegben keverve össze a
„parasztházat” vagy jobbágylakot, a „kisnemesi kúriát”, a „népi jellegű
udvarháztípust”, „udvarházat” vagy éppen a „kastélyt”): „Ezeknek a ‘paraszt
formán’ épített udvarházaknak az építői többségében helyi mesterek, jobbágymesterek
voltak.” (2. köt. 277. old.).
Ehhez a
megállapításhoz sem szükséges különösebb kommentár – a 17. századi székelyföldi
realitások (akár a mesterkérdést illetően) és a tehetősebb székelyföldi
nemesség reprezentációs igényei között nyilván mély szakadék húzódott,
úgyannyira hogy a „helyi és a jobbágymesterek” ezt nyilván nem is tudták
áthidalni. A kérdéskört természetesen célzott kutatás és terjedelmes tanulmány
keretében érdemes tárgyalni, mindenesetre a „helyi mesterek” foglalkoztatása
mellett a közeli városok (főleg Brassó – Erdővidék, a Három Szék és Csík
vidéke, vagy Segesvár – főleg Udvarhely szék esetében) fejlett
kézművestársadalma munkájának (kőművesekről, kőfaragókról, asztalosokról,
képírókról stb. van szó) igénybevétele logikusnak látszik – mindezt a falképek,
kőfaragványok stilisztikai vizsgálata, illetve a levéltári források is
igazolják. Továbbá a 17. század végén–18. század elején, a Béccsel egyre inkább
szorosabbra fűződő kapcsolatoknak is köszönhetően, a háromszéki főrangúak
udvaraiban (Kálnoky, Mikes, Apor) is feltűnnek a Bécsből szerződtetett mesterek
(kőművesek, asztalosok, stukkókészítők, képírók stb.) – szintén levéltári
források által is igazoltan.[168]
A szerző
által alkalmazott hivatkozási rendszer is nagyon felületes/esetleges: levéltári
források is említésre kerülnek, de azok lelőhelyét a szerző nem mindig tünteti
fel: pl. az uzoni Mikes udvarház 1792. évi leltára esetében. (2. köt. 290–291.
old.) – ami azért a további kutatások tekintetében fontos lenne. Mindemellett a
szerző által tett megállapítások csak alapos kritikával használhatók.
A Tüdős S.
Kinga által jegyzett további szövegrészek át vannak itatva a kötetekben korábban már
említettek ismétlésével: A székelyek
hadrendje, a hadakozók felszerelése c. alfejezet (2. köt. 291–302. old.) akár
el is maradhatott volna (l. Sófalvi András vonatkozó tanulmányát az 1. kötetben,
344–348. old.), főként hogy ilyeneket olvashatunk: „Az összes székely hadak
vezetőjének sorrendjében első helyen a fejedelem állott, őt követte a székely
főkapitány, az udvarhelyi, a várhegyi, esetenként a görgényi várparancsnokok,
mellettük a kisebb hatáskörű széki kapitányokkal és a falvankénti hadnagyokkal,
tizedesekkel.” (2. köt. 293. old.). Természetesen hivatkozás nincs, és mindez –
a címsorok szerint – az 1562–1711 közti időszakra van vonatkoztatva.
Továbbá a
szövegből nem derül ki az egyes székek katonai szervezete, a széken belüli
lovas vagy gyalog százak eloszlása, a főtisztek/tisztek hatásköre (kapitány –
alkapitány – hadnagy – vicehadnagy – tizedes) sem, továbbá nem tudjuk meg
pontosan, hogy a székelyek az általuk használt fegyvernem szerinti rétegződése
hogyan is alakult/fejlődött (itt ilyen fogalmakról van szó, mint primor, lófő,
gyalog lófő, gyalog, gyalog puskás, lovas puskás).
Szerintünk
ebben az esetben is egyértelműnek látszik a kijelölt korszaknak (1562–1711) a
katonai szervezet szempontjai szerinti szakaszokra osztásának szükségessége is.
Így nyilván szólni kellett volna az 1562 előtti állapotról, továbbá az
1562–1600 közötti időszak katonai sajátosságairól (az udvarhely és a várhegyi
várhoz rendelt katonáskodó rétegek stb) és a 17. század első évtizedeiben e
téren is bekövetkező átrendeződésekről – gondoljunk csak arra, hogy pl.
várhegyi kapitányról a vár lerombolása után már nem beszélhetünk stb...
A Templomvárak szerepe c. alfejezet is
mellőzhető lett volna (lásd Sófalvi András jóval használhatóbb tanulmányát az
1. kötet 415–439. oldalán), főleg, hogy itt szintén a szerző korábbi munkáiból készült
egyveleget kapunk,[169]
kétes minőségű információs anyaggal.
Néhány
részletet idéznék: „Az Olt völgyében Illyefalván 1443-ban a régi román kori
templom alapjaira újabb, nagyobb épületet emeltek, amelyet feltehetően még
akkor egy aránylag szűk udvart is magába foglaló magas, tornyos védőfal (belső
várfal) vett körül.” (2. köt. 304. old.). Az emígy közölt adat lelőhelyét
megjelölő jegyzet természetesen nincs, ám az egész mögött egy oklevél áll,
mely szerint bizonyos Antal pap 1443 előtt valamikor Illyefalván szolgált (presbyter et rector ecclesie de villa Elie
Siculorum de Sepsy).[170]
Történészi,
művészettörténészi módszerekkel (régészeti feltárás hiányában) ebből a sovány
adatból nyilván lehetetlen arra következtetni, hogy milyen is volt a még 1443
előtt megépülő illyefalvi templom, amint arra sem, hogy ezt mikor bontották el,
és hogy milyent építettek helyette, és arra aztán végképp nem – még feltételes
módban sem – hogy ekkor épült volna a templom köré a „tornyos védőfal” (a ma
csak romjaiban álló belső védőövről van szó); mindehhez nyilván már látnoki
képességek szükségesek.
Továbbá a
következő mondatot venném még górcső alá, a templomvárak fegyverzete kapcsán:
„Egy későbbi adat 1793-ból származik, az illyefalviak ‘Lukács káptalannak ágyú
igazításra 36 forintot fizettek’ ki.” A részlet az „illyefalvi bíró
jegyzőkönyvéből”került idézésre (2. köt. 307. old.). Ez a szöveg változatlanul
szerepel a szerző 1995-ben,[171]
majd 2002-ben megjelent munkájában is,[172]
idén mondhatni betöltötte pályafutásának a 21. és reméljük utolsó életévét:
ugyanis ez a mondat szintén nem igaz: a formájában sem, illetve a
szövegkörnyezetből kiragadott értelmezési kísérletében sem. Már a kulcsszavak
szintjén is nagyon gyanús az idézett szövegrész: Illyefalva, református
templomvár, Lukács káptalan, ágyú igazítása, az illyefalvi bíró jegyzőkönyve.
Természetesen Lukács káptalan a leggyengébb láncszem – ugyanis a „káptalant” a
gyulafehérvári hiteleshely levelestárában való kutakodás közben lehet
elképzelni, nem pedig ágyúkat javítva a székelyföldi templomvárakban. Továbbá
az is gyanús lehet, hogy az ágyú javítását nem a református egyház (ennek
temploma köré épült a vár), hanem a politikai község fizette, jelentősnek
számító összeggel: ugyanis fontos, hogy ki a templomot kerítő védőöv gondozója/birtokosa,
mivel arra is van példa, hogy az a politikai községet illette – pl. Nagyajta –,
ám a legtöbb esetben az illető templomot bíró egyház hatáskörébe/birtokába
estek a védőművek is, így azok fenntartása is az egyházközséget terhelte (lásd
pl. fennebb a csíkkarcfalvi római katolikus templomvár tarackjainak mozsarakká
való újraöntését, melynek a költségeit az egyház gondnoka jegyezte a
számadásában).
Az eredeti
forrás természetesen megoldja a dilemmát, az illyefalvi mezővárosi bíró, Szász
Pál 1793. évi számadásához csatolt kiegészítő jegyzékben a következők
szerepelnek (lásd a mellékelt képet is):
„Az 1793dik
esztendőre való Havas pénz számadásom után jövén kezemben, s nem mehetett bé a
fenn írt summába 5 R.
Melyből
erogáltam ezek szerint:
1mo.
A quártély ház aránt Vásárhelyre citált a N[emes] Regiment. Tsusz Györggyel
voltam két napokon R. 2.
2do.
Másodszor ugyan azon dologban Ratz főhadnagy úrral voltam ugyan Vásárhelyre R.
1. x. 30.
3tio.
Lukáts káplárnak ágyú igazításra x. 36.
4to.
Domokos káplárnak ferslagnak való deszkára [x.] 24.
5to.
Mikor a Lisznyai paptól az Aldobolyi házat quartély háznak kifogadtuk, Tsusz
Ferenc[cel] [x.] 30.”[173]
Az ágyú
kijavítására nem 36 forintot, hanem 36 dénárt költöttek (azaz százszor
kevesebbet), és nem „Lukács káptalannak”, hanem „Lukács káplárnak” fizették az
összeget. Ez esetben valószínűleg nem a templomvárban található tűzfegyver
kijavításáról van szó, hanem az Illyefalván is kvártélyt tartó határőrség
kötelékébe tartozó lövegről (hogy ez az „ágyú” tényleg ágyú, vagy esetleg
tarack, illetve mozsár stb. volt-e, az természetesen kérdéses, a jegyzőkönyv
szerint a település bírója a katonaság különféle anyagszükségleteire ez időben
többször is költött).
A szerző
korábbi írásaiból összeollózott halmaz következik a Végrendelkezés, temetkezés a székelyek körében c. alfejezetben is
(2. köt. 308–317. old.).
Itt bőven
elég, ha a következőket idézem: „A végrendelkezők zöme a nemesek közé
tartozott, és nem egy közülök Erdély közéletében is fontos szerepet játszott.
Rétyi Losonczi András a várhegyi vár parancsnoka, 1597-ben a fejedelmi seregek
kapitánya. Kőröspataki Kálnoky II. Bálint táblai ülnök, Bölöni Gáspár Báthori
Gábor udvarnoka, a nagyobb kancellária írnoka, Mikes II. Mihály kancellár
volt.” (2. köt. 311. old.).
Természetesen
itt csupán rétyi Losonczi Andrásról lesz szó: hogy ő miként avanzsált a
várhegyi vár és a fejedelmi seregek parancsnokságáig, számomra rejtély –
1589-ben és 1590-ben is említik, mint a várhegyi vár udvarbíráját (Andrea Losonczÿ provisore arci Varhegi),
azaz a vár kiszolgáló személyzetéhez tartozó tisztviselőt, feladata azonban nem
annyira katonai, mint inkább gazdasági jellegű – ekkor a várhegyi vár
alkapitánya papolci Mikes Benedek (substituto
capitaneo), a kapitánya pedig Ravazdi György.[174]
A források
elemzésének felületes voltából fakadó spekulációval is találkozunk: „A
végrendelet megírásánál jelen lévő tanúk a jog szerint független viszonyban
kellett álljanak az örökhagyóval. Ám ez alól is volt kivétel. Úgy tűnik, hogy
ha a családból származó tanú valamilyen helyi tisztséget is betöltött, ráadásul
írástudó volt, szerepelhetett a végrendelet megírásánál jelen lévő tanúk
között. Szörcsei Borbála végrendeletének elkészítésekor a tanúk között férje,
János deák neve is szerepel, aki abban az időben Orbaiszék nótáriusa, kézdivásárhelyi
iskolamester volt.” (2. köt. 314. old.).
A szerző
fennebb is taglalt bravúrjai ismeretében már nem meglepő, hogy a jogi
nonszenszként, anomáliaként jellemezhető szituációt sajátságos székely
gyakorlatként tüntesse fel, mint ahogy az sem, hogy ugyanezt állította
2003-ban,[175]
és változatlanul, sőt erre ráerősítve 2016-ban is (vagyis az önellenőrzés és a
kritikai szemlélet, mint módszer, még csak nyomokban sem lelhető fel a szerző
történetkutatói eszköztárában). Szörcsei Borbála bevallása 1615. június 10-én
kelt, Kovásznán, a saját házában,[176]
ennek a szövegét a szerző közölte 2003-ban,[177]
a közlés minőségére annak részleteiben most nem térnék ki (már az első sorban
is van rosszul olvasott név – így a szerző szerint: „Tamaspal Janos”, az
eredeti szerint: „Tamasfalui Janos”), hanem a forrás felületes használatára
irányítanám a figyelmet: a bevallásnál jelen lévő tanúk és a bevallást tévő
személy felsorolásából ugyanis már kiderül, hogy miről, illetve kikről is van
szó: „Jankó Péter, János deák, Orbaÿ széknek hites notariussa és Tamasfalui
János nemes személyek, Zagonba, Orbaÿ székben lakók, úgy mint ez dologban
fogott bírák, adjuk emlékezetre az kiknek illik, hogy az vitézlő Kouaznaÿ János
deákné Zorcheÿ Barbara 1615 et die 10 Junii minket az ő maga házához hívatván,
Koáznara...”
A bevallás
Kovásznán történt a zágoni illetőségű nemes személyek: Jankó Péter, Tamásfalvi
János és János deák Orbai széki jegyző előtt, a bevallást tévő személy pedig a
kovásznai vitézlő (nyilván katonarendű) János deák felesége: Szörcsei Borbála
volt, akinek a férjét alább is megnevezik, mint „az ő jámbor ura,
Marosuassarhelÿ János deák”-ot. Azaz itt szó sincs semmilyen jogi furcsaságról,
hiszen zágoni János deák és Kovásznai alias Marosvásárhelyi János deák két
külön személy.[178]
Ami viszont
meglepő: mindez a most szóban forgó kötetbe is bekerült, holott ennek szövegeit
szerkesztették, illetve lektorálták is, és a jelzett „anomália” nyilván arra
kellett volna indítsa a szövegeket rendezőket, hogy legalább
ellenőrizzék/ellenőriztessék a furcsa ügyet; főként hogy a szerző
forráskiadásait tekintve a szakma elmarasztaló véleményt is megfogalmazott már.[179]
Az a megállapítás, hogy az Orbai széki jegyző egyszerre kézdivásárhelyi
iskolamester is volt (természetesen itt sincs hivatkozás a forrásra), nincs
adatolva – és kevésbé is valószínű (esetleg ha valamely Orbai széki iskola
rektoraként lenne adat róla).
A székely örökség a végrendeletekben c. alfejezet (2. köt. 318–326. old.) szintén
elmaradhatott volna[180]
(lásd a korábbi tanulmányokat, illetve Egyed Ákos értekezését az 1. kötetben,
356–369. old.), ugyanis a szerzőnek ebben is sikerült jól összekuszálni a
székely örökség természetével kapcsolatos kérdéseket. Ilyen
mondatok olvashatók itt: „Más elbírálás alá került a véghagyakozó élete folyamán
szerzett irtásföld, amelyet a környező erdőrészből kiszakítva, saját maga
számára termőfölddé alakított, valamint a szerzett javak, azaz a mindennapi
élet legfontosabb anyagi összetevői közé tartozó ingóságok: fegyverek,
lószerszámok, ágynemű, bútor, lábasjószág, gabona, bor és készpénz, amellyel
bárki szabadon rendelkezhetett.” (2. köt. 318. old.). E mondatában a szerző
tulajdonképpen azonosítja a szerzett javakat (acquisitum) az ingóságokkal, holott a szerzett javak közt
ingatlanok éppúgy szerepelhettek.
Nagyon
homályos az a részlet is, amit Donáth Jánosné végrendelkezéséről ír: „A
megözvegyült férj az árván maradt feleséghez hasonlóan a közösen szerzett
jószágban továbbra is megmaradhatott. Ám az újra házasodáskor behozott feleség
abból már semmit nem örökölhetett. A férj leginkább a hitvesi hűség, az elhunyt
feleségnek a férje iránt érzett szeretete elismeréseként részesülhetett az
örökségből. Ellenkező esetben a megözvegyült férj kellemetlenségekkel
számolhatott. Feltehetően ennek tudatában volt oly elővigyázatos Donáth János
is, aki a pestisben szenvedő, halálos ágyán fekvő felesége véghagyakozásánál
jelen lévén, helyette, a következő betoldás feljegyzésére kérte a tanúkat, „ha
én meg találnék házasodni, ide házasodhassam”. (2. köt. 319. old.).
Meglehetősen
gondatlanul megfogalmazott szövegrészről van szó ismét, ráadásul a felhozott
példa is sántít: a szóban forgó Donáth Jánosné Bodó Zsuzska asszony a
végrendelete szerint a saját birtokában lévő javakról (és nem a közösen
szerzettekről) rendelkezett, ráadásul a végrendelet megtételekor jelen lévő
tanúk (testamentariumosok) előtt
Kövér Istvánt nemcsak a fia, hanem a férje fölötti gyámságra is felkérte:
„...kegyelmed erre az két árvára, úgy mint az uramra, Donat Jánosra és az
fiamra, Jancsira viseljen gondot életekig, s ha az én egy gyermekem árvaságra
találna maradni, kegyelmed vegye magához, s viselje gondját, ott, tudom,
kegyelmednél nem leszen árva, s ha meg találna halni, én mindeneket
kegyelmednek hagyok és testálok, mind falun, mezőn, erdőn, egy szóval valamim
nekem birodalmam alatt vadnak.” Továbbá a végrendelet ominózus részlete így
szól: „Midőn elvégezte volna szavait Donat Jánosné Bodo Suska asszony, felele
az ura, Donat János úgy, hogy ilyen conditióval, hogy ha én meg találnék
házasulni, ide házasulhassam (felele erre Donat Jánosné Bodo Suska asszony:
nagy dolog ha mégis [vsz. az eredetiben „máris” lehetett] házasságra viselsz te
gondot).” Mindebből úgy tűnik, hogy a férj elmeállapota a végrendelkezés idején
hagyott némi kívánnivalót maga után (a feleség gyámság alá rendelte a férjét és
a fiát is, a férj házasulandó szándékát emlegeti felesége halálos ágyánál, a
feleség lekezelő – ám nyilván jogos – választ ad). Végül még csak annyit, hogy
mivel a végrendelkező a bevallás megtétele idején „csendes és ép elmével” volt,
természetesen szó sem lehetett arról, hogy éppen a férje helyette kérjen
ezt-azt beiktatni a végrendelkezésbe.[181]
Erről a végrendeletről a szerző – a nők végrendelkezéséről értekezve –
korábban megjegyezte: Végrendeleteik mindenekelőtt a család iránti ragaszkodást
tükrözik. Meg- és kitagadásról még akkor sem olvashatunk, ha a házasság,
amelyben éltek, érzelmileg kudarcot vallott. Keserű csalódottság csupán a
karatnai Donáth Jánosné Bodó Zsuzska végrendeletéből csendül ki...” (2. köt.
312. old.). – A már-már szappanoperai dimenziókat idéző részlethez sem
szükséges kommentár – Bodó Zsuzska végrendeletét tekintve: a férjére nem
hagyott semmit, őt fiával együtt Kövér István gyámsága alá helyezte, fia halála
esetére minden birtokát a gyámra testálva.
Ugyanilyen
gondatlan, és ellentmondásoktól sem mentes a következő részlet sem: „Az ősi
javak apáról fiúra való háramlása elsősorban az erős családi kötelékek
figyelembevételével és annak tiszteletben tartásával történt. Néhány kivétel
azonban itt is akadt. Id. Forró Péter 1655 tavaszán kelt végrendeletében arról
panaszkodott, hogy „szeme elejében vévén gyermekinek, fiának, kisebb Forró
Péternek rajta tett és cselekedett sokszori injuriáit [jogtalanaságait], úgy
mint szidalmazását és egyéb illetlen cselekedit, melyek mind az Istennek, s
mind embernek és természetnek törvénye ellen” voltak. Ezért minden ingó és
ingatlan javait, amelyeket „maga industriájával [iparkodásával] keresett, nem
fiára, hanem második feleségére, Hodor Margitra hagyta.” (2. köt. 320. old.).
A szerző
gyakorlatilag itt ellent próbál mondani az ősi (aviticum) javak háramlása megrögzött szokásának, ám az általa
idézett forrásrészlet ezt a próbálkozását azonnal semmissé teszi: ugyanis
oroszfalvi Forró Péter nem az ősi, hanem a szerzett (acquisitum) javakból tagadta ki a fiát,[182]
hiszen jog szerint az ősi birtokból, ha akarta (márpedig ebben a helyzetben
nyilván megtette volna), akkor sem tudta volna.
A Habsburg Birodalomba való betagozódás kérdését Oborni Teréz és Balogh Judit nagyon röviden és felületesen elintézik (2. köt. 327–338. old.), Balogh Judit újra brillírozik a Székelyek a Rákóczi-szabadságharcban c. írásban (2. köt. 334–338. old.) – természetesen főszerepben itt is a „karrierista csőlátás”, illetve a gondozatlan, adatolatlan megszövegezés. Ez a fejezet nyilván kissé bővebb kifejtést és gazdagabb adatsorokat érdemelt volna.
A Habsburg Birodalomba való betagozódás kérdését Oborni Teréz és Balogh Judit nagyon röviden és felületesen elintézik (2. köt. 327–338. old.), Balogh Judit újra brillírozik a Székelyek a Rákóczi-szabadságharcban c. írásban (2. köt. 334–338. old.) – természetesen főszerepben itt is a „karrierista csőlátás”, illetve a gondozatlan, adatolatlan megszövegezés. Ez a fejezet nyilván kissé bővebb kifejtést és gazdagabb adatsorokat érdemelt volna.
Balogh Judit
itt is összekeveri a jobbágyok és a szegődött szolgák kategóriáját, ez
utóbbiakat is jobbágyoknak tekintve (2. köt. 335–336. old.), továbbá azt
sejteti, hogy az Apor családon, illetőleg Apor Istvánon kívül gyakorlatilag az
összes székely nemes a kurucok oldalára pártolt (2. köt. 337. old).
Természetesen a képlet nem ilyen egyszerű: hogy valakiből ezidőben miként is
lett kuruc vagy éppen labanc, ha lett, az minden esetben egy bonyolultabb
eseménysornak a függvénye. Ilyen mondatokat olvashatunk: „...a fejedelem
mellett találjuk Mikes Mihályt, a Lázár családból Ferencet és Jánost, a Henter
család több tagját, Kálnoky Sámuel fiát, Kálnoky Pétert, a vargyasi Daniel
családnak pedig szinte valamennyi tagját...” (2. köt. 338. old.). Ráadásul a
335. oldalon megjelenik Kálnoky Sámuel egész alakos portréja is, azt sugallva,
hogy ő is a kurucok közé tartozhatott. Holott Kálnoky Sámuel és családja végig
Habsburg hűségen maradt, az alkancellár éppen a szabadságharc kitörése miatt
nem is tudott már Erdélybe visszajönni, Bécsben hunyt el 1706-ban. Kálnoky
Sámuelnek nem volt Péter nevű fia: a szóban forgó csernátoni Kálnoki Péter a
család nemesnek maradó ágához tartozik: a 16. század közepén–végén élt Kálnoki
Tamás dédunokája, a genealógiai tabellákon a magát Szárazajtáról író Kálnoki Mihály, 1660-ban csíki főkapitány,
fiaként szerepel.[183]
Felmerülhet a kérdés, hogy miért is szántam ennyi időt és teret az esetleg apróságnak tűnő dolgok körülírására (megvallom, ezt én néha magamtól is megkérdezem) – az aktív, levéltári forrásokkal dolgozó és felelősségteljes történetkutatók előtt nyilván nem kell magyarázkodni, ám az esetleg ezen írás elolvasására vetemedő laikus érdeklődő számára talán nem annyira egyértelmű a dolog. A történész nyersanyaga a forrás (legtöbb esetben természetesen levéltári dokumentumokról van szó), és ha a történész nem tud bánni a forrásokkal, gondatlanul kezeli/használja azokat, illetve a korábbi századok dokumentumai értelmezésével (pl. rossz olvasatok) is gondjai vannak, akkor mindez meglátszik az általa levont következtetésekben is. A fentiekben is felsorolt tévedések pedig a szakmabeliek számára éppen azt bizonyítják, hogy a szerzők felületesen bánnak a forrásokkal, sokszor nem értik azokat, emiatt az általuk megfogalmazott megállapítások megbízhatatlanokká válnak, mindez pedig sokat árt egy reprezentatív szintézisként elképzelt mű reputációjának...
Felmerülhet a kérdés, hogy miért is szántam ennyi időt és teret az esetleg apróságnak tűnő dolgok körülírására (megvallom, ezt én néha magamtól is megkérdezem) – az aktív, levéltári forrásokkal dolgozó és felelősségteljes történetkutatók előtt nyilván nem kell magyarázkodni, ám az esetleg ezen írás elolvasására vetemedő laikus érdeklődő számára talán nem annyira egyértelmű a dolog. A történész nyersanyaga a forrás (legtöbb esetben természetesen levéltári dokumentumokról van szó), és ha a történész nem tud bánni a forrásokkal, gondatlanul kezeli/használja azokat, illetve a korábbi századok dokumentumai értelmezésével (pl. rossz olvasatok) is gondjai vannak, akkor mindez meglátszik az általa levont következtetésekben is. A fentiekben is felsorolt tévedések pedig a szakmabeliek számára éppen azt bizonyítják, hogy a szerzők felületesen bánnak a forrásokkal, sokszor nem értik azokat, emiatt az általuk megfogalmazott megállapítások megbízhatatlanokká válnak, mindez pedig sokat árt egy reprezentatív szintézisként elképzelt mű reputációjának...
Ha a rendelkezésünkre álló forráskiadványok (és bár elsőre könnyűnek tűnik,
az ilyen kiadványok létrehozása gyakorlatilag a legnehezebb és a legnagyobb
felelősséggel járó történészi munkakört jelenti) száma nagyon kevés, és sok
esetben a közlés minősége is kívánnivalót hagy maga után, akkor az ezek alapján
készülő értekezések, esetleg szintetizációs próbálkozások szintén csak
hiányosak és nagy kérdőjelekkel telítettek lehetnek. A Székelyfölddel
kapcsolatos történészi munkakör legalapvetőbb feladata tehát továbbra is a
forrásfeltárás és a jó – hangsúlyozva: a jó és szakszerű – forrásközlés kellene
legyen. És emellett az is fontos, hogy a levéltári forrás (legyen az már
közölve vagy még csak a levéltárakban elérhető) használata/feldolgozása/közlése
az azt értő történetkutató által történjen – hiszen másként az értelmezés
kisiklása ismét nagy bizonyossággal jósolható.
Itt még érintenék egy kérdéskört, ami úgy az első, mint a második kötet kapcsán feltűnt a számomra: a kifejezetten művészettörténeti jellegű tanulmányok hiányára gondolok (legalább egy helyzetelemző összeállítás feltétlenül a kötetekbe kerülhetett volna). Anyagi kultúránk, épített örökségünk meglehetősen fontos és reprezentatív elemei emígy csak marginálisan, sokszor csupán egy-egy illusztráció erejéig tűnnek fel a kötetekben, holott igencsak fontos szegmensét képezik kulturális örökségünknek; és az elmúlt évtizedekben számos új eredményt is felmutathattunk e téren: szóba hozhatók itt a középkori templomi falképegyüttesek, de akár az újkori világi falfestmények stb.; a relatíve nagy számban létező kőfaragványok (középkoriak is), a templomi faberendezések (oltárok, kazettás mennyezetek stb.), világi asztalosmunkák, de az ötvöstárgyak, orgonák is, és a sor nyilván folytatható... Természetesen ebben az esetben is nagy hiányosságokkal – gyakorlatilag elvégzendő munkával – számolhatunk: nem állnak rendelkezésre a különféle művészeti alkotások kimerítő repertóriumai, továbbá az egyes objektumok, pl. épületegyüttesek (legyenek azok világiak vagy egyháziak) történetét, stíluskritikai összefüggéseit feltáró monográfiáknak is szűkében vagyunk, és mester- vagy művészéletrajzaink sem igazán vannak (gondolok én itt főként a kora újkor/újkor idején a Székelyföldön működő mesterekre).
Itt még érintenék egy kérdéskört, ami úgy az első, mint a második kötet kapcsán feltűnt a számomra: a kifejezetten művészettörténeti jellegű tanulmányok hiányára gondolok (legalább egy helyzetelemző összeállítás feltétlenül a kötetekbe kerülhetett volna). Anyagi kultúránk, épített örökségünk meglehetősen fontos és reprezentatív elemei emígy csak marginálisan, sokszor csupán egy-egy illusztráció erejéig tűnnek fel a kötetekben, holott igencsak fontos szegmensét képezik kulturális örökségünknek; és az elmúlt évtizedekben számos új eredményt is felmutathattunk e téren: szóba hozhatók itt a középkori templomi falképegyüttesek, de akár az újkori világi falfestmények stb.; a relatíve nagy számban létező kőfaragványok (középkoriak is), a templomi faberendezések (oltárok, kazettás mennyezetek stb.), világi asztalosmunkák, de az ötvöstárgyak, orgonák is, és a sor nyilván folytatható... Természetesen ebben az esetben is nagy hiányosságokkal – gyakorlatilag elvégzendő munkával – számolhatunk: nem állnak rendelkezésre a különféle művészeti alkotások kimerítő repertóriumai, továbbá az egyes objektumok, pl. épületegyüttesek (legyenek azok világiak vagy egyháziak) történetét, stíluskritikai összefüggéseit feltáró monográfiáknak is szűkében vagyunk, és mester- vagy művészéletrajzaink sem igazán vannak (gondolok én itt főként a kora újkor/újkor idején a Székelyföldön működő mesterekre).
27. A vargyasi középkori templomból (a mai református templom helyén) származó román kori faragványok (a szerző felvétele, 2008) |
28. A vargyasi középkori templom melletti torony alapjából 1994-ben előkerült kőfaragványok: román kori (13. század közepe/vége) portálé lábazati elemei (a szerző felvétele, 2005) |
Mindemellett a különféle kutatások esetében relevánsnak számító
szakirodalmi bibliográfiák (akár online) összeállítására és hozzáférhetővé
tételére is nagyon nagy szükség van – hiszen néha még a már közölt adatok sem
jutnak el a megfelelő helyre. Pl. egy esetet említenék: Orbán Balázs (a
templomban olvasható felirat alapján) és utána több szerző is említi, hogy a
zaláni (Sepsi szék, Kovászna megye) református templomot 1319-ben építették,[184]
a magam részéről erre, Orbán Balázst idézve: „nem okadatolt s így kétségbe
vonható” információként tekintettem, egészen addig, míg Demeter Lajos
sepsiszentgyörgyi helytörténész írásait nem olvastam – ő ugyanis már 1991-ben,
majd 2008-ban is közölte azt a 14. századi feliratot, mely a fenti
megállapítások mögött állt.[185]
A régészeti-művészettörténeti szakirodalom előtt azonban ez a felirat mindmáig
ismeretlen.
29. A zaláni református templom déli bejáratát keretelő kapuzat részlete, az oszlopfők különböző kialakításával (a szerző felvétele, 2016) |
Demeter
Lajos révén megtudhattam, hogy a zaláni református templom 1820–1825 között
zajló újjáépítése idején előkerült középkori feliratot az akkori zaláni lelkész
lemásolta – 2016. áprilisában egyik utam természetesen Zalánba vezetett, ahol
az illető jegyzőkönyv, és így a másolat megtalálásával rögtön bebizonyosodott,
hogy a lelkész 1820-ban kétségtelenül egy 14. századi feliratot láthatott, ami
ugyebár nem konkrétan a templom építésével, hanem a templom Benedek erdélyi
püspök általi felszentelésével stb. kapcsolatos – azaz a templom építése sem
lehet túlságosan korábbi. A templom nyilván állhatott már a 13. század végén,
amint azt ma a déli bejáratánál látható portálé is bizonyítja (megformálása
a13. század második felére–végére utal). A kőkeret mai állapotát tekintve, azt feltehetően az eredeti déli és az
eredeti nyugati bejáratok kőből faragott ajtókeretei részleteinek kombinálásával állították
össze az 1820–1825 között zajló nagyarányú építkezés során. A templom északi és
nyugati falainak egy-egy részlete még a középkorból származik.
A jegyzőkönyv szövegének betűhív átirata:
„A Ne[me]s
Zalanyi Reformata Ekklésiának tagjai megromlott templomokot meg akarván építeni
az 1820dik esztendőben, amikor is Aprilisnek 24kén a
romlott részeknek bontásához hozzá fogván, a meszelés alatt ilyen írások
találtattak:
1o. Az ajtó felett kívül: „Intra
Templa – Dei die miserere mei, Per miserere mei labitur ira Dei.” 2o.
Benn a templomban a szivárvány oldalán, amint ki lehetett találgatni, e volt:
„Notandum est quod: anno d[o]m[i]ni m.ccc.xnono presul: benedictus istam consecravit
ecclesiam ad onore[m] beati michaelis arc[h]angeli in die d[o]m[ini]ca ante
karismata dia [.] tumulavit, reliquas sanc[ti] venceslay. anno [.] undea.
virginu[m] stepha constituit indulgencias centu[m] xxxx dierum de reliquis
pdtr. in tempore d[omi]ni regni Karoli pruistium divinitatis amen.” 3o.
A szivárványon feljül, az ablak mellett e volt írva: „Ferte preces D[omi]no
magni intra limina templi – Terribilem metuant omnia regna Deum.” – Fenn a
sanctuarium boltozatján ez: „Isten ditsőssegire épűlt 1319be.”
Ennek az
ügynek és a zaláni református templom építéstörténetének egy hosszabb
tanulmányt is szenteltem (a felirat szövege helyreállításának megkísérlésével),[186]
itt még csak azt említeném meg, hogy miért is fontos egy ilyen adat:
Erdélyben a 13. század végéről csupán az aranyosgerendi református templom
építési feliratait ismerjük (1290, 1299)[187],
a 14. századból pedig a szászrégeni evangélikus templom 1330-as, az enyedi
evangélikus kápolna 1334-es, továbbá a gogánváraljai református templom egyik
téglájára írt 14. század eleji feliratát említhetjük; ezek mellé sorolható a
bágyoni unitárius templomnak a zalánihoz némiképp hasonló módon fennmaradt
1338-as felirata, melyet Kovács András tanulmányának köszönhetően ismerünk.[188]
Vagyis ezek szerint a zaláni felirat tulajdonképpen az Erdélyből eleddig
ismeretes harmadik legrégebbi (építési jellegűnek tekinthető) felirat.
Nem gondoltam, hogy a júliusi tusnádfürdői könyvbemutató-vita előtt sikerül átolvasni a kötet hátramaradó szövegeit is, ám aztán végül az 1848-as szabadságharcig haladtam az olvasásban (és itt meg is álltam), nem kis részben annak tulajdoníthatóan, hogy a szövegek egy jó része ismerősnek bizonyult (ám ez nem megkönnyebbülést, hanem inkább bosszankodást okozott). Mindenesetre nagyon röviden érintem ezt a szakaszt is.
Érdekes színfoltot jelentett a Pakot Levente tollából származó, Székelyföld népessége a 18. században c. fejezet (2. köt. 339–348. old.), amely azonban nagyon rövid volta miatt éppen csak felvillanthatta a demográfiai folyamatok vizsgálatában rejlő lehetőségeket, és a látványosan illusztrálható mozgásokat. Mindennek nem ártott volna egy jóval nagyobb tér a kötetben.
Nem gondoltam, hogy a júliusi tusnádfürdői könyvbemutató-vita előtt sikerül átolvasni a kötet hátramaradó szövegeit is, ám aztán végül az 1848-as szabadságharcig haladtam az olvasásban (és itt meg is álltam), nem kis részben annak tulajdoníthatóan, hogy a szövegek egy jó része ismerősnek bizonyult (ám ez nem megkönnyebbülést, hanem inkább bosszankodást okozott). Mindenesetre nagyon röviden érintem ezt a szakaszt is.
Érdekes színfoltot jelentett a Pakot Levente tollából származó, Székelyföld népessége a 18. században c. fejezet (2. köt. 339–348. old.), amely azonban nagyon rövid volta miatt éppen csak felvillanthatta a demográfiai folyamatok vizsgálatában rejlő lehetőségeket, és a látványosan illusztrálható mozgásokat. Mindennek nem ártott volna egy jóval nagyobb tér a kötetben.
Ezt követik
Egyed Ákos és Pál Judit tanulmányai a Falu,
város, gazdaság a 18. században gyűjtőcím alatt (2. köt. 350–370. old.).
A Pál Judit
által jegyzett Falu és város találkozása:
vásárok és kereskedők c. alfejezetben olvasható pl.: „Bardóc fiúszék egy
külön kis területet képezett Barót központtal, melynek vásárjoga volt és lassú
lépésekkel ugyan, de elindult az urbanizáció útján.” (2. köt. 367. old). Ehhez
csak annyit fűznék, hogy Barót Miklósvár székhez tartozott, ám a vásáraira
nyilván a szomszédos Bardoc széki falvak lakói is eljártak. Továbbá én itt hiányolom,
hogy nem esik szó a vásárvám és annak elosztása kérdéséről, illetve a
vásárprivilégiumok megszerzésének, felélesztésének vagy szélesítésének
módozatairól.[189]
Következik a
Közigazgatás és közélet a hatalmi konszolidáció
korszakában, 1711–1761 c. fejezet (2. köt. 371–386. old.), amelynek Hermann
Gusztáv Mihály a szerzője. Ez esetben tartottam attól, hogy az ide befoglalt
szövegekkel nehezebb lesz megbirkóznom (nem lévén különösképpen e kornak, főleg
a köztörténetnek az ismerője), viszont nem kis meglepetésemre ez esetben is igencsak
ismerős szövegekre bukkantam.
Még ez év
májusában vásároltam meg Székelyudvarhelyen az Elekes Tibor, Hermann Gusztáv
Mihály és Zepeczaner Jenő szerzők által jegyzett, a csíkszeredai Pro-Print
kiadó által 2016-ban közrebocsátott Udvarhelyszék
– a közigazgatás és közélet története c. kötetet,[190]
amelyben már olvashatók Hermann Gusztáv Mihály itt közölt szövegei (legalábbis
azok nagy része), sőt e kötetben számos olyan térkép is közlésre került, melyek
a Székelyföld története köteteiben is
szerepelnek. Ami azonban már bosszankodásra késztetett: ezek a szövegek már jóval
korábbról ismerőseim, hiszen a szerzőnek még 2003-ban, ugyancsak a Pro-Print
kiadónál megjelent Náció és nemzet c.
kötete tanulmányaiban is szinte változatlan megszövegezésben lelhetők fel;[191]
azaz a most szóban forgó kötetbe gyakorlatilag ezek a szakállas és nyilván már
itt-ott kopott szövegrészek kerültek, és ugyanezek olvashatók a szerző által
jegyzett többi tanulmányban is – csupán némi átsminkelés, a bekezdések
sorendjének átszervezése történt meg, illetve itt-ott mintegy sallangozásként,
néhány más információ is beszúrásra került. Mindennek folyományaként ezek a
tanulmányok főként Udvarhely szék dolgaira térnek ki, a többi székely szék
meglehetősen alulreprezentált módon jelenik meg a szövegekben.
A felvilágosult abszolutizmus következményei, 1761–1790 c. fejezetben (2. köt. 387–422. old.) a Hermann Gusztáv
Mihály által jegyzett részeknél ugyanaz a helyzet, továbbá itt kapott helyet
Egyed Ákos írása a székely határőrezredek létrehozásáról és működéséről, mely
szintén a régi szakirodalom mentén épült fel (2. köt. 388–399. old.). Továbbá
érdekes próbálkozásnak tekinthetők Csikány Tamás írásai a székely határőrség
csatetereken való szerepléséről (2. köt. 417–422. old.), természetesen
szükséges lett volna, illetve a továbbiakban is szükséges ezeknek a
részletesebb és forrásgazdagabb kidolgozása (én itt most a helyi forrásokra is
gondolok – pl. a 18. század második felétől kezdődően az egyházi anyakönyvek
nagyon sok esetben megemlékeznek a különféle harctereken szolgáló, ott eleső,
illetve hazatérő székely katonákról is, a katonák hazatérése minden településen
ünnepnek számított).
A 18. századi egyházi viszonyokat Tóth Levente tárgyalta (2. köt. 423–442. old.) – a rendelkezésére álló
keret azonban nem engedte meg, hogy az általánosságokon túllépjen, és azt, hogy
a szövegek hivatkozásanyaga nagyon vékony, szintén csak sajnálni tudjuk. A
lábjegyzetelés esetében nyilván arról is szó lehet, hogy egyes szerzők
tiszteletben próbálták tartani a kritikai apparátus mérséklésére vonatkozó
elveket, mások pedig nem. A szerkesztők viszont erre nem figyeltek, így
lehetett az egész ilyen hullámzó intenzitású és minőségű.
Az iskolák, mesterek, literátorok – művelődés a 18.
században c. fejezetet (2. köt. 443–470. old.) Tóth Levente és
Hermann Gusztáv Mihály jegyezték. Előbbi a népoktatásról értekezett; utóbbi a
közép- és felsőfokú tanintézetekről, a barokk és a felvilágosodás
műveltségéről, ízlésvilágáról, irodalmáról, nagyon vázlatosan és szórtan (a
szokásos módon a már 2003-ban megjelent szövegek átemelésével).
Az abszolutizmus alkonyától a forradalomig c. fejezet (2. köt. 467–518. old.) szövegeit szintén
Hermann Gusztáv Mihály írta, különösképpen nincs mondanivalóm róla,
gyakorlatilag ezek is a már említett művek szövegeinek átvételével kerültek
összeállításra.
*
Az általam
áttekintett részek az 1. és főleg a 2. kötetből sajnos nem bizonyultak
meggyőzőnek, a nagyon kevés kivételtől eltekintve tulajdonképpen semmi újat nem
hoztak, sem módszereikben, sem eredményeikben, nagyon sok esetben még
megszövegezésükben sem. Az általam elolvasottakból levonható következtetésem
az, hogy itt tulajdonképpen szinte indokolatlan a Székelyföld története cím használata, hiszen nem egy
felelősségteljes, minden fejezetében konstans igényességű, széleskörű
kutatásokon alapuló, céltudatosan eredményekre törő, professzionális módon
megszerkesztett és prezentált munkával állunk szemben, hanem (kevés kivétellel) a kötetek
megírására felkért szerzőknek az elmúlt 15–20 évben megjelent meglehetősen
változó minőségű írásaiból összeállított, összeollózott szöveggyűjteménnyel.
Én
reménykedem abban, hogy ezek a kötetek tulajdonképpen egy hosszú, ám a
Székelyföld múltjának megismerésében nem túl sok eredményt hozó korszak
lezárását jelentik, és esetleg elkezdődhet az az érdemi munka, mely az
alapkutatások minél szélesebb körű elvégzésével új lehetőségeket nyithat minden
téren.
Ugyanakkor azt is remélem, hogy az a gyakorlat, mely szerint már évtizedes vagy ennél is idősebb szövegeket görgetünk magunk előtt, minden lehetséges alkalmat megragadva, hogy újra meg újra gyakorlatilag változatlanul publikálhassuk azokat, szintén a múlté lesz, hiszen ebből a szempontból nemcsak a szakmai etika, hanem a székelyek, illetve konkrétabban a munkát megrendelők előtt való felelősség kérdése is fel kell hogy merüljön.
Ugyanakkor azt is remélem, hogy az a gyakorlat, mely szerint már évtizedes vagy ennél is idősebb szövegeket görgetünk magunk előtt, minden lehetséges alkalmat megragadva, hogy újra meg újra gyakorlatilag változatlanul publikálhassuk azokat, szintén a múlté lesz, hiszen ebből a szempontból nemcsak a szakmai etika, hanem a székelyek, illetve konkrétabban a munkát megrendelők előtt való felelősség kérdése is fel kell hogy merüljön.
*
Élve ezzel
az alkalommal, szeretnék reagálni némiképp a tusnádfürdői ún.
könyvbemutató-vita kapcsán a szerzők és szerkesztők részéről elhangzottakra is
– ezt akkor nem tudtam megtenni, mivel idő hiányában már nem kaptam szót.
Kezdeném a Hermann Gusztáv Mihály által megfogalmazottakkal, elsősorban a
szerkesztői/szervezői nehézségek (szoros határidő, menetközben kiszálló
szerzők, akiket pótolni kellett stb.) kapcsán megfogalmazottakra kitérve. Én
nem voltam része a kötetek keletkezési folyamatának, így nem tudhatom, hogy
ennek ideje alatt milyen bonyodalmakkal küszködtek a szerzők és a szerkesztők,
de hát mindez gyakorlatilag sem a számomra, sem más, a köteteket megvásárló
személyek számára nem lényeges, mivel hogy itt a végtermék a fontos: a kézbe
vehető és elolvasható könyvek, melyekről csakis a bennük foglaltak alapján
alkothattam/alkothatunk véleményt – a kötetek megszületésének a bonyodalmai és
nehézségei, a „szerzés” és a „szerkesztés” krónikája historiográfiai, illetve
tudománytörténeti megközelítésben mind érdekesek lehetnek, de nem mentik a
mulasztásokat, sem a következetlenségeket, és főként nem a tárgyi tévedéseket.
Szó esett a
kötetekben előforduló gyakori ismétlésekről is, melyeket egy minden részletre
kiterjedő alapos szerkesztői munka nyilván kiküszöbölhetett volna, ez esetben
azonban egy másfajta ismétlésről is szólnom kell: a már legalább évtizede
nyomtatásban megjelent szövegek újraközlésére gondolok, olyan tanulmányokra
vagy hosszabb részletekre, melyeket gyakorlatilag változatlan információs
tartalommal, ugyanazon megszövegezésben olvashatunk pl. a 2. kötetben is (miközben gyakorlatilag az alapkutatások nincsenek elvégezve).
Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy pár év alatt nem mindig sikerül
bővíteni az ismereteinket, és esetenként ismétlésekre kényszerülünk – mindez
egy 3-4 éves időtartam elteltével teljes mértékben elfogadható (az 1. kötet
kapcsán nem is kifogásoltam, hogy Benkő Elek írásaiban a 2012-ben megjelenő
alapmű köszönt vissza a lapokról, még ha kicsit gondatlanabb szerkesztésben is),
ám mikor már 10–15 vagy több éve közölt szövegeket vagyok kénytelen 2016-ban is
újraolvasni, és nem egyetlen, hanem több szerzőnél is (és ráadásul azok ebben
az időintervallumban már többször is megjelentek nyomtatásban), akkor bizony
kissé a felháborodás és az olcsóság érzése is megkörnyékez. Ezt pedig nem menti
az a szerkesztői mentegetőzés sem, mi szerint ez a múltban is, manapság is
bevett gyakorlatnak számított/számít – ennek nem kellene így lennie, főként
napjainkban. A mai infomációszerzési és tanulási lehetőségek mondhatni
korlátlanok, a kutatási körülmények és technikai lehetőségek teljes egészében
megváltoztak, egyértelműen pozitív irányban, így a több évtizeddel ezelőtti
tanulmányi körülményekre vagy akár az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély
története megszületésének időtartamára és bonyodalmaira stb. hivatkozni már
egyáltalán nem releváns. Továbbá jómagam (és remélem, velem együtt a többség) a
kutatói magatartás egyik alapismérvének azt tartom, hogy az érdeklődés egy-egy
téma iránt soha nem szűnik meg, az új források, új adatok felkutatásának,
illetve a korábbi megállapítások korrigálásának és bővítésének az igénye
pályájának végéig elkíséri a történetkutatót: hiába jelenik meg egy-egy
tanulmánya vagy akár egy teljes kötete, az még ki sincs nyomtatva, de a
történész már újabb dossziét nyitott a témában való továbblépés lehetőségeinek
állandó szem előtt tartására. És egy évtized alatt még véletlenül is számos
dolog összegyűl, főként ha aktív kutatóként dolgozik az ember.
A
tusnádfürdői könyvbemutató-vita során elhangzott további két szerzői
hozzászólásra is reagálnék még, melyek gyakorlatilag teljesen ellentmondottak
egymásnak. Ezek közül elsőként Csikány Tamás hozzászólását emelném ki: ebben
említésre került a monográfia 2016. június 28-án, a Magyar Tudományos Akadémia
Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Kongresszusi termében tartott bemutatója, ahol
a magyar történettudomány magas rangú képviselői méltatták a köteteket,
mondhatni teljes mértékben elismerően szólva a bennük foglaltakról.[192]
Én ezt természetesnek is találom, lévén, hogy a Székelyföld története c. monográfiát kiadó intézmények közt első
helyen éppenséggel a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi
Kutatóközpontja (MTA BTK) áll, és mindez egy ünnepélyes könyvbemutató keretében
történt, ahol egyértelműen a frissen alakot öltött mű vélt vagy valós
erényeinek a hangsúlyozása volt a cél. Csikány Tamás hozzászólásából még
kiemelném azt a részt, amelyben kifejtette, hogy a kötetbe foglalt írásaiban a
székelyek hősiességét kívánta kidomborítani, nem is merészelt volna mást tenni
– itt hangsúlyoznám, hogy háborúban a hősiesség a legrelatívabb dolog, és talán
történészként elsősorban nem erre kellett volna összpontosítani, hanem a tények
és az objektív megközelítés összhangjára.
Visszatérve a monográfia kiadóiként feltüntetett intézmények kérdésére: a budapesti MTA BTK mellett a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum (HRM) is szerepel, így tulajdonképpen érthetetlen a számomra Nagy József hozzászólásának azon része, melyben a nagy tudományos műhelyektől távol, a Székelyföldön született műről beszélt, amelyet éppen ezért így kell szeretni, ahogy van, és amely a lehetőségekhez mérten így a legjobb. Azt hiszem, hogy a tudományos központok kapcsán sem az MTA BTK, sem az EME esetében nem szükséges különösebb kommentár. Mindemellett az a tény (ha éppen fennáll), hogy valami a nagy központoktól távol kerül megvalósításra, semmiképpen nem lehet mentség, és manapság már az ilyesfajta távolságok emlegetése sem indokolt.
Tusnádfürdőn az érdemi, esetleg konstruktív elemeket is magába foglaló vita teljes mértékben elmaradt – gyakorlatilag mindenkinek egyetlen egyszer volt alkalma megszólalni, így a tények, és a tényekből kialakítható vélemény megfogalmazása részemről már csak így, írásban történhetett meg. A tusnádfürdői rendezvény kapcsán engem (és nyilván a szintén opponensi minőségben jelen lévő kollégát is) kifejezetten kritikai jellegű véleményformálásra kértek fel (a mai napig furcsállom is ezt a tipikusnak bizonyára nem mondható „könyvbemutató-vita” fogalmat); és nem volt egyszerű dolog erre igent mondani sem, hiszen a pro és kontra érvek közül az utóbbiak toronymagasan emelkedtek az előbbiek fölé.
Mindazonáltal az alkalomból adódó felelősségérzet kötelezett: a székelyeknek is joguk van véleményt alkotni (akár kritikai jellegűt is) – még arról is, ami konkrétan őket érinti – és ha a szakmának talán igen, a közönségnek és a jövőnek nem biztos, hogy minden úgy jó, ahogy éppen van. Talán nem lesz senkinek meglepő az sem, ha a könyvbemutatók végén szokásos ajánló soroktól én most eltekintek.
Zárásként egyetlen elgondolkodtató dologra hívnám még fel a figyelmet: a hogyan tovább kérdésére. Ugyanis a Székelyföld története című háromkötetes munka megjelenésével a történetkutatás nem állhat, és nem is áll meg – természetesen nincs kétségem afelől, hogy ezt a szerzők és a szerkesztők is így gondolják. Amint az a fentiekből kiderül, én a magam részéről korántsem tudok sikerként gondolni erre a vállalkozásra és a végeredményére: a kézbe fogható kötetekre. Hogyha tudományos szempontokat veszünk figyelembe, akkor már maga az a tény, hogy a Székelyföld történetének megírását célzó konkrét kezdeményezés (habár az ötletet Egyed Ákos vetette fel még 2007-ben) nem a tudományos közegből indult, meggondolkodtató kellene legyen: miért nem a szakmai fórumok kezdeményezték a – divatos kifejezéssel élve – projektet? És habár megtörtént a kimondottan tudományos tevékenységekre összpontosító intézmények bevonása – MTA BTK, EME és a HRM (gyakorlatilag csaknem a teljes szakmai szférát lefedve ezáltal) –, az eredmény mégis miért nem kifogástalan vagy legalább ahhoz közeli? A mai kutatási körülményeket, illetve technikai lehetőségeket tekintve a négy éves időintervallum nagyon sok mindenre elegendő kellett volna legyen. Milyen kritériumok szerint történt a szerzők kiválasztása, a szakmaiság hangoztatása mellett a különféle holdudvarok mennyire játszottak ebben szerepet, és ez mennyire befolyásolhatta a szakszerűséget, a szerzők/szerkesztők milyen felelősségvállalás mellett dolgoztak?
Visszatérve a monográfia kiadóiként feltüntetett intézmények kérdésére: a budapesti MTA BTK mellett a kolozsvári székhelyű Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum (HRM) is szerepel, így tulajdonképpen érthetetlen a számomra Nagy József hozzászólásának azon része, melyben a nagy tudományos műhelyektől távol, a Székelyföldön született műről beszélt, amelyet éppen ezért így kell szeretni, ahogy van, és amely a lehetőségekhez mérten így a legjobb. Azt hiszem, hogy a tudományos központok kapcsán sem az MTA BTK, sem az EME esetében nem szükséges különösebb kommentár. Mindemellett az a tény (ha éppen fennáll), hogy valami a nagy központoktól távol kerül megvalósításra, semmiképpen nem lehet mentség, és manapság már az ilyesfajta távolságok emlegetése sem indokolt.
Tusnádfürdőn az érdemi, esetleg konstruktív elemeket is magába foglaló vita teljes mértékben elmaradt – gyakorlatilag mindenkinek egyetlen egyszer volt alkalma megszólalni, így a tények, és a tényekből kialakítható vélemény megfogalmazása részemről már csak így, írásban történhetett meg. A tusnádfürdői rendezvény kapcsán engem (és nyilván a szintén opponensi minőségben jelen lévő kollégát is) kifejezetten kritikai jellegű véleményformálásra kértek fel (a mai napig furcsállom is ezt a tipikusnak bizonyára nem mondható „könyvbemutató-vita” fogalmat); és nem volt egyszerű dolog erre igent mondani sem, hiszen a pro és kontra érvek közül az utóbbiak toronymagasan emelkedtek az előbbiek fölé.
Mindazonáltal az alkalomból adódó felelősségérzet kötelezett: a székelyeknek is joguk van véleményt alkotni (akár kritikai jellegűt is) – még arról is, ami konkrétan őket érinti – és ha a szakmának talán igen, a közönségnek és a jövőnek nem biztos, hogy minden úgy jó, ahogy éppen van. Talán nem lesz senkinek meglepő az sem, ha a könyvbemutatók végén szokásos ajánló soroktól én most eltekintek.
Zárásként egyetlen elgondolkodtató dologra hívnám még fel a figyelmet: a hogyan tovább kérdésére. Ugyanis a Székelyföld története című háromkötetes munka megjelenésével a történetkutatás nem állhat, és nem is áll meg – természetesen nincs kétségem afelől, hogy ezt a szerzők és a szerkesztők is így gondolják. Amint az a fentiekből kiderül, én a magam részéről korántsem tudok sikerként gondolni erre a vállalkozásra és a végeredményére: a kézbe fogható kötetekre. Hogyha tudományos szempontokat veszünk figyelembe, akkor már maga az a tény, hogy a Székelyföld történetének megírását célzó konkrét kezdeményezés (habár az ötletet Egyed Ákos vetette fel még 2007-ben) nem a tudományos közegből indult, meggondolkodtató kellene legyen: miért nem a szakmai fórumok kezdeményezték a – divatos kifejezéssel élve – projektet? És habár megtörtént a kimondottan tudományos tevékenységekre összpontosító intézmények bevonása – MTA BTK, EME és a HRM (gyakorlatilag csaknem a teljes szakmai szférát lefedve ezáltal) –, az eredmény mégis miért nem kifogástalan vagy legalább ahhoz közeli? A mai kutatási körülményeket, illetve technikai lehetőségeket tekintve a négy éves időintervallum nagyon sok mindenre elegendő kellett volna legyen. Milyen kritériumok szerint történt a szerzők kiválasztása, a szakmaiság hangoztatása mellett a különféle holdudvarok mennyire játszottak ebben szerepet, és ez mennyire befolyásolhatta a szakszerűséget, a szerzők/szerkesztők milyen felelősségvállalás mellett dolgoztak?
Annyi
bizonyosnak látszik: a Székelyföld történetével kapcsolatos hasonló jellegű
szintézisek ügye jó időre nem fog felmerülni. Ami szintén kétségen felül áll –
az alapkutatásokra óriási hangsúlyt kell fektetni: gondolok én itt pl. a
helyszíni kutatásokra: épületkutatásokra, régészeti feltárásokra (pl. Erdővidék
és Háromszék esetében időszerű lenne elkezdeni a felzárkóztatást legalább az
Udvarhely széki vagy Csíkban zajló régészeti kutatások szintjéig), szakszerű
repertóriumok összeállítására; és mindenekelőtt a jól átgondolt, átfogó
levéltári kutatásokra és igényes forrásközlésekre, természetesen az illető
tematikákhoz tartozó résztanulmányok elkészítésével együtt (a szakemberek
verbuválására különös hangsúlyt fektetve). Mindehhez nyilván hosszútávú tervek
szükségesek (a konkrét megvalósításokra vonatkozó pontos adatokkal), a szakmai
intézmények ezügybeni konszenzusával és arányos szerepvállalásával, illetve a
decens és konstans finanszírozás lehetőségének a megteremtésével. Továbbá – a
jelek szerint – a szakmai intézmények (legyenek azok Székelyudvarhelyen,
Kolozsváron vagy Budapesten) Székelyfölddel kapcsolatos kutatási stratégiáinak
az újratervezése is szükségesnek látszik.
Egy ilyen
jellegű – még akkor is ha a tudatában vagyunk annak, hogy akárhonnan is nézzük,
utópisztikusnak tűnik – mozgalomnak és kutatási-közlési tevékenységnek azonban
teljesen szakmai irányítás alatt kellene zajlania, kimondottan szakmai kritériumok
alapján, nem pedig helyi potentátok elszigetelt, mögöttes célokkal terhelt
reprezentációs igényei stb. mentén szerveződnie, és a kijelölt útról az
összevissza fújdogáló pályázati szelek vagy pedig a történettudományi
kutatásban éppen grasszáló divatos irányzatok miatt sem kellene letérni.
Amit azonban
egyénenként, történetkutatással foglalkozó személyekként megtehetünk: a
munkánkat a lehető legjobb tudásunk szerint végezzük el; szakmai közösségként
pedig ne engedjük, hogy a reprezentatívnak szánt szintetizáló jellegű kiadványaink
kifogásolhatóak legyenek.
Fehér János.
[1] Lásd Szekeres Attila cikkét a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék napilap 2016. augusztus 9-iki számában. • Továbbá a Transindex internetes portálon Bakk-Dávid Tímea 2016. augusztus 10-én megjelent tudósítását.
[2] Lásd Egyed Ákos ismertetőjét a Művelődés c. havilap júniusi száma elektronikus kiadásában:
„Meg kellett határozni a monográfia műfaját is. Az nem képezte vita
tárgyát, hogy történelmi szintézist kell írnunk, amelynek a politikai
történet képezi központi elemét, ami azonban nem szoríthatja háttérbe a
társadalom-, a gazdaság,- a népesedés-, valamint a művelődéstörténetet. A
műfaji kérdés során kellett meghatározni azt is, hogy kihez szóljon: a
szakmához vagy egy szélesebb olvasó, érdeklődő réteghez. A döntés
egyöntetű volt: szélesebben vett értelmiségieknek, s természetesen
minden olyan személynek szánjuk e munkát, akit érdekel a múlt és a
történelem. Gondolni kellett arra is, hogy Székelyföld történetét a mai
fiatal magyar nemzedék alig ismeri, ezért az oldottabb stílus mellett
határoztunk. Ez természetesen kihatott a jegyzetelés módjára is: nem
soroljuk fel a teljes jegyzetanyagot, a teljes bibliográfiát, ami
egyébként is lehetetlen, hanem elsősorban az idézeteket, valamint a
nehezebb kérdések forrását jelöljük meg. De a hitelesség, az adatolás
pontossága, a kritikai szemlélet érvényesítése mindvégig legfőbb
törekvésünk volt. Aminthogy az is, hogy új, eddig nem ismert forrásokat
is felhasználjunk a különböző kérdések megvilágítása érdekében.”
[3] Benkő Elek: A középkori Székelyföld.
Magyar Tudományos Akadémia – Bölcsészettudományi Kutatóközpont –
Régészeti Intézet. 1–2. kötet. Budapest, 2012. (A továbbiakban: Benkő
2012.) • A kötetek budapesti bemutatójáról készült beszámoló itt olvasható; illetve Sófalvi Andrásnak az Erdélyi Múzeum c. folyóirat 2013. évi 4. számában megjelent könyvismertetője (A középkori Székelyföldről c. alatt, 148–159. old.) is elérhető.
[4] 2012-ben
megjelent művében Benkő Elek is kiemelte: „A templom diadalívénél
ikonosztázszerűen csak keskeny ajtó nyílik a szentélybe.” Vö. Benkő. I.
2012. 101. 386. sz. lábjegyzet.
[5] Székely Oklevéltár. III. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1890. 142–143. (A továbbiakban: SzOkl. III.).
[6] Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XIV–XVI. században. In: Székely felkelés 1595–1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu–Demény Lajos–Vekov Károly. Bukarest, 1979. 20, 203. 6. sz. jegyzet.
[7] Székely Oklevéltár. I. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1872. 198. (A továbbiakban: SzOkl. I.).
[8] „Si
aliquis temporis successu his declaratis constitutionibus se
contumaciter opponerent et rebellationem concitarent, non tantum bona
sua amittant, sed capita etiam eorum amputentur, vel de ligno
suspendatur, excitator vero, si reperietur, qui ceteros seduceret contra
Serenissimum Dominum Regem et charam Patriam, is ferro candente ad
mortem ustuletur, ne gratia quidem Domini Regis in contrarium vires
habente.” Vö. SzOkl. I. 198–199.
[9] Vö. SzOkl. I. 198. • Magyar fordításban: A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. Szerk. Kordé Zoltán. Múltunk Könyvek. Haáz Rezső Múzeum–Teleki László Intézet–Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2001. 52.
[10] SzOkl. III. 127–129. • A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Budapest. Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban: DL) – Diplomatikai Fényképgyűjtemény
(a továbbiakban: DF). DL 30941. • A lappangó királyi jogon a királyt
illető, viszont általa nem érvényesített királyi jogot kell érteni.
[11] Székely Oklevéltár. II. kötet. Szerk. Szabó Károly. Kolozsvár, 1876. 7–8. (A továbbiakban: SzOkl. II.).
[12] SzOkl. III. 131–133. • Vö. DF 278720.
[13] „...praescriptas
hereditates et Jura Siculicalia dicti condam Petri Zeep, ut dicitur
ipso Petro decesso in prefatum condam Ladislaum condescensas et redacta
non occupasset, et per hoc eisdem actoribus mille florenorum auri dampna
non intulisset potencia mediante, sed eadem hereditates, et Jura
Siculicalia, per Serenissimum condam dominum Mathiam Regem Hungarie etc.
felicis reminiscencie, prefato condam Dominico, patri suo, pro
potenciaria domus invasione ac interempcione quorundam duorum
familiarium eiusdem condam Dominici patris sui, in eadem domo, per ipsum
condam Ladislaum de Angÿalos factis et perpetratis, in quem, ut dicitur
dicte hereditates et jure Siculicalia dicti condam Petri Zeep
condescense et redacta forent, memorato condam Dominico, patri ipsius in
causam attracti date fuissent et statui facte.” Vö. SzOkl. III. 132.
[14] SzOkl. III. 166–168, 168–170. • DL 28673, 28674, 28676.
[15] SzOkl. II. 5–6.
[16] SzOkl. III. 244–245.
[17] Barabás Samu: Két hamis oklevél. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Székely Nemzeti Múzeum. Sepsiszentgyörgy, 1927. 47–51. (A továbbiakban: Barabás 1929.).
[18] Székely Oklevéltár 1219–1776. VIII. kötet. Közzéteszi Barabás Samu. Budapest, 1934. 419–430. (A továbbiakban: SzOkl. VIII.).
[19] Szabó
Károly még megjegyzi: „Gr. Kemény József két másolatot használt, melyek
közül az egyik a kolozsvári ref. coll. könyvtárában van a gróf
Székely-féle gyűjteményben (IV. köt. 247. l.), a másik a n.-enyedi ref.
coll. könyvtárában volt Benkő József kéziratai közt (Documenta Varia V.
köt. 117. l.)” SzOkl. I. 125–126.
[20] SzOkl. VIII.
1934. 423–424. • Barabás Samu elmélete szerint az 1426. évi oklevelet
1476. január 1. és 1477. január 18. között hamisították, Nyíresi Tamás
tevékenységét azonban már Tagányi Károly is 1490–1515 közé tette. Vö.
Tagányi Károly: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Von Franz Zimmermann und Carl Werner.. [Könyvismertető]. In: Századok.
Budapest, 1893. évi folyam. 50. • Tonk Sándor szerint 1490 táján lett
szentszéki és káptalani jegyző, és e minőségében 1490–1513 között
működött. Vö. Tonk Sándor: A középkori közjegyzőség Erdélyben. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok.
Szerk. Csetri Elek–Jakó Zsigmond–Sipos Gábor–Tonk Sándor. Kriterion
Könyvkiadó. Bukarest, 1980. 45. Így kissé kockázatosnak tűnik a
feltételezés, miszerint már 1476-ban oklevelet hamisított volna,
ráadásul a Kálnoky család kérésére.
[21] SzOkl. VIII. 429.
[23] A sepsikőröspataki Kálnoky család levéltára
az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztályának (Sepsiszentgyörgy)
őrizetében. 49. sz. fond. 37. fasc. 45–46. (A továbbiakban: Kálnoky
család lvt.).
[24] SzOkl. VIII. 419.
[25] Benkő Elek –Demeter István–Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Erdélyi Tudományos Füzetek 223. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1997.
[26] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. I. kötet. Pest, 1868. 213. (A továbbiakban: Orbán. I. 1868.).
[27] Orbán. I. 1868.
214. 18. sz. jegyzet. – Pesty Frigyes (1823–1889) helynévgyűjteményében
Barót a Bodosi Mihály jegyző által készített összefoglalóval szerepel
(1864. szeptember 19-én kelt), aki szintén hangot adott büszkeségének,
melyet az egyre inkább városiasodó Barót váltott ki belőle, utalva arra
is, hogy a barótiak már akkor reménykedtek településük mezővárosi rangra
emelkedésében: „Mert Baroth Erdővidék központján fekszik, mint vásáros
kereskedő hely, melyet ma egy 20 évekkel ezelőtt béutazott vándor
csudálkozással nézne, ″ha verve is, de megtörve nem″, az élénken nyüzsgő
Attila-utódokat, a hírneves nemes büszke székely sarjadékot, így
szalmakunyhók helyett magosra épült emeletes kőházakot, ezek között egy
díszesen emelkedett más szép házat, melyet mi még mint falusiak
szépségiért Váras háznak hívunk.” És áll Baroth mint leendő
mezőváras...” Vö. Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865. Székelyföld és térsége I. Kovászna megye. Országos Széchényi Könyvtár–Székely Nemzeti Múzeum. Budapest–Sepsiszentgyörgy, 2012. 29.
[28] Az utóbbin Zalánpatakot érti. Vö. Benkő József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe.
Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó
György. II. kötet. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999. 185. –
Benkő József a nyomtatásban már 1778-ban megjelent Transsilvania
generalisban Barótot, mint híres és kiterjedt falut említi: „quàm
celebris & amplus pagus Barólt (dicitur & Barót, Baróthque)
Sedis Siculicalis Miklósvár”. Vö. Josephus Benkő: Transsilvania. Sive Magnvs Transsilvaniae Principatvs...Pars Prior sive Generalis. Tom. I. Vindobonae, 1778. 444.
[29] Idézek
a témát is érintő kéziratban lévő tanulmányomból: „7mus Testis Lucas
Columbán, nobilis de Olosztelek, annorum 62, juratus, examinatus,
fatetur ad 1mum. Audivi ex parente meo, quod Sp. Dominus quondam
Johannes Daniel senioris obtinuit et procuravit celebratione nundinarum
in Barot. Ad 2dum. Hoc etiam audivi saepius, tam a Dominis Daniel, quam
eorum Aulicis Officialibus, quod proventus nundinalis inter Dominos et
Incolas Pagi Barot in duas partes dividitur. Ad 3tium. Hoc etiam scio,
quod temporibus nundinarum Domini Daniel habuerunt curam et provisionem
de educillatione vini, cerevisiae et vini cremati, aliis autem fueritne
licitum vel non? hoc nescio.” Illetve: „19nus et 20mus Testes Paulus Gál
et Nicolaus Gál, prioris annorum 56, alterius annorum 51, nobiles de
Barot, jurati, examinati, fatentur. Audivimus tam ex parente nostro,
quam aliis antiquis senioribus hominibus, quod nundinas Barotienses D.
Daniel Olasztelekienses procurarent et obtinuerunt. Ad 2dum. Ita scimus
quod proventum in quatuor partes diviserunt semper, una pars fuit
Dominorum Daniel, altera pars Pagi Barot, tertia vero pars officiales
Sedis Miklosvár, quarta pars illorum, qui proventus exigebant, et ex
illis unus semper ex subdiditis[!] D. Daniel Olasztelekiensium debebat
esse.” A Zathureczky család levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 64. sz. fond. 1. fasc. 72r, 74r.
[30] Az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében 2016 elején tartott előadássorozatról (Előadások Székelyföld településtörténetéből) Szabó Tünde által készített beszámolók: Csíkszék a székelyek előtt is magyar volt (Botár István előadása); Az udvarhelyi székelyek voltak a legagresszívabbak (Sófalvi András előadása).
[32] A
rugonfalvi református templom köré épített védőfal ötlete
tulajdonképpen Benkő Elek 1991-ben megjelent tanulmányához vezethető
vissza, amelyben óvatosan megemlítette: „1775 és 1822 között a gondnoki
számadások többször említik ‘a kerítés Tornatzát’. A fal belső oldalán
ma már védőfolyosót vagy hozzáragasztott építményt nem találunk, de
tornác lehetett a bejárat előtt is, esetleg a szakállszárítót érthették
alatta.” Vö. Benkő Elek: Rugonfava középkori emlékei. In: Erdélyi Múzeum.
Kolozsvár 1991.évi folyam. 25. • 2015 elején végzett kutatásom
alkalmával a református parókián őrzött egyházközségi irattárat is
átvizsgáltam. Vö. Fehér János: Biserica reformată din Rugănești. Studiu preliminar de istoria artei. Barót, 2015. (Kézirat).
[33] A
csíkkarcfalvi római katolikus templomvár előzetes, az épületegyüttes
restaurálását megelőző falkutatását, illetve a plébánián fellelhető
levéltári anyag átvizsgálását 2011 nyarán végeztem. Vö. Fehér János: Biserica fortificată romano-catolică din Cârța (Csíkkarcfalva). Cercetare de parament. Vargyas, 2011. (Kézirat).
[34] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. III. kötet. Pest, 1869. 138. (A továbbiakban: Orbán. III. 1869.).
[35] Pozsony Ferenc: Zabola. Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége. Háromszék Vármegye Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2012. 195. • Fehér János: A bölöni unitárius templomvár. Erdővidéki Történelmi Adatok 2/1. A Dobó-Valál Egyesület és a Bölöni Unitárius Egyházközség kiadása. Barót–Bölön, 2015. 228. (A továbbiakban: Fehér 2015.).
[36] Fehér
2015. 228. 474. sz. lábjegyzet. • Az alsórákosi kastély 1698-ban
felvett leltárát Imreh Barna átírásában tanulmányozhattam, ebben a
következő részlet is szerepel: „A Doboló Bástyára felmenvén, melynek
vagyon cserefa mellyékű, egyszeres, vas pántokon, sorkokon forgó,
bévonó[s], reteszes, reteszfős ajtaja, az holott vagyon négy szakállas,
egy Sisak, egy Tisztnek való selyem rojtos Dárda, egy hosszú fejér láda,
egy karszék.” Vö. Imreh Barna: Alsórákos története. 1968. 511.
(Kézirat). – Megkockáztatom a feltevést, hogy a részletben előforduló
„Sisak” tulajdonképpen „siska” lehetett. A szakállas puskához hasonlatos
tűzfegyvert a források „szicska” néven is emlegetik.
[37] A forrás eredetije: Kálnoky család lvt. 3. fasc. 11r. • A leltárt Tüdős S. Kinga is közölte korábban. Vö. Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1998. 222. (A továbbiakban: Tüdős 1998.).
[38] Tüdős 1998. 224. • Kálnoky család lvt. 3. fasc. 11v.
[39] Kálnoky család lvt. Fasc. XVII. 1.
[40] Sztáncsuj Sándor József: Jelentés a nagyajtai templomvár régészeti kutatásáról. H. n., 2004. (Kézirat).
[41] A 130 kapura (p. CXXX) vonatkozó adat még Orbán Balázstól (Orbán. III. 1869. 22.), majd a Szabó Károly által a Székely Oklevéltárban tett 1876. évi közlésből származik (SzOkl. II.
222.), míg Demény Lajos 2004. évi közlése szerint a helységnév után nem
a kapuk száma, hanem a 130 dénárra vonatkozó feljegyzés áll – d[enar]
CXXX – vö. Székely Oklevéltár. Új sorozat. VII. kötet.
Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Az Erdélyi
Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2004. 63. Az összeírás végösszegeit
is figyelembe véve, egyelőre még nem tudjuk eldönteni, hogy mi is a
helyes ebben az ügyben (talán a források eredetijeinek a tanulmányozása
némi fényt vethet a rejtélyre). Vö. Fehér János: Dobó – Egykori település a Kormos mentén. Erdővidéki Történelmi Adatok 1. A Dobó-Valál Egyesület kiadása. Barót, 20114. 129. (A továbbiakban: Fehér 2014.). • Fehér 2015. 38.
[42] Fehér 2015. 145.
[43] Fehér 2015. 129–130, 138, 163–166.
[44] Fehér 2015. 219–227.
[45] Fehér 2014. 444. • Legújabban: Fehér János: Ansamblul
bisericii unitariene fortificate din Aita Mare. Studiu preliminar de
istoria artei – Rezultatele cercetării de parament (fațadele
exterioare). Barót, 2016. (Kézirat).
[46] A Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárában őrzött jegyzőkönyv 331–332. oldalán. A forrás szövegét többen is közölték: Kelemen Lajos: Adatok öt székelyföldi unitárius templomkastély történetéhez. In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum érem- és régiségtárából. Kolozsvár, 1916. évi folyam. 7. füzet. 113. • Tüdős S. Kinga: Háromszéki templomvárak. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2002. 71. (A továbbiakban: Tüdős 2002.).
[47] Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett. Litera Könyvkiadó. Székelyudvarhely, 2003. 46–48. • Orbán. I. 1868. 163.
[48] Forró Albert: Török-tatár dúlások a XVII. századi Udvarhelyszéken. In: Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok III.
Szerk. Dr. Hermann Gusztáv Mihály–Róth András Lajos. Litera Könyvkiadó.
Székelyudvarhely, 2003. 26–27. • Nyárádi Zsolt–Szász Hunor: Levéltári adatok a homoródszentmártoni unitárius templom történetéhez. In: Keresztény Magvető.
Kolozsvár, 2011. évi folyam. 4. szám. 399. • A kérdést kritikusabban
kezeli: Gyöngyössy János–Kerny Terézia–Sarudi Sebestyén József: Székelyföldi vártemplomok. Budapest, 1995. 134.
[49] A Homoródszentmártoni Unitárius Egyházközség Levéltárában őrzött jegyzőkönyv lapjain.
[50] Cserei Mihály: Erdély históriája [1660–1711].
Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre.
Európa Könyvkiadó. Budapest, 1983. 224–230. (A továbbiakban: Cserei
1983.).
[51] SzOkl. III. 328–329. • Izabella királyné hasonló tartalmú parancslevele 1558. november 10-én kelt, Gyulafehérváron. Vö. SzOkl. II. 148–149.
[52] SzOkl. III. 329–330.
[53] Oborni Teréz: A királybírák szerepe a székely székekben a 16. század második felében. In: „...éltünk mi sokáig ‘két hazában’...” Tanulmányok a 90 éves Kiss András tiszteletére. Szerk. Dáné Veronka–Oborni Teréz–Sipos Gábor. Debrecen, 2012. 103–122. (A továbbiakban: Oborni 2012.).
[54] Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály (Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig). Akadémiai Kiadó. Budapest, 1973. • Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1980. (A továbbiakban: Trócsányi 1980.).
[55] Az erdélyi fejedelmek oklevelei (1560–1689). Erdélyi Királyi Könyvek.
Szerk. Gyulai Éva. Arcanum Adatbázisok. DVD-ROM. Budapest, 2005. 6.
kötet. 105b. (A továbbiakban: Libri Regii.). • Az oklevél regesztája
közölve: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. János Zsigmond Királyi Könyve 1569–1570. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás–Rácz Etelka–Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2003. 61–62. 159. és 160. sz. regeszta.
[56] Fehér 2014. 268–272.
[57] Fehér János: Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei. Daniel Kastély Egyesület kiadása. Olasztelek, 2016. 11. (A továbbiakban: Fehér 2016.). • Fehér 2014. 367–368.
[58] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. VI. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1880. 33. (A továbbiakban EOE. VI. 1880.).
[59] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. VII. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1881. 53, 62–63. (A továbbiakban: EOE. VII. 1881.) • Quellen zur Geschichte der Stadt Brassó. V. kötet. Brassó, 1909. 566–568. (A továbbiakban: Quellen. V. 1909.).
[60] Quellen. V. 1909. 513–514, 519.
[61] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. I. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1876. 526–527. (A továbbiakban: EOE. I. 1876.). • Fehér 2014. 430.
[62] Vö. Fehér 2014. 391–394.
[63] Lásd
az 1554. évi országgyűlési határozat vonatkozó részét: „Alii autem
uniuersi et singuli potiores, primipili ac liberi siculi, cum incolis
eorum secundum antiquam legem et consvetudinem hujus Regni,
conditionemque suam, cum equo bono et competenti, omni denique apparatu
equestri bellico, reliqui vero pedestri, tam bene instructi sint, ut,
dum insurgere opus fuerit, nihil se praetermississe sentiant, sub poena
capitis.” Az ezévi határozat csak a fel nem kelők fejének elvesztéséről
beszél, jószágot nem említ (1562 előtt vagyunk). Vö. EOE. I. 1876. 527.
[64] Fehér 2014. 132–134.
[65] Cserei 1983. 226.
[66] Fehér 2016. 22–27.
[67] Székely Oklevéltár. Új sorozat. VI. kötet. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2000. 310.
[68] Vö. Benczédi Gergely: Egyháztörténelmi
Adatok. XXXVIII. A kis-solymosi, bözödi, bözödújfalvi, újszékeli és sz.
demeteri unitárius templomok elvétele iránt 1697. január 19, 20, 21 és
22-én felvetttanuvallomások. In: Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1878. évi folyam. 6. füzet. 362–368. • Benczédi Gergely: Egyháztörténelmi
Adatok. XXXVIII. A kis-solymosi,bözödi, bözödújfalvi, újszékeli és sz.
demeteri unitárius templomok elvétele iránt 1697. január 19, 20, 21 és
22-én felvett tanuvallomások (folyt.). In: Keresztény Magvető. Kolozsvár. 1879. évi folyam. 1. füzet. 35–42. • Fehér 2014. 191–193.
[69] Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Budapest, 1901. 396. (A továbbiakban: Jakab–Szádeczky 1901.). • Fehér 2016. 114–117.
[70] Fehér 2016. 17–18.
[71] Fehér 2016. 16.
[72] EOE. I. 1876. 210–211, 242. • Vö. Fehér 2014. 419–421.
[73] Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen. III. kötet. Kronstadt, 1896. 451. (A továbbiakban: Quellen. III. 1896.).
[74] Balogh
Judit szerint: „1623-ban zabolai Mikes Kelemen kapitihaként volt jelen a
Portán, és ez a feladat fontos lépés volt a család ekkor kezdődő
karrierjének a felépítésében.” (2. köt. 181. old.). Biró Vencel
hivatkozott munkájában – Dr. Biró Vencel: Erdély követei a Portán.
Kolozsvár, 1921. 121. – 1623-ról Nagyercsei Toldalagi Mihály rendkívüli
követ neve szerepel, mellette Zabolai Mikes Kelemen kapitihaként,aki
„júniusban már benn volt”, mellettük még Nagy Pál és Keresztesy Pál
nevével. Biró Vencel adata hivatkozás hiányában sajnos
ellenőrizhetetlen, ám a Mikes családfán ebből az időszakból egyetlen
Kelemen sem szerepel. Azt azonban tudjuk, hogy 1623 márciusában Mikes
Zsigmond indult a Portára, 20 fős kísérettel, számomra azonban kérdéses,
hogy kapitihaként (állandó portai ügyvivőként) küldték-e be.
[75] Székely Oklevéltár. VI. kötet. Szerk. Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1897. 73–74. (A továbbiakban: SzOkl. VI.).
[76] Ha
a helyzet megkívánta (elszaporodó bűncselekmények, gyengülő
közbiztonság), akkor a széki hatóságok a szék területén mozgó
törvénykezési testületet (inquisitores malefactorum) választottak, melyek helységről helységre járva szolgáltattak igazságot.
[77] Székely Oklevéltár. IV. kötet. Szerk. Szabó Károly. Sajtó alá rendezte Szádeczky Lajos. Kolozsvár, 1895. 176. (A továbbiakban: SzOkl. IV.).
[78] EOE. VI. 1880. 122.
[79] Kézdivásárhely város levéltára
az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy)
őrizetében. 20. sz. fond. (5. sz. leltár.) 135/1618. fasc. (A
továbbiakban: Kézdivásárhely város lvt.).
[80] Kézdivásárhely város lvt. 148/1623. fasc.
[81] Fehér 2014. 18–128.
[82] Fehér
2014. 63–64. • Köpeczi Bocz György pályáját, aki később református
papként szolgált Erdővidéken, 2015-ben megjelent kötetemben
részletesebben is bemutattam. Vö. Fehér 2015. 325–333.
[83] Erdélyi Országgyűlési Emlékek. XVI. kötet. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1893. 577. (A továbiakban: EOE. XVI. 1893.). • Trócsányi 1980. 369.
[84] Fehér János: A 17. század végi orbaiszéki törvénykezés és dokumentumai – Törvénykezési jegyzőkönyvek (1686–1693). In: Orbaiszék változó társadalma és kultúrája. Szerk. Kinda István–Pozsony Ferenc. Sepsiszentgyörgy, 2007. 39. (A továbbiakban: Fehér 2007.).
[85] A szerző 2005-ben megjelent tanulmányában még szót ejt erről az oklevélről is. Vö. Oborni Teréz: Néhány megjegyzés a székely széki önkormányzat történetéhez. Miklósvárszék 1624. évi privilégiuma. In: Studia professoris-Professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Budapest, 2005. 261–274. A tanulmány újraközölve: Oborni Teréz: Néhány megjegyzés a székely széki önkormányzat történetéhez: Miklósvárszék 1624. évi privilégiuma. In: Uő: Udvar, állam és kormányzat a kora újkori Erdélyben.
ELTE, 2011. 114–126. A most vizsgált monográfia 2. kötetében már
nyilván Egyed Ákosnak még 2012-ben megfogalmazott véleményéhez igazodik
(habár az 1404. évi oklevél hitelességéhez eleddig még nem fért
semmilyen gyanú), mely szerint a nevezett Miklósvár széki falvak kérték
volna Miklósvár szék megalakítását 1459-ben, arra az 1459. május 15-én,
Szászkézden kelt oklevélre hivatkozva, melyben Vingárti Geréb János
erdélyi főkapitány (supremus capitaneus regie maiestatis in partibus Transsilvanis constitutus)
az uralkodó nevében megparancsolta Miklósvár, Barót, Köpec, Bodos,
Bacon, Szárazajta, Uzonka, Középajta, Nagyajta és Bölön összes lakóinak (universis populis et inhabitatoribus), hogy a szent királyok korábbi rendelései szerint, Miklósvára törvényes székétől függjenek (ad sedem vestram iudiciariam Mikloswara spectari), és ítéleteinek engedelmeskedjenek. Vö. Egyed Ákos: Erdővidék sajátságos önigazgatási településrendszerének kialakulása és működése a székelyek megtelepedésétől 1876–1878-ig. In: Tanulmányok a székelység középkori és fejedelmség kori történelméből.
Szerk. Sófalvi András–Visy Zsolt. Pro Énlaka Alapítvány–Haáz Rezső
Múzeum. Énlaka–Székelyudvarhely, 2012. 53. (A továbbiakban: Egyed
2012.). Az oklevél ez esetben is „törvényes széket” említ csak. • Egyed
Ákos 2013-ban azt is megfogalmazta, hogy „Miklósvárszék Sepsi székből
vált ki 1459-ben”. Vö. Egyed Ákos: Bodos. Egy székely szabad falu története. Háromszék Vármegye Kiadó–Tortoma Könyvkiadó. Sepsiszentgyörgy–Barót, 2013. 9, 13, 21.
[86] Fehér 2014. 18–26.
[87] Fehér 2014. 59–83.
[88] Connert János: A székelyek alkotmányának históriája különösen a XVI. és XVII. században. Németből fordította Balásy Dénes. Székelyudvarhely, 1906. 19–20.
[89] Vö. Egyed 2012. 98.
[90] Fehér 2014. 93–116.
[91] Fehér 2014. 101–107. • Libri Regii. 7. kötet. 20. oldal.
[92] Fehér 2014. 107–110.
[93] Daniel Gábor: A vargyasi Daniel család eredete és tagjainak rövid életrajza. Budapest, 1896. 33–34. • A szóban forgó privilégium közölve: A vargyasi Daniel család közpályán és magánéletben. Szerk. Vajda Emil. Budapest, 1894. 118–119. • Az Erdélyi Királyi Könyvekbe
is bemásolva: Libri Regii. 14. kötet. 20b. oldal. • Az oklevélre
hivatkozik Balogh Judit, azonban azt hibásan 1624-re datálva, és
ugyancsak tévesen az adományozott tisztséget Daniel Mihály fiának:
Ferencnek tulajdonítva. Vö. Balogh Judit: Székelyföldi karrierek. Az udvarhelyszéki nemesség hatalomszerzési lehetőségei a 16–17. században.
L’Harmattan Kiadó –Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület.
Budapest, 2011. 54–55. • A hibás adatot átvette: Jeney-Tóth Annamária: „...Urunk
udvarnépe...” Udvar és társadalma Báthory Gábor és Bethlen Gábor
fejedelemsége idején a kolozsvári számadáskönyvek tükrében. Debrecen, 2012. 76, 422. lábjegyzet.
[94] Fehér 2014. 116–121.
[95] SzOkl. III. 98.
[96] Székely Oklevéltár. Új sorozat.
Közzéteszi Demény Lajos–Pataki József. I. kötet. Kriterion Könyvkiadó.
Bukarest, 1983. 250. (A továbbiakban: SzOkl. Új s. I. 1983.). • Ezt a
részletet Oborni Teréz is idézi (2. köt. 204. old.).
[97] Az Udvarhely széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár) 16. sz. fondjában. Udvarhely szék. II/3. 80r. (A továbbiakban: Udvarhely széki törv. jzkvk.).
[98] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 87v.
[99] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 74r.
[100] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 51r.
[101] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 153r.
[102] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 121.
[103]Ez a név áthúzva (lásd a képet).
[104] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 69r.
[105] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 38v. • Vö. Fehér 2014. 111.
[106] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3.
[107] Udvarhely széki törv. jzkvk. II/3. 407.
[108] Jakab–Szádeczky
1901. 360–361. • Jakab Elek szövegében az is észrevehető, hogy a székek
jelzőit (anya és fiú) szögletes zárójelbe a szerző tette oda, ezek az
eredeti dokumentumban nem szerepeltek.
[109] A Bardoc széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Kolozs Megyei Főosztálya (Kolozsvár) 16. sz. fondjában. Bardoc szék. II/2. 596v. (Az eredeti számozás szerinti 1178. oldalon).
[110] A Maros széki törvénykezési jegyzőkönyvek az Állami Levéltárak Maros Megyei Főosztálya (Marosvásárhely) 23. sz. fondjában. Maros szék levéltára (81. sz. leltár). 1/1610–1690. Derékszéki jegyzőkönyv. (A továbbiakban: Maros széki törvénykezési jzkv.).
[111] Maros széki törvénykezési jzkv. 1/1610–1690. 426. oldal.
[112] Lásd
a 17. századi Maros széki törvénykezési jegyzőkönyveket: 1/1610–1690
(derékszéki jegyzőkönyv), 3/1631–1641 (Szereda széki – azaz Maros szék
viceszékén felvett – jegyzőkönyv), 5/1645–1752, 6/1655–1725 stb.
[113] Osztjuk
Pál-Antal Sándor nézetét, mely szerint a 17. században az ún. szeredai
szék Maros szék alsóbbfokú törvényszéke, és nem külön
területi-közigazgatási egység. Vö. Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzattörténet. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2002. 81. (A továbbiakban: Pál-Antal 2002.).
[114] Maros széki törvénykezési jzkv. 1/1610–1690. 289–291. oldalak.
[115] Pál-Antal 2002. 96.
[116] Maros széki törvénykezési jzkv. 3/1631–1643. 445. oldal.
[117] Ezekről
bővebben: Fehér 2014. 57–59. • Jómagam még 2012-ben összeállítottam egy
forráskiadvány-sorozat tervezetét, mely elsősorban a székely székek
fejedelemségkori törvénykezési jegyzőkönyveinek teljes szövegű közlését
célozta meg. • A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Könyvtárában őrzött Orbai széki törvénykezési jegyzőkönyv
(17. század végéről, lelt. sz. 65886, vö. Fehér 2007. 29–63.) teljes
szövegének átírása, az Orbai széki törvénykezés menetét részleteiben
taglaló bevezető tanulmánnyal már évek óta elkészült.
[119] És
a szerző Pál-Antal Sándor 2002-ben megjelent munkáját idézi. Vö.
Pál-Antal 2002. 94. • Mindezt pontosan körül lehet(ett volna) azonban
határolni a fennmaradt törvénykezési jegyzőkönyvek (ezek közt vannak
viceszéki, derékszéki és cirkálási jegyzőkönyvek is) alapján.
[120] 1564-ben a várhegyi és udvarhelyi várak és a hat székely szék kapitányaként Pekri Gábor említik (Gabrieli Pekri Capitaneo Sex Sedium nostrarum Siculicalium, in castris nostris Szekltamatt et Varhegy constitutis),
ám a várhegyi vár ez időben még épülőben volt, így kapitánya sem
lehetett külön, ezért inkább a vár prefektusát/prefektusait
(tiszttartóját/tiszttartóit) említik a forrásokban is, nyilván a
fejedelem itteni képeiként/képviselőiként, akik ugyanakkor a Három Szék
királybírái is (esetenként kapitányainak is nevezve): pl. 1566-ban Daczó
Pál és Kérei Miklós: „prefectis castri nostri Warhegÿ et capitaneis
Trium Sedium Siculicalium Sepsÿ, Kÿzdÿ, Orbaÿ”; 1569-ben Daczó Pál:
„Warhegÿ kastélynak prefectussa és Harom Zeknek, Seppsinek, Kÿzdinek,
Orbaÿnak királybírája”; 1572-ben Daczó György és Kálnoky Bálint:
„prefectis castri Varhegy ac judicibus regiis trium sedium siculicalium
Sepsy, Kyzdy et Orbaÿ”. 1576-ban már Cseffey Jánost találjuk a Három
Szék királybírói tisztében: őt egy oklevél ez évben a királybírói
hivatal mellett még várhegyi prefektusként említi: „Praefectus Castelli
Varhegÿ”, ám 1578-ban már várhegyi kapitányként is szólnak róla:
„Capitanei Arcis nostrae Varhegÿ”, illetve „várhegyi kapitán”. Vagyis
erre az időre már lényegében felépülhetett, használhatóvá válhatott a
várhegyi vár is. A következő időszakokban továbbra is előfordul a
prefektus/tiszttartó kifejezés használata, de a kapitány kifejezés egyre
inkább felváltja: pl. 1579-ben Rácz Mihályt „varhegÿ tiztarto es
haromzekj capitan es kjralbiro”-nak nevezik, 1580-ban azonban már a
„kapitaneo Arcis Warhegj ac judici regio trium sedium siculicalium”
megjelöléssel élnek vele kapcsolatban. 1580-ban Perneszy István is
várhegyi prefektusként szerepel (praefecto arcis praedictae Warhegÿ),
de őt 1582-ben és 1583-ban várhegyi kapitányként is nevezik. Ravazdi
Györgyöt már rendszeresen várhegyi kapitányként említik (1589–1591),
akárcsak később Sennyei Pongrácot (a vár lerombolásáig). Jómagam a
„várnagy” kifejezést ebben a kontextusban nem ajánlom, a legjobb
megoldás talán a „praefectus/prefektus”, magyarosan „tiszttartó”
fogalmak mellett maradni. Vö. Fehér 2014. 31–41.
[121] Kolosvári Sándor–Óvári Kelemen: Magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I. Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. Budapest, 1885. 55. • Teleki Téka. Marosvásárhely. Teleki-kéziratok. Ms. 221. 429–430. • Pál-Antal 2002. 93.
[122] Miklósvár széki protocollumok. II/2. 209. • Vö. Fehér 2014. 75.
[123] Oborni 2006. 145–146. etc.
[124] Kézdivásárhely város levéltára
az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy)
őrizetében. 20. sz. fond. (5. sz. leltár.). Lásd fennebb is. • Székelyudvarhely város levéltárának egy részét (16–17. századi dokumentumokkal, privilegiális oklevelekkel) Bukarestben őrzik, az Állami Levéltárak ún. Erdélyi dokumentumok gyűjteményében (Arhivele
Naționale. Biroul Arhive Medievale Fonduri Personale și Colecții.
Colecția Documente Transilvănene 1253–1934. Inv. nr. 1853.), a
gyűjtemény XIV. (1–66. sz., 1637–19. sz. eleje közti időszakból) és és
XV. (1–52. sz., 1557–18. sz. vége közti időszakból) csomagjaiban.).
[125] Pl.
Kézdivásárhely: 1427 [ám ez az oklevél feltehetően kora újkori
hamisítvány]: „fidelium nostrorum vniuersorum populorum et hospitum
tociusque communitatis Ciuitatis seu Oppidi nostre Maiestatis
Thoryauasara appellate.” Vö. SzOkl. I.
122. – 1519: „vniuersorum ciuium, populorumque ac hospitum et
inhabitatorum opidi Regalis Thorÿawasarhel.” Vö. Kézdivásárhely város
lvt. 3/1519. fasc. – 1521: „ciuium opidi Regalis Thorÿawasarhel.” Vö.
Kézdivásárhely város lvt. 4/1521. fasc. – 1539: „populos et universos
inhabitatores oppidi Thorÿavasara”. Vö. Kézdivásárhely város lvt.
6/1539. fasc. – 1556: „universorum inhabitatorum oppidi
Kÿzdÿwassarhelÿ.” Vö. Kézdivásárhely város lvt. 8/1556. fasc. •
Sepsiszentgyörgy: 1492: „ciues ac hospites Opidi Zenthgijewrgh.” Vö. SzOkl. III. 118. – 1492: „prefatam Ciuitatem Zenthgijergh, consequenterque populos et Inhabitatoribus eiusdem.” Vö. SzOkl. III. 121. – 1520: „populorum, Ciuium et Incolarum Oppidi nostri Sepsi Zenthgewrgh vocati.” Vö. SzOkl. II.
2. – 1525: „prudentum et circumspectorum Judicis et Juratorum,
ceterorumque Ciuium et tocius communitatis Oppidi nostri Sepsi
Zenthgewrgh vocati.” Vö. SzOkl. II. 17. És a sor folytatható...
[126] SzOkl. III. 183.
[127] Lásd
pl. Pál-Antal Sándor igencsak vitatható megállapítását: „A székelyföldi
mezővárosok nem voltak sem világi, sem egyházi földesúri tulajdonban,
de királyi birtokon levő települések sem. Ősfoglaló székelyek lakta
területen jöttek létre, ahol a királyi vagy földesúri birtok a mezőváros
kialakulásának idején nem létezett, később sem kerülnek alattvalói
függésbe.” Pál-Antal 2002. 209.
[128] Pál-Antal 2002. 232–233. • Vö. SzOkl. II. 213–214.
[129] Pál-Antal 2002. 233.
[130] SzOkl. III. 326–328. • A forrás eredetije: Az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszenygyörgy). 75. sz. fond. A Székely Nemzeti Múzeum Levéltári Törzsgyűjteménye. 1. fasc.14–15.
[142] Pál-Antal 2002. 220.
[143] Erdélyi Történelmi Adatok. I. kötet. Szerk. Mikó Imre. Kolozsvár, 1855. 88–89.
[144] SzOkl. VI. 73–74.
[145] Lásd az Approbatabéli 3. rész. 78. címét: Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae... Varadini. Apud Abrahamum Kertesz Szenciensem. MDCLIII.
[147] DF 247137 (a keretoklevél szövege eleddig ismeretlen a szakirodalomban, csupán hivatkozás történt a létére: SzOkl. III. 122.).
[149] Kézdivásárhely város lvt. 72/1595. fasc. 1.
[150] Csereyné Zathureczky Emília iratgyűjteménye az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében. 74. sz. fond. 1. fasc. 13.
[151] Az altorjai Apor család levéltára az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya őrizetében (36. sz. fond). 45/1596. fasc. 1.
[152] Kézdivásárhely város lvt. 100/1611. fasc. 1.
[153] Kézdivásárhely város lvt. 151/1623. fasc. 1.
[154] Kézdivásárhely város lvt. 165/1625. fasc. 1.
[155] Kézdivásárhely város lvt. 167/1626. fasc. 1.
[156] Szádeczky Kardoss Lajos: A Székely Nemzet Története és Alkotmánya. Budapest, 1927.
[157] A
szövegrész tulajdonképpen a szerzőnek egy 1998-ban megjelent
tanulmányából lett csaknem változatlanul átemelve. Tüdős S: Kinga: Egy zabolai udvarházról Bethlen Miklós nyomdokain járva. In: Ars Hungarica. Budapest. 1998. évi folyam. 2. szám. 371.
[158] Biró József: Erdélyi kastélyok. Budapest, 1943. 29–30. (A továbbiakban: Biró 1943.).
[159] B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970. 166–167. (A továbbiakban: B. Nagy 1970.). • Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720. Teleki László Alapítvány–Polis Könyvkiadó. Budapest–Kolozsvár, 2006. 143. (A továbbiakban: Kovács 2006.).
[161] Orbán. III. 1869. 139–140.
[162] Biró 1943.
92–93. „A FRESKÓ műfajának, a plasztika emlékeivel ellentétben már alig
van nyoma Erdély kastélyaiban; ezt azonban nem annyira a pusztulás, a
falképek romladékonysága magyarázza, hanem valami mélyebb,
művészetlélektani természetű idegenkedés a festett falaktól. E
tekintetben aligha volt különbség az egyazon vérből származó falusi
jobbágy és a pompában élő fejedelem között; a magyar nép nem festi
házainak falát, csak fehérre meszeli s a nagyhatalmú tanácsurak is
inkább „portai” szőnyegekkel aggatták tele palotáikat; a magyarság ősi
keleti eredete nyilatkozik meg az alakos festéstől való idegenkedésben.
Nyugat művészete természetesen elhozta Erdély gótikus templomainak
falára a freskókat, a Szent László-legenda kedvelt jeleneteit; a
reformáció óta azonban a falfestés lehanyatlott s ez éreztette hatását a
várak s kastélyok díszesítésében is.”
[163] Tüdős 1998. 201.
[164] Kálnoky család lvt. 31. fasc. 35r.
[165] Vámszer Géza: A csíkrákosi Cserei-kúria falképmaradványai. In: Művészettörténeti Értesítő. Budapest. 1960. évi folyam. 1. szám. 23–29. • Vámszer Géza: A csíkrákosi Cserei-kúria falképmaradványai. In: Uő: Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok (1930–1975). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1977. 231–239. • Legutóbb: Fehér 2016. 161–164.
[166] Orbán. III. 1869. 140.
[167] Ezekről már 2011-ben beszámoltam egy kisebb, képes összeállításban. Vö. Fehér János: Olasztelek – Daniel kastély. In: Kúriák földje – Háromszék.
Szerk. Nagy Balázs. Háromszék Vármegye Kiadó. Sepsiszentgyörgy, 2011.
157–162 (A továbbiakban: Fehér 2011.). – Továbbá 2015-ben egy
részletesebb tanulmányban is értekeztem az olaszteleki falképekről. Vö.
Fehér János: Az olaszteleki Daniel-udvarház és 17. századi falképei. In: Korunk.
Kolozsvár. 2015. évi folyam. 1. szám. 44–55. – 2016-ban megjelent
munkámban a falképegyüttes tematikájának értelmezési kísérletét is
úgymond vitára bocsátottam. Vö. Fehér 2016. 93–139.
[168] Ezt
a kérdéskört részletesen kifejtettem a sepsikőröspataki Kálnoky kastély
építéstörténetével kapcsolatosan készülő tanulmányomban, továbbá
érintettem már korábbi munkáimban is. Vö. Fehér 2011. 154–155. • Fehér
János: Az alsórákosi kastély. Erdélyi Műemlékek 49. Transsylvania Nostra Alapítvány–Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár, 2013. 13. • Fehér 2015. 269–285. • Fehér 2016. 54–59.
[169] Tüdős S. Kinga: Erdélyi védőrendszerek a XV–XVIII. században (Háromszéki templomvárak). Püski kiadó. Budapest, 1995. (A továbbiakban: Tüdős 1995.). • Tüdős S. Kinga: Erdélyi hétköznapok. I. Rákóczi György hadiszemléje a Székelyföldön 1635. Osiris Kiadó. Budapest, 2001. (A továbbiakban: Tüdős 2001. ). • Tüdős 2002.
[171] Tüdős 1995. 42.
[172] Tüdős 2002. 43.
[173] Illyefalva levéltára
az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy)
őrizetében. 369. sz. fond. 5. fasc. 34r. (A továbbiakban: Illyefalva
lvt.).
[174] Vö.
Fehér 2014. 42–44. • A szerző 2003-ban megjelent munkájából azonban
némiképp világosodik a kép. Ő a Losonczi Andrásra vonatkozó adatokat
minden kritika nélkül átvette Pálmay József jól-rosszul összeállított
kötetéből. Vö. Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai.
Sepsiszentgyörgy, 1901. 286. Pálmay pedig Orbán Balázsra hivatkozik,
akinél tényleg van a várhegyi parancsnokság Losonczi András általi
betöltésére érthető pár szó (természetesen mindezt ellenőrizni kellett
volna). Orbán. III. 1869. 161, 169. – Az Orbán Balázs által említett adománylevelek az Erdélyi Királyi Könyvekbe is bekerültek. Vö. Az erdélyi fejedelmek királyikönyvei I. Báthory Zsigmond Királyi Könyvei 1582–1602.
Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás–Rácz
Etelka–Szász Anikó. Erdélyi Történelmi Adatok VII. 3. Az Erdélyi
Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2005. 312, 313.
[175] Tüdős S. Kinga: Hadviselő székelyek végrendeletei. Háromszék. Erdélyi testamentumok I. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2003. 16. (A továbbiakban: Tüdős 2003.).
[176] A végrendelkezés eredetije az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Osztálya (Sepsiszentgyörgy) őrizetében, az ún. Szörcsei Vince gyűjteményben található. 88. sz. fond. 1. fasc. 23.
[177] Tüdős 2003. 108–109.
[178] Orbai
szék jegyzőjeként 1610-ben egy bizonyos „Zakmari János deák, Orbai
hütös notarius”-t említenek, 1615-ben Pünkösd másodnapján, azaz június
3-án Zágonban foglaltak írásba egy szerződést, melyben a fogott bírák
közt szerepel a zágoni illetőségű „János deák, Barathosi, Orbay széki
hütös notarius is.” Vö. Fehér 2014. 54.
[179] Bogdándi Zsolt ismertetője az Erdélyi testamentumok III. Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei 1600–1660.
c. kötetről, mely Tüdős S. Kinga összeállításában 2008-ban jelent meg a
marosvásárhelyi Mentor Kiadónál. Az ismertető a Kolozsváron megjelenő Erdélyi Múzeum c. folyóirat 2010. évi folyama 3–4. száma 262–266. oldalain olvasható.
[180] A szerző 2008-ban megjelent tanulmányából összeollózott szövegrészekből áll az egész. Vö. Tüdős S. Kinga: A székely örökség háramlása a 16–17. századi végrendeletek tükrében. In: Aetas. Történettudományi folyóirat. Budapest. 2008. évi folyam. 4. szám. 205–222.
[181] Az
1677. október 3-án, Karatnán kelt végrendeletet Tüdős S. Kinga közölte
2003-ban, a fenti részleteket az ő közlése után idéztem, ám a mai
helyesírás szerinti átírásban. Vö. Tüdős 2003. 265.
[182] Tüdős 2003. 186–187.
[183] Kis Bálint: Erdély régi családai. A kőrispataki Kálnoky család. In: Turul. Budapest. 1892. évi folyam. 2. szám. 86.
[185] Sándor Demeter Lajos: Az „Kitsin Ekklésia”. Adalékok a sepsi-zaláni református templom történetéhez. In: Sic itur ad astra. Budapest, 1991/1. 13–14. • Demeter Lajos: Zalán falukönyve 2. Székely falvak 4. Debrecen, 2008. 3.
[186] Továbbá a felirat ügyét bemutattam Kolozsváron is, a 2016. április 12-én, az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett rendezvénysorozat – Előadások Székelyföld településtörténetéből – keretében.
[187] Kovács András: Az aranyosgerendi református templom. In: Uő: Épületek emlékezete – Nevezetes épületek Erdélyben. L'Harmattan Kiadó. Budapest, 2007. 42.
[188] Kovács András: A bágyoni régi templomban találtatott ritkaságokról. In: Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 228–235.
[189] Szép példája ennek Illyefalva ilyen jellegű törekedése, melynek érdekében a következő megegyezés is írásba lett foglalva:
„Mü, Illyefalva privilegiált várossának hites polgári, úgy mint Nemzetes Török István, Illyefalva városának primárius bírája, Csorja Zsigmond, hites notariussa, Szász Pál senior, Barok Mihály, Csusz Ferenc, Szász Mózes, Gál Mózes, Török József, Lukács Mihály senior, Barrok György, Demeter Ferenc, Farkas Mihály, Gál Péter, Benkő Mihály, Illyefalva várossának hites senatorai, Jako Mihály strásamester, Gál István, Jako Ádám, Lukáts Dániel, Barrok József, Csusz Mihály, Benkő Mózes senior, Rákosi György junior, Benkő Mózes junior, városi személyek az egész városi közönség nevében és képében, mint biztossai a nemes városnak, ezen folyó 1816dik esztendőben, Martziusnak 27dik napjában, Török József senator, mint város gazdája lakó házánál, a városi teljes közönségtől megbíráltatván, az aránt, hogy Illyefalva városának ez előtt is héti vásárjai és országos sokadalmai voltak, amely heti vásárt és sokadalmokat városunk Magistratussai a közönséggel együtt 1600ig békességesen engedtetett folyni, akkor a nagy romlás meglévén, de 1658ban 3dik rendbe is, úgy 1700nak elein is elraboltatván városunk a kurucság és tatárok által, tűz által az épületek is mind elpusztultak, az után is több előszámlálható veszedelmes károk jöttek városunkra, melyet elészámlálni most ugyan elhallgatunk. Mely szenvedések miatt praedecessoraink kénteleníttettek mind a héti vásárt, mind a sokadalmakot városunk nyugodalmáért félben hagyni, de most Isten dicsőségéből a régi üdőkhöz képest megépültünk, melyeknél fogva Illyefalva mintegy átallja és kisebbségnek tartja, hogy privilegiált város, mégis a régi héti vásár és sokadalmával nem élhet, holott most sok nevezetes faluk is az országban élnek. Melyeket felvevén, megállította Illyefalva városa is, hogy minden héti vásár és esztendőben három sokadalom megnyerésiért, új privilégium mellett, melynek díját maga a város letészi, megújítsa kérelmét, noha egyszer próbálta, s kívánt választ nem nyerhetett. Melyben ha új privilégium mellett az elenyészett héti vásárainkot és sokadalmainkot vissza nyerhetjük, minthogy néhai boldog emlékezetű Gubernialis Consiliarius Gróf Mikes János ő nagysága, a több Illyefalva városát lakó Tekintetes Possessor urak az Illyefalvi városi elöljárókkal és communitással mindenkor szíves jó szomszédságban kívántak élni, privilégiumában nem turbálták, amit ezután is remél városunk, tehát az Illyefalvi városán lakó possessoroknak, akik Illyefalva városán laknak és lakni fognak, a néhai gróf ő nagysága özvegyének pedig és successorainak, ha itt nem lészen is lakások, piacunkon kinek-kinek, egy-egy maga részekre fennálló, vám nélkül való áruló helye legyen, színnek vagy asztalnak valót posteritássoknak sem ellenzzük, soha a vám nélkül való árulást piacunkon, egyébben az áruláson kívül béfolyást nem kívánván a possessor urak, sem posteritássok, s városunk sem engedvén egyébben, minthogy a közönsgé jovára fordítja városunk a vásár és sokadalmak jövedelmit, hidak és utak csinálására, és ugyan azért azon vásár vám jövedelmei a fenn írt célokra a mixta communitas cassájába fog administráltatni. Minden héti harmadik vásár vámját pedig a háborúba elesendő szegény sorsú katona feleséginek vagy gyermekinek fordítjuk, tehá[t] a vásárra téendő költség és a piac felállítás a possessorokkal együtt lészen, a mixta communitas cassájából.
„Mü, Illyefalva privilegiált várossának hites polgári, úgy mint Nemzetes Török István, Illyefalva városának primárius bírája, Csorja Zsigmond, hites notariussa, Szász Pál senior, Barok Mihály, Csusz Ferenc, Szász Mózes, Gál Mózes, Török József, Lukács Mihály senior, Barrok György, Demeter Ferenc, Farkas Mihály, Gál Péter, Benkő Mihály, Illyefalva várossának hites senatorai, Jako Mihály strásamester, Gál István, Jako Ádám, Lukáts Dániel, Barrok József, Csusz Mihály, Benkő Mózes senior, Rákosi György junior, Benkő Mózes junior, városi személyek az egész városi közönség nevében és képében, mint biztossai a nemes városnak, ezen folyó 1816dik esztendőben, Martziusnak 27dik napjában, Török József senator, mint város gazdája lakó házánál, a városi teljes közönségtől megbíráltatván, az aránt, hogy Illyefalva városának ez előtt is héti vásárjai és országos sokadalmai voltak, amely heti vásárt és sokadalmokat városunk Magistratussai a közönséggel együtt 1600ig békességesen engedtetett folyni, akkor a nagy romlás meglévén, de 1658ban 3dik rendbe is, úgy 1700nak elein is elraboltatván városunk a kurucság és tatárok által, tűz által az épületek is mind elpusztultak, az után is több előszámlálható veszedelmes károk jöttek városunkra, melyet elészámlálni most ugyan elhallgatunk. Mely szenvedések miatt praedecessoraink kénteleníttettek mind a héti vásárt, mind a sokadalmakot városunk nyugodalmáért félben hagyni, de most Isten dicsőségéből a régi üdőkhöz képest megépültünk, melyeknél fogva Illyefalva mintegy átallja és kisebbségnek tartja, hogy privilegiált város, mégis a régi héti vásár és sokadalmával nem élhet, holott most sok nevezetes faluk is az országban élnek. Melyeket felvevén, megállította Illyefalva városa is, hogy minden héti vásár és esztendőben három sokadalom megnyerésiért, új privilégium mellett, melynek díját maga a város letészi, megújítsa kérelmét, noha egyszer próbálta, s kívánt választ nem nyerhetett. Melyben ha új privilégium mellett az elenyészett héti vásárainkot és sokadalmainkot vissza nyerhetjük, minthogy néhai boldog emlékezetű Gubernialis Consiliarius Gróf Mikes János ő nagysága, a több Illyefalva városát lakó Tekintetes Possessor urak az Illyefalvi városi elöljárókkal és communitással mindenkor szíves jó szomszédságban kívántak élni, privilégiumában nem turbálták, amit ezután is remél városunk, tehát az Illyefalvi városán lakó possessoroknak, akik Illyefalva városán laknak és lakni fognak, a néhai gróf ő nagysága özvegyének pedig és successorainak, ha itt nem lészen is lakások, piacunkon kinek-kinek, egy-egy maga részekre fennálló, vám nélkül való áruló helye legyen, színnek vagy asztalnak valót posteritássoknak sem ellenzzük, soha a vám nélkül való árulást piacunkon, egyébben az áruláson kívül béfolyást nem kívánván a possessor urak, sem posteritássok, s városunk sem engedvén egyébben, minthogy a közönsgé jovára fordítja városunk a vásár és sokadalmak jövedelmit, hidak és utak csinálására, és ugyan azért azon vásár vám jövedelmei a fenn írt célokra a mixta communitas cassájába fog administráltatni. Minden héti harmadik vásár vámját pedig a háborúba elesendő szegény sorsú katona feleséginek vagy gyermekinek fordítjuk, tehá[t] a vásárra téendő költség és a piac felállítás a possessorokkal együtt lészen, a mixta communitas cassájából.
Ennek
valóságos létéről adjuk ezen contractualis levelünköt
megmásolhatatlanul, nemcsak magunk, hanem posteritásunk képekben és
nevekben, hogy örökösön megállói leszünk és tartói ígéretünknek, kétszáz
német forint vinculum alatt, úgy hogy, ha ebben akár magunk gáncsot
tennnénk, akár successorink és posteritásink, vagyis Communitasunk,
toties quoties a megbántott fél felvétethesse, és a contractus mégis in
vigore maradjon. Melyet jövendőbeli bizonyságul magunk subscriptiónk és
szokott pecsétünkkel megerősíttettünk a teljes város képében és nevében,
Illyefalván, a fenn írt napon és esztendőben.
(L. S.) Nemes Benke Barabás mp.
(L. S.) Nemes Petke Lukács mp.
(L. S.) Nemes Petke Ferenc mp.
(L. S.) Nemes Nagy Ádám mp.
(L. S.) Nemes Nagy János mp.
(L. S.) Nemes Gáll József mp.
(L. S.) Nemes Nagy József mp.
(L. S.) Nemes Dosa Dániel mp.
Török István mp. városi bíró.
Csorja Sigmond mp. ord. not.
Szász Pál mp. senator.
Gál Péter mp. öreg, senator.
Barrok Mihály mp. városi senator.
Barrok György mp. senator.
Török József mp. senator.
Jako Mihály mp. strásamester.
(L. S.).”
A forrás lelőhelye: Illyefalva lvt. Fasc. 1/1816. 1.
A forrás lelőhelye: Illyefalva lvt. Fasc. 1/1816. 1.
[190] Elekes Tibor–Hermann Gusztáv Mihály–Zepeczaner Jenő: Udvarhelyszék – a közigazgatás és közélet története. Szerk. Hermann Gusztáv Mihály. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2016.
[191] Hermann Gusztáv Mihály: Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Múltunk Könyvek. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda, 2003.
[192] Farkas Ildikó írása az MTA BTK honlapján: A Székelyföld története monográfia könyvbemutatója.
Az ismertető szövegében a következő megállapítást – „Fontos újabb
régészeti kutatási eredmény a 13. századi székelyföldi templomok alatti
ásatások leletanyaga, amelyek azt mutatják, hogy ezeken a helyeken
Székelyföld egész területén korábban is voltak templomok, egészen a 10.
század második feléig visszavezethetően. Székelyföldön a 10. században
is székelyek élhettek – bár ez a kérdés még nyitott a további kutatások
számára.” – nem kell komolyan venni, itt elütésről, illetve Zsoldos
Attila véletlen nyelvbotlásáról lehet szó, a „10. század” helyett
nyilván „12. századot” kell érteni. • A bemutatóról készült videofelvételek itt elérhetők.